A KISEBBSÉGPOLITIKA PARADOXONAI

Az anyaország és a határon túli kisebbségek kapcsolata aligha olyan egyértelmű és problémamentes, mint amilyennek a háború utáni magyar kormányok tekintették.

E viszony számos vonatkozásban paradox.

1.

Paradox, mert – mint az elmúlt négy esztendőben láthattuk – aki a kisebbségi kérdést a magyar belpolitika egyik sarkalatos kérdésévé teszi, többet árt, mint használ maguknak a kisebbségeknek.

Ki vonhatná kétségbe, hogy az Antall-kormány határon túli kisebbségpolitikája őszinte segítőszándékon alapult. (Ezen az sem változtat, hogy a helyzetet a kormányzat gyakorta önlegitimációs célzattal is megpróbálta kiaknázni.) Az eredmény azonban nem csupán az MDF számára bizonyult lesújtónak, a kisebbségek szempontjából is az.

A határon túli magyarok magyarországi megítélése, az oly gyakran és patetikusan emlegetett „nemzeti szolidaritás” az MDF-uralom négy esztendejében mélypontra süllyedt. Kétségtelen, hogy ezért súlyos hiba lenne pusztán az MDF-et felelőssé tenni. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a reform-szocialista időszak „kisebbségmentő” politikájának „gyümölcseit” is ő kényszerült behordani. Az Erdélyből, Kárpátaljáról, a Vajdaságból, a Felvidékről érkezett „menekültek” túlnyomó többsége nem az MDF uralma alatt került át Magyarországra.

a nagylelkű befogadó póza

Nem az MDF-kormány volt az, mely bizonyos esetekben a méltányosság elveit megsértve a krónikus lakáshiány dacára is lakást, állást, előnyös kölcsönöket juttatott a „menekülteknek”. A szociális kormányzat korábban a proletár internacionalizmus nevében is megcselekedte ugyanezt: a méltányosság elveit súlyosan sértve juttatott előnyökhöz „szovjeteket”, görögöket, chileieket, kubaiakat stb. Az akkori szocialisták azonban eljárásukat meg sem próbálták indokolni. Egyszerűen hallgattak róla. Okosan. A Magyarországra áttelepült kisebbségiek túlnyomó része ugyanis – rendkívül kevés számú kivételtől eltekintve – nem volt politikai üldözött, legalábbis nem nagyobb mértékben, mint azok, akik nem engedték magukat „elüldözni” (mint Tőkés László, Cs. Gyimesi Éva, Sütő András). A „menekülteket” a sajtó, a politikusok csaknem következetesen menekültekként emlegették, jogilag azonban egyetlen kisebbségi magyart sem ismertek el politikai menekültnek, ez ugyanis a magyar államra nézve olyan nemzetközi jogi kötelezettségekkel járt volna, amelyeket nem volt hajlandó vállalni. A politikai menekült státus helyett így legjobb esetben a jogilag jóformán semmire sem kötelező menedékes státusba sorolódtak. A magyar állam – a politikában akkortájt szalonképessé vált „nemzet” – a nagylelkű befogadó pózában tetszelgett, miközben a menekültek segítését a jobbára nyugatról támogatott civil társadalmi egyesületekre bízta. Egyebet persze nem is tehetett, hiszen a tényleges felelősségvállaláshoz jóval szilárdabb gazdasági alapra lett volna szükség.

A kétszínűség, a helyzet tisztázásának módszeres elmulasztása keserves következményekkel járt. A szülőföldjén maradt, a helytállás ethoszára nevelt magyarság úgy érezte, becsapták, mert lám az ő „hősi helytállásáért” Magyarországon a „megfutamodók” söprik be a pénzt és a babért. Sokan érezték úgy: ha az elmúlt húsz év áttelepültjeit menekülteknek minősítjük, a határokon kívül élő magyarság egészét annak kéne tekintenünk, következésként e kisebbségek egészét megilletné az üldöztetést, a hátrányos helyzetet, a megalázó bánásmódot kompenzáló kedvezmény.

A magyar kormány szűkös lehetőségeiből fakadóan keveset tehetett, annál többet beszélt. S amit mégis tett, az is többet ártott, mint használt. Bizonyos intézményekben, hivatalokban, lapoknál favorizálta a határon kívülről érkezőket, akiket helyzetükből adódóan könnyűszerrel klienseivé formált. Egy kormányhivatalt a Határon Túli Magyarok Hivatalának is keresztelt. S tette mindezt olyan periódusban, mikor a magyarországiak tízezrei maradtak munka nélkül, a gazdasági helyzet romlott, a kormánnyal szembeni elégedetlenség általánossá vált.

