NÉHÁNY KOMOLY ÉS BECSÜLETES SZÓ

Rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.

„Nem azokról a szavakról akarok írni, amelyeket a múlt század nyelvszokása nyűtt el. Inkább arról, hogy nálunk öt-tíz év alatt egy egész új magyar nyelv alakult s öt-tíz év alatt szinte váratlanul kicsöppent a használatból néhány komoly és becsületes szó, sem jobb, sem rosszabb, mint a többi, a divat és az élet kegyeltje. Sok émelygősnek, sok komikusnak sok ízléstelennek tetszik. A ’kebel’-t például ma már alig merjük leírni. A ’hon’ egyszerűen nevetést kelt. De humoros mellékíze van a ’dicső’-nek, a ’lánglelkű’-nek, a ’pást’-nak és az ’ifjú’-nak is. Ha egy budapesti ember a ’meghitt’ barátjáról beszél, bizonyosan tudom, hogy az ellenségét szapulja. A ’bú’, a ’mű’, a ’férfiú’ a ’hiv cimbora’ többnyire csak arhaikus értékű, legföljebb egy kenetes pap, egy könyv-szagú tanár, vagy egy félművelt, nagyon idealista szüzecske szájába illő. A ’lantos’ és a ’dalnok’ meg egyenesen a humoristák prédája. Próbálj egy fiatal írót így nevezni s meglátod, másnap elküldi hozzád a segédeit.”
Kosztolányi Dezső: Öreg szavak, 1909

Fényévekre vagyunk Kosztolányi macskakörmözött és nem macskakörmözött szavaitól: a kegyeltől, az elnyűttől éppúgy, mint a 19. századi lírát idéző példáitól. Úgy képzelem, mindenki, aki írással foglalkozik, titokban vagy kevésbé titkoltan, de érzelmes kapcsolatot ápol a régi nyelvvel vagy legalábbis az alkalmasint felbukkanó avítt szavakkal. Kosztolányi bizonyosan így volt ezzel, ezért dicsérte a ’selypítős introverziókat’, a múlt nyelv félmúlttá varázslását, a költői gesztusokat, amelyekkel a modern líra visszanyúl a korábbi patinás nyelvhasználat eszköztárához, turkál kicsit benne, majd kincseket emel ki belőle, hogy némelyiket (ahogyan ő fogalmazott, nekem meg utána kellett néznem, mit is jelent pontosan) „életre galvanizálja” (értsd: korrózió ellen védi a tárgyat, hogy meghosszabbítsa az élettartalmát). Ezt fantáziálta a fenti szövegben kiemelt kifejezésekkel kapcsolatban is, nem akart róluk írni, mégis róluk írt a veszteségérzet tudatában. Elhatároztam, hogy vidáman indítok, és a generációm szájából furcsán hangzó példákat sorolok, mint a flexel, a szigma, a bannol, a brefendel, a leoffol, a low key vagy a cancel culture. Gondoltam, nem akarok borúlátónak látszani – bár a példák szinte mindegyike negatív társadalmi viselkedési mintát jelöl – a nyelvi változás természetes, megállíthatatlan, és különben is, az angol jövevényelemek vajon milyen arányok felett képezik meghatározó részét a magyar nyelvkészletnek?

