A gondnok

This post was originally published on this site.

Sanyi bá’ lesöpri a kenyérmorzsát a nadrágjáról, összekuszálódott bajszát gyakorlott mozdulatokkal elsimítja, és kinéz a folyosóra. Az osztálytermek ajtajai már zárva, halk morajlásként hallik a „tanító néninek tisztelettel jelentem” az első béből, a tornaterem felől labdapattogás ritmusára zörögnek az ablakok, a negyedikesek osztályából kiszivárgó ének hangjai a tavaszt dicsérik. Sanyi bá’ mosolyog, vár még, mert tudja, hogy mindig van egy-két kósza diák, aki… És jön is már, mit jön, szalad, mint aki az életéért fut, a kis Bence az, megismeri borzas hajáról, a félvállra vett táskáról. Kinyitja előtte az ajtót, mintha az igazgató érkezne vagy valami miniszter. Nem szidja le, nem ad tockost, nem fenyeget. Szia, Bence, jó reggelt, ne félj, nem késel le semmiről. A fiú szemlesütve szalad tovább, a sálját húzza maga után, úgy vágódik be a harmadik cébe.

Sanyi bá’ visszatér a kuckójába, előveszi a könyvét. Vagyis a könyveit. Háromba is belekezdett a múlt héten, és most épp nem tudja, melyiket folytassa. Egy krimi, egy kalandregény és egy útinapló. Szereti nagyon, amikor kiteszi a könyveket, és csak nézi, melyik szólítja meg leginkább. No, negyvenöt percem van, ne tékozoljuk az időt, gondolja. Kinyitja a rongyosra olvasott krimit. Annak idején, jó húsz éve már, azért vállalta el az iskolagondoki állást, mert azt gondolta, amíg tartanak az órák, semmi más dolga nincs, csak megmártózni a történetekben. Olvasni, elmerülni, megismerni, kacagni, izgulni. Együtt utazott ilyenkor a termekben ücsörgő gyerekekkel, ők az írás, a számok, a természet világában kalandoztak, Sanyi bá’ pedig nagyra nőtt képzeletében. Amíg az órák tartottak, ő csak olvasott. Ódivatú ember volt, kopott ruhában, tömött zsebű indigókék köpenyben ült a portásfülkében vagy járta a folyosókat. Kockás füzetébe feljegyzett minden fontosat, vastag ácsceruzáját bicskával faragta tűhegyesre. A mobiltelefonhoz egyáltalán nem értett, de szívesen leült a gyerekek közé, és belesett a videók pörgő zuhatagába, próbálta érteni, mivel is foglalkoznak a diákok a szünetekben. Hümmögött, kacagott, csodálkozott. Aztán visszament a könyveihez. Titokban azt remélte, ismét jönnek hozzá majd olyanok, akikkel a könyvekről beszélgethet, kölcsön is adna a gyűjteményéből, mint régen. De nem nagyon kértek tőle már kölcsön könyveket. Így van ez, sosem tette szóvá. A gyerekek és a tanárok is szívesen bementek hozzá, a gondűző szobába, így nevezte mindenki Sanyi bá’ kuckóját. Lehetett ott sugdolózni, sóhajtozni, a Rettentően Fontos Dolgokról beszélgetni, és mindig akadt egy-egy titkos cukorka, simogatás, biztató mosoly.

Aztán délután lett, este már szinte, amikor a napközisek és a takarítók is hazamentek. Viszontlátásra, Sanyi bá’, így köszöntek el. Amikor végre egyedül marad a hatalmas épületben, kockás füzetével a kezében körbejárja a termeket, a folyosókat, pincétől a padlásig minden zegzugot. Feljegyzi a fontos dolgokat. Eligazítja a függönyöket, felszedi a sarokba dobott matekpuskákat, kisimítja a szekrény mögé rejtett szerelmes leveleket, letörli a szomorúságot az ablakpárkányról, összesepri a padok közé szorult kudarcokat, lesikálja a haragos mondatokat a falról, kifényesíti a sikereket a krétafoltos táblán. A szorongásokat, amiből olyan sok akad egy iskolában, vödörbe gyűjti, és szélnek ereszti az ablakból. Nincs azokra semmi szükség, motyogja a bajsza alatt. A sok szeretetet, figyelmet, barátságot és az elkószált ruhadarabokra ragadt érintéseket összekeveri a brikettel, azzal gyújt be a kazánba, hogy másnapra melegítsék át a falakat. Gondosan, figyelemmel. Teszi a dolgát.