Ehhez jöttek a rádióban, tévében és másutt beindult tisztogatások. Az erdélyiek zöme – egyrészt a helyismeret hiánya miatt, másrészt át nem gondolt személyi érdekből – az MDF szekértáborába sorakozott be, hiszen ott beszéltek az ő nevében, ott „segítettek rajta”.

A dolognak a Kádár-rendszer évtizedei után és egy mindinkább szocialista-liberálisra hangolódó közegben nem lehetett más következménye, mint ami lett: az ellenszenv.

ingerlékenység

A „magyar” sérelmeket az is súlyosbította, hogy az elégedetlenség kinyilvánítása olyan morális gátakba ütközött, melyek áthágásának – nyilvánosan aligha vállalható – szándéka is csak tovább erősítette a rossz közérzetet, a lappangó ellenérzéseket, a kisebbségi magyarokkal szembeni ingerlékenységet, mely az elmúlt években – rövid euforikus intermezzo után – jól érzékelhetően erősödött, s mely ma a romló gazdasági helyzet körülményei közt valóban a nemzeti szolidaritás megbomlásával fenyeget.

Az MDF azzal, hogy magát a kérdésfelvetést is nemzetietlen blaszfémiának minősítette, súlyos következményekkel járó meggondolatlanságot követett el. A koalíció ideológusai meg sem kísérelték racionálisan végiggondolni kisebbségi politikájukat. Nem tettek hatékony lépéseket a kisebbségi magyarság beáramlásának megakadályozására, illetve észszerű szabályozására, s amit tettek is, a nemzeti demagógia ködébe burkolták, azt a látszatot keltve, mintha a kormány az ország „külföldiek” általi elözönlését favorizálná.

A helyzet tisztázása senkinek nem állt érdekében. Sem az ellenzéki, sem a kormánypárti sajtó nem sietett kimondani, hogy az utódállamokból érkező magyar „vendégmunkások”, illetve áttelepülők az esetek túlnyomó többségében hiányszakmákban helyezkedtek el, vagy olyan munkákat vállaltak olcsón, melyeket a magyar munkavállaló jó pénzért sem hajlandó elvégezni; hogy az utódállamokból a magyar vagy magyarul is tudó munkaerő színe-java jött Magyarországra; hogy az elöregedett magyar társadalmat fiatalok tízezreivel töltötte fel.

Hogy az átáramlásból mennyi haszna származott az országnak, s mekkora kár érte a Magyarországnál egyébként is rosszabb gazdasági helyzetben levő szomszédokat, azt csak a szakemberek tudnák megmondani.

Senki nem tette föl a kérdést, vajon a kisebbségi magyarságnak juttatott segélyek hányad részét jelentik ennek a haszonnak, képesek-e pótolni a veszteséget, mely a kisebbségeket az értelmiség „átmenekítése” – a szó tulajdonképpeni és áttételes értelmében vett vér- és agyelszívás – révén érte. (Az éremnek persze van másik oldala is: a magyarországi munkavállalási lehetőségek az itthoni munkanélküliségen is enyhítettek, s a Magyarországról kiáramló pénz javította az itthon maradók anyagi helyzetét is. A világos és egyértelmű szabályozás hiányában azonban tízezrek kényszerültek valutacsempészésre, illegális megoldásokra. A tisztázatlanságokat pedig nemigen tette szóvá senki.)

Nem tették meg ezt azok a szocialisták sem, akik kampányuk során az MDF érzelmi logikára épített kisebbségi politikájának következményeit is kiaknázták. Egyebek közt a Határon Túli Magyarok Hivatalára tett célozgatásokkal, melyek nyilvánvalóan nem a szomszédoknak, inkább a magyar választóknak szóltak, azt dokumentálandó, hogy az új kormány alapvetően változtat „az MDF által kialakított helyzeten”.

piros-fehér-zöld köd

Miért is tették volna? A piros-fehér-zöld köd, melybe az MDF a kisebbségi kérdést burkolta, szinte kínálta számukra a manőverezési lehetőségeket. (E feltevést mi sem bizonyíthatná világosabban, mint hogy az új kormány még megalakulása előtt kijelentette: a kisebbségnek szánt támogatás összege marad, a hivatal más név alatt továbbra is működik majd stb. stb.; valamint hogy a hivatal áthelyezésének és átkeresztelésének hírét követően – június 3-ai sajtóértekezletén – Ion Iliescu ugyanazokat a vádakat fogalmazta meg Magyarországgal szemben, mint a hivatal „működésének” idején, a hivatal léte vagy nem léte a két ország viszonyát gyakorlatilag nem befolyásolta.)