kontrollvesztett együgyűség

Aztán tudatosult bennem, hogy a Kosztolányi által jelölt első néhány kifejezés Vörösmarty nyelvét idézi, legalábbis a tőle származó memoriteren keresztül öröklődik, és mint ilyenek a kulturális emlékezetben az oktatás révén életben tartott szavak. Nem kérdés, hogy akik irodalmi folyóiratot olvasnak, azok számára egyértelmű a „kebel” és a „hon” szavak jelentése, de szülői tapasztalatom alapján állíthatom, hogy a kisdiákok számára, akik nyolc-tízévesen először tanulják a Szózatot, bizony nehézséget okoz, nem sokkal kisebbet, mint a Halotti beszéd első szakaszának biflázása. Tulajdonképpen, és ezt némi tépelődés után merem leírni, a Szózat gyönyörű nyelve mára alig érthető, csupán kommentárokkal és lábjegyzetekkel közelíthető meg, amelyeknek az olvasása kétségkívül szigorú elvárás a nebulóktól. Kosztolányi megjegyzése, hogy a „hon” nevetést kelt – ma épp így problematikus a „haza” szó, nem azért, mert bizonytalanná vált a jelentéstársításunk, vagy pátoszosnak érezzük, hanem mert egyszerűen lejáratódott a politikai nyelvhasználatban, kisajátítások áldozatává vált, és ezzel elvesztette lényegi tartalmát, ami Vörösmarty retorikájában munkált: a közösségi értelmet, amit annak idején éppen a haza-fias költészet formált, ilyen mesterségesen. Van itt valami, ami túlmutat a nemzeti romantika ideológiai közösségformáló szerepének kritikáján vagy épp tiszteletén, a politikai nyelvhasználat devalválódása, ami már nemcsak a jelentésvesztés, a manipulálás vagy a demagógia fogalmaival írható körül, hanem egyenesen műveletlenségként detektálható. Érthetjük úgy, mint a populizmus következményét, és ha így értjük, a helyzet még kétségbeejtőbb. A politikai nyelvhasználat a legsötétebb történelmi időszakokban is őrizte, ha nem is mindenképpen az emelkedettség, de a műveltség és a jólfésültség látszatát. Ha a mai állapotokat nézzük, leginkább a trágárság, az alsó kategóriás humor és a kontrollvesztett együgyűség tüneteivel találkozunk. Nem hinném, hogy a látszat díszletei nemesebbek voltak, de amit a kommunikációs szabályok kontúrvesztése sugall, az egyet jelent a politikai intellektus vesztésével. Kosztolányi soraiban a szavak archaikus értékét három különböző, nevetségesnek ható nyelvhasználó adja: a kenetes (értsd: képmutatóan ájtatos/buzgón vallásos/pap, a könyv-szagú tanár (ezt értjük, bár talán kevésbé érzéki módon, mint a poros könyvtárak tapasztalatából), és a félművelt, nagyon idealista szüzecske. (A Word helyesírásellenőrzője nem is bír a szüzecske szóval, notóriusan aláhúzza, noha a szótövet nyilván ismeri.) Hogy a szüzecske és az idealista fogalmai összeköthetőek-e még, most ennek a kérdésnek a megválaszolására nem vállalkoznék, de a félművelt kifejezés mindenképpen eligazító jellegű. Eszerint a régies hangzású szavak használata vagy a világszemléletét alapvetően más nyelvi normában kifejező, és ezzel a múlthoz ragaszkodó pap, vagy a könyveivel szintén a múlt és a tekintélyek világához kötődő tanár, vagy a kritikai felülvizsgálatot nélkülöző nyelvhasználó volna, aki az eltűnt kor magasztos hangvételét tudatlanul alkalmazza. Úgy vélem, ez a félművelt nyelvhasználó jószerével a múlté. Nem a műveltség hiányosságai számolódtak fel, hanem az igyekezet, amit egykor Adorno rosszallón, a szellem bensővé tételének hiányaként, ugyanakkor mégis fétisként jellemzett. Az az igyekezet veszett el, hogy a műveltség jeleit a státusz szimbólumaként tartsuk számon. S ha ez így van, Adorno logikája mentén örvendhetnénk, hogy a hamis önpozicionálás ezennel felszámolásra került. A képlet azonban ennél sokkal rosszabb eredményt mutat. Az intellektuális beállítódás vállalt hiánya elismerésre és bizalomra tart igényt. A kultúraellenesség logikája már nemcsak alattomban hálózza be a világ működését, hanem minden szinten elfogadottságot követel magának.

kép | vecteezy.com