A gondfelvásárló

This post was originally published on this site.

„Halló, halló, figyelem! Itt van, megjött a gondfelvásárló! Megunt gondját jutányos összegért a vállamra veszem, magammal viszem!” – már a határból hallani lehetett az óbégatást, mikor még Nevenincs falu lakói jószerivel semmit nem láttak az érkező idegenből, akinek alakja olyan apró, távoli volt, hogy csak virító piros sipkája színét lehetett kivenni. A kiabálásra összesereglettek a kíváncsi falusiak a templom előtt. Találgatták, hogy vajon afféle tréfa céltáblái-e, vagy valóban érkezett hozzájuk valaki, aki megszabadítja őket a gondjaiktól. A bizakodóbbak már tanakodtak is, milyen gondon adnának túl, miközben egyre közelebbről és közelebbről hallatszott a „halló, halló, figyelem!”.

A piros sipka után lassanként láthatóvá vált a gazdája is: nyeszlett figura volt, ócska ruhában, jókora bottal a kezében. Mikor megérkezett a templom elé, körülállták, faggatták, ő meg titokzatosan mosolygott, majd annyit mondott: először tart egy bemutatót. „Ki próbálja meg a szolgáltatást?” – kérdezte. Tolongtak a jelentkezők, a gondfelvásárló körbehordozta tekintetét, választása végül a fazekasmesterre esett. „Mi a legnagyobb gondja, jó uram?” – tette fel a kérdést. Az meg gyorsan felelt: „megsántult szegény lovam, nincs ki elhúzza a szekerem a hétvégi vásárba, ahol árulhatnám a portékámat”. „Hm, ezért a gondért két tallért tudok fizetni. Hozza csak ide azt a lovat!” – utasította a fazekasmestert az idegen.

Rövidesen ott állt a templom előtti téren a bicegő ló. A gondfelvásárló suhintott egyet a botjával az állat fájós lába felé, annyit mondott, „abrakadabra”, mire füst szállt fel, majd a füst eloszlott, és ott lógott a bot végén egy barna köpeny. A piros sipkás fogta a köpenyt, és a vállára terítette. A ló pedig? Nos, a ló szilajon megindult, a két tallérját csörgető fazekasmester alig győzött utánaszaladni.

„Ki lesz a következő?” – kérdezte mosolyogva a gondfelvásárló, és körbehordozta különös, kifürkészhetetlen tekintetét a falusiakon. A pékre esett a választása, aki azt panaszolta, hogy elázott a fája, nincs mivel felfűtenie a kemencét. Az idegen ezúttal három tallérra taksálta a gondot, újra kimondta a varázsigét, suhintott a botjával, ismét jött a füst, és egy szürke kabát jelent meg a boton. Ő ezt is magára vette, a három tallérral gazdagabb pék meg szaladt haza ellenőrizni a kemencét, onnan hallották rövidesen a távoli kiáltását: „Működött, ég a tűz!”.

Ekkor kezdődött el csak igazán a tülekedés. Gyorsan fogyott a pénz a gondfelvásárló erszényéből, őrajta meg sokasodtak, egyre csak sokasodtak a ruhadarabok. Jött a rövidlátó pap és a ráncosodó kocsmárosné, a bukásra álló diák meg a fiával haragban lévő polgármester, és még hányan! A gondok mind megoldódtak: a pap újra sasszemű lett, mint ifjúkorában, a kocsmárosné bőre üdébb lett, mint valaha, a diák feje varázsütésre megtelt tudással, a polgármester pedig szorosan ölelte megenyhült fiát. A gondfelvásárló egész álló nap ott állt, míg az utolsó falubeli is sorra került. Nevenincs falu népe már épp ünnepelte volna a gondtalan faluvá válást, mikor a búcsúzófélben lévő gondfelvásárló megszólalt:

„Az igazat megvallva, egyetlen egy gondotok azért maradt, pontosabban lett, és azon sajnos, én nem tudok segíteni.”

„Mi az hát?” – kérdezték kórusban az emberek. „Gondok nélkül nem lesznek jó történeteitek” – válaszolta a gondfelvásárló, azzal elindult köpenyeivel megrakottan, hogy a belőlük lebontott szálakból megszője majd a jövő nagy meséit.