Ha a liberálisnál jóval szélesebb mozgástérrel rendelkező (mert a „nemzeti”–„nemzetellenes” álellentéttől kevésbé megterhelt) szocialista sajtó legalább fölveti az áttelepülési hullám pozitív és negatív, belső és külső következményeinek kérdését, megpróbálja végiggondolni a lehetséges stratégiákat, választási lehetőségeket sugall, a tabuk föloldásával talán elejét vehette volna a mai kisebbségellenes hangulat kialakulásának. (Ez a kisebbségellenesség korántsem az én személyes tapasztalatom vagy éppenséggel rögeszmém, hiteles felmérések tanúskodnak róla. Tapasztalataim szerint a magyarországi, őshonos kisebbségekkel szembeni magatartás sem annyira problémamentes, mint ahogy azt a magyar nyilvánosság önmagával elhiteti.)

A szocialista tartózkodás érthető. A kérdés mediatizálása esetén ugyanis ki kellett volna adniuk a kezükből egy hatásos ütőkártyát: annak az ígéretnek a sugalmazását, hogy a párt majd megvédelmezi a „bennszülötteket” az „idegenektől”. (A bennszülött kifejezést – a magyarországi magyart az utódállamokbeli magyaroktól megkülönböztető jelentéssel – a MUOSZ lapjából, a Magyar Sajtóból veszem, s a félreértések elkerülése végett korántsem tartom teljes képtelenségnek. Csakhogy tisztázni kéne, melyek azok a területek, melyeken értelmes, és melyek azok, melyeken értelmetlen diszkriminációt eredményez.)

Az áttelepültek diszkreditálása persze, nem nyilvánosan folyt. Erre nem is volt szükség. Minket, kisebbségieket (akik jobbára Magyarországon is valamiféle kisebbségiek maradunk) nem is kell diszkreditálni, megtesszük azt mi öntudatlanul is. Kisebbségi létünkben zsigereinkbe ivódtak azok a (szó közvetlen és átvitt értelmében) balkáni módszerek, melyek kisebbségi környezetünkben a túlélés elfogadott, sőt, gyakorta egyedül lehetséges eszközei voltak, s amelyek a magyar társadalomtól idegenek. (Sajnos, mégsem annyira, hogy hordozóik ne ,,fertőzhetnék meg” a magyarországi környezetet is.)

a traumák kibeszélhetetlensége

A kérdéskör tisztázatlansága, tabui, a traumák kibeszélhetetlenségének tartósítása azzal fenyeget, hogy a magyar zsidók „problémája” mellé fokozatosan létrehozzuk a magyar „románok”, a magyar „szlovákok” stb. „problémáját” is. A jelek, sajnos, nem arra mutatnak, hogy a szókimondás ideje jött volna el. Félő, hogy a korszerűtlen rögeszméket csupán „korszerűbbekkel” cseréljük fel.

2.

Legalább ilyen károsnak bizonyult, hogy az MDF-koalíció a külpolitikát is a kisebbségi kérdésnek próbálta alárendelni.

Ez a próbálkozás szintén paradox. Magyarország ugyanis csak abban az esetben képviselheti hatásosan a határon túl élő kisebbségek érdekeit, ha a magyar kormány bel- és külpolitikája egyértelműen kizárja az európai rend felforgatásának esélyét (teljesen függetlenül attól, hogy nekünk – magunk közt – mi a véleményünk erről a rendről). A kisebbségi kérdés túldimenzionálása, s főként érzelmi megalapozottságú közelítése ennek az ellenkezőjéről győzheti meg (és bizonyos mértékig, sajnos, meg is győzte) a nemzetközi közvéleményt.

A kisebbségi politikában egyértelműen az „ugyanabból kevesebb” elvének kell érvényesülnie. Az használhat legtöbbet a kisebbségeknek, aki csupán akkor hivatkozik rájuk, ha ez elkerülhetetlen, akkor azonban határozottan és egyértelműen.

Magyarország nem rendelkezik, s csaknem bizonyosra vehetjük, hogy a jövőben sem fog rendelkezni olyan katonai, gazdasági, politikai eszközökkel, hogy szomszédaira közvetlen nyomást gyakorolhasson. Ezt pusztán a nemzetközi közvélemény teheti meg, s az is módjával és csak akkor, ha állásfoglalásai nem egy virtuálisan bajkeverő Magyarország malmára hajtják a vizet, ha a térségben élő népek közti megbékélést és nem a konfrontációt segítik elő.

A „minél rosszabb, annál jobb” elve a jelenlegi körülmények közt semmiképpen sem áll összhangban a kisebbségek érdekeivel. (Korábban is felette kérdéses szerepet játszott.) A többség helyzetének romlása szükségszerűen a kisebbség helyzetének romlását vonja maga után, a bűnbakállítás, az idegengyűlölet mechanizmusait hívja elő. S tán a világot sem arról kell meggyőzni, hogy szomszédaink javíthatatlanok, jóvátehetetlenül antidemokraták és xenofóbok, hanem hogy szomszédainknál, akárcsak Magyarországon, az európai betájoltságú, demokratikus érzelmű erőket kell támogatnia.

A nemzetközi közvéleményt nem megdöbbenteni kell, azt szemmel láthatóan nem szereti, hanem hatásosan, de tárgyilagosan informálni. A kilógó lólábak, az információs erőszakkísérletek csak a szándékolttal ellentétes hatást válthatják ki. Szerencsére, mert ez nem csupán a mi huszáros propaganda-rohamainkat teszi esélytelenné, de szomszédaink megtévesztési kísérleteit is.

Az idő végre nekünk (is) dolgozik.

hídépítés

Közhely számba megy, hogy a román–magyar együttélés és államközi kapcsolatok normalizálására egyaránt csak a kölcsönös megismerés, közös ügyeink elfogulatlan megvitatása, a bizalomépítés teremthet lehetőséget. Paradox jelensége a magyarországi politikai életnek, hogy a román–magyar kiegyezés kérdését a választásokat megelőzően épp azoknak a szocialistáknak sikerült a leghatásosabban előadniuk, akik a négy éve folyó és a két nép kapcsolatainak távlatait illetően alapozó jelentőségű román–magyar kapcsolatépítésben alig játszottak szerepet. Közismert, hogy a hídépítés munkáját a liberális pártok, az SZDSZ és főként a FIDESZ vállalták, a szocialistáknál még az MDF is sűrűbben ült tárgyaló asztalhoz.

Alapos a gyanú, hogy a szocialista politikusok jelentős részénél nem a román társadalom bizonyos csoportjai iránti bizalom, az empátia, az egymásrautaltság tudata, hanem a közömbösség játszotta a főszerepet. A számukra kellemetlen – „balkáni” asszociációkat ébresztő – kérdést szeretnék bármi áron „letudni”. A la Arad. Az aradi „siker” azonban azt bizonyítja, hogy a látszatmegoldások nem vezetnek sehová. A két ország közti alapszerződést tető alá kell hozni, de nem szabad azt a látszatot kelteni, s még kevésbé elhinni, hogy az bármit is elintéz, hogy az ilyen kérdéseket rohammunkában, összecsapott szerződésekkel lehet „megoldani”.

Az alapszerződés csak elháríthatja az akadályokat az újszerű javaslatok kidolgozása és kipróbálása elől.

3.

A Magyarországról érkező, markánsan körvonalazott kisebbségstratégiai ösztönzések általában két ideológiai és társadalomtudományi pólust sejtetnek.

Az egyik az MDF holdudvara által képviselt „nemzeti” pólus, mely az utódállamokban élő magyar kisebbség fennmaradására egyetlen esélyt lát: a magyarságnak meg kell próbálnia – amennyire csak lehet – elszigetelni magát az utódállamok többségi társadalmaitól, hogy meghiúsíthassa az agresszív beolvasztási törekvések sikerét. A kisebbségi magyarság e teória szerint ostromlott várban él, élet-halál harcot vív a fennmaradásért, s ilyen körülmények közt minden szóértési kísérlet az ellenséggel a közösség elárulásával egyenértékű.

A másik pólust legmarkánsabban egyes szocialisták és liberálisok képviselik, akik szerint a kisebbségeknek nem szabad kihívniuk maguk ellen a többség ellenszenvét, lehetőleg bele kell simulniuk a háttérbe, anyanyelvi szinten kell elsajátítaniuk a többség nyelvét és kultúráját, így kell megteremteniük annak a dialógusnak a feltételeit, mely aztán – távlatilag és „automatikusan” – kisebbségi követeléseik teljesítéséhez vezethet.

Talán nem szorul részletező argumentációra, hogy az első „megoldási” javaslat szükségszerűen a kisebbségi közösség alkalmazkodási készségének leromlásához, szellemi és anyagi visszamaradottságának fokozódásához, következésként a szakmai elitek kiválásához, nagyobb részben kivándorláshoz, kisebbikben a román szellemi elitbe olvadáshoz vezet.

Gyakorlatilag a második „megoldási” javaslat sem eredményezhet egyebet. Csupán az arányok módosulnak: az elit nagyobb része fog beolvadni, kisebb része fog a beolvadás – főként gyerekei esetében immanenssé váló – veszélyét felismerve Magyarországra menekülni (ezúttal a szó szoros értelmében.) Az utóbbi javaslat teoretikusai (akik közül egyébként többen is a magyar szellemi élet kétségtelen kiválóságai közé tartoznak) egy dologról feledkeznek meg. Arról ugyanis, hogy „mivel a kétnyelvűség az ember számára természetellenes állapot, elkerülhetetlen, hogy a domináns nyelv kiszorítsa a második nyelvet, feltéve, ha ez utóbbit az iskolák nem tartják életben.” (Anthony H. Birch: Nationalism and national integration, London, 1989, 10. oldal) A valóságban azonban – az anyanyelv nyilvános használatának lehetősége nélkül – az anyanyelvű iskolák sem jelentenek távlati megoldást. A közéletből száműzött, diszkriminált nyelv hosszabb távon elkerülhetetlenül sorvadásnak indul, esélytelenné válik.

A félreértések elkerülése végett: a kétnyelvűség nem úgy természetellenes, mint mondjuk az öngyilkosság vagy a gyűlölködés, hanem mint az úszás vagy a repülés. Megtanulható, sőt, természetes állapotként élhető át. De az ember mégiscsak a szárazföldön érzi otthon magát.

instabil nyelvi állapot

Hogy a többségi nacionalizmus – minden kétséget kizáróan – beolvasztásunkra, a magyar nyelv életlehetőségeinek beszűkítésére törekszik, mi sem bizonyíthatná beszédesebben, mint a minap elfogadott román tanügyi törvény, mely az oktatásban drasztikusan korlátozza a magyar nyelv használatát, a többség által stratégiai fontosságúnak tekintett területeken (történelem, földrajz, szakmai oktatás) a román nyelv használatát teszi kötelezővé. A román nacionalisták ugyanis pontosan tudják azt, amit egyes magyar szakemberek – ilyen vagy olyan megfontolásból – mintha nem lennének hajlandóak tudomásul venni: a kétnyelvűség instabil nyelvi állapot, mely csupán egészen sajátos körülmények közt (kölcsönösség, az együtt létező nyelvek elvi egyenlősége, megszilárdult demokratikus berendezkedés stb.) tartósítható.

A kultúrák közti közeledés, egymás értékeinek ismerete és elsajátítása, s az ehhez szükséges széles körű, de soha nem a teljes közösséget, illetve közösségeket felölelő (és mindig eltérő mélységű) kétnyelvűség valóban a harmonikus együttélés sine qua nonja. Az anyanyelvi szintű kétnyelvűség azonban – bár elvileg kívánatos volna – csupán a vegyes házasságokból származók, illetve egy szűk értelmiségi réteg, a szó tulajdonképpeni és elvont értelmében vett közhivatalnokok jellemzője lehet. (Akik közé e cikk írója is sorolja magát.)

A „háttérbe belesimulás” teóriája legalább annyira veszedelmes, mint az „ostromlott vár” metaforája. Azoknak az értelmiségieknek az erőfeszítéseit teheti hiábavalóvá, akik a valóban járható ösvényeken, a beolvadás és a kivándorlás közti (tán nem is annyira szűk) „senkiföldjén” szeretnék megtartani a nemzetiséget.

A fenti argumentáció persze erősen sarkított. A két egymással szemben álló pólus ritkán jelenik meg tiszta formában (még a két legegyértelműbben kifejtett álláspont – Sütő Andrásé és Tamás Pálé – is jóval összetettebb a fentebb vázoltaknál), a pártok és kormányok képviselőit pedig a különböző politikai érdekcsoportok nyomása – sokszor meggyőződésük ellenére is – többé-kevésbé realista, tehát árnyaltabb fogalmazásra kényszeríti. A pólusok azonban (valaminő Max Weber-i ideáltípusokként) reálisan léteznek, s a kisebbségi kérdés megítélését folyton kisiklással fenyegetik.

Márpedig a megoldás kulcsa – a kérdés természetéből fakadóan – épp a végletek közti permanens egyensúlykeresésben, a végletes szemléletmódok elutasításában rejlik.

Ez persze nem jelenti, hogy a végletes kérdésfelvetésektől szent borzadállyal kéne elfordulnunk. Ajánlatosabb végiggondolni őket.

nem széles körű lehetőség

Az asszimilációt – felmérések tanúsága szerint – magyarországi honfitársaink nagyon jelentős része, mintegy harmada ajánlaná nekünk. Ha nekik ennyire nem fontos, hogy magyarok vagy nem magyarok, cseréljünk helyet, replikázhatnánk, nekünk ugyanis valahogyan nem mindegy. A kérdésfelvetésnek azonban reális magva van. A magyarságba milliók olvadtak be az idők folyamán, miért ne olvadhatnánk be néha mi is? A probléma nem az, hogy ez borzalmas lehetőség, hanem hogy nem lehetőség, legalábbis nem széles körű lehetőség. Egyrészt, mert a román nemzeteszme a magyarság esetében kizárja a kettős identitást, valaki vagy magyar vagy román, a kettő együtt elképzelhetetlen, abszurdum. Ahhoz, hogy a román társadalomba integrálódhass, föl kell adnod magyar identitásodat. Egy magyar asszimiláns Romániában nem lehet magyar is és román is. Ezzel függ össze az az első látásra meglehetősen különös tény is, hogy a magyar asszimilánsokat a román társadalom el is fogadja színtiszta románnak. Zeno Opris például, a Vatra alapítója és elnöke anyai ágon magyar származású, ezen azonban senki nem akad fenn. Az asszimilációt másrészt az teszi lehetetlenné, hogy számunkra a román társadalom ma már nemigen tud olyat nyújtani, ami az áttelepülés vagy akár a magyarsághoz tartozás alternatíváját ellensúlyozhatná, a román nacionalizmus primitívsége és agresszivitása is sokkal hatásosabban állja útját az asszimilációnak, mint bárminő románellenesség. (A romániai magyar társadalomra ezért nem jellemző valamely általános románellenesség. A megmaradáshoz egyszerűen nincs rá szükségünk.)

Kétségtelennek tűnik, hogy a határokon túl élő magyarok zöme kritikus helyzetben nem az asszimilációt, hanem az áttelepülést választaná. Magyarországnak erre az alternatívára is föl kell készülnie. Ráadásul a rohamosan fogyatkozó népességű, tragikusan elöregedő Magyarország nincs is abban a helyzetben, hogy a szóban forgó lehetőségről lemondhatna.

Kérdés azonban, hogy a mai Magyarország súlyos társadalmi feszültségek nélkül képes lenne-e integrálni több millió, meglehetősen eltérő hagyományokkal, világszemlélettel, túlélési reflexekkel rendelkező, de a különbségek felemlegetésére rendkívül ingerülten, sőt, fokozódó agresszivitással reagáló, s így a szélsőséges nacionalizmus számára könnyű prédának ígérkező magyart? Ki tudja majd megértetni velünk, akiket előbbi életünkben folytonosan magyarnak bélyegeztek, hogy mi nem igazán vagyunk magyarok, de a magyarországi svábok, szlovákok, zsidók, cigányok stb. azok? Aki ezzel a kérdéssel nem néz szembe, az akarata ellenére is Csurka István Magyarországát építgeti.

Sajnos, a reálisnak beállított diplomáciai látszatmegoldások is ezt az alternatívát erősíthetik. A magyar kormánynak, s ezzel a szocialista-liberális koalíció politikusai is tisztában vannak, alapvető érdeke, hogy a kisebbségi magyarság fokozatosan odahaza, a szülőföldjén érezze elviselhetőnek a helyzetét. Legalábbis egyelőre. A különböző etnikumok közti közeledésre tehát égető szükség van.

A közeledés azonban csak világosan elkülönült, jól artikulált, autonóm közösségek közt valósulhat meg hosszabb távon is megnyugtató, harmonikus formában. Az eltérő nyelvű közösségek közt kell közvetíteni, nem a különböző közösségeket kell feloldani „egymásban” (értsd: a többségben), ahogyan azt egyes teoretikusok (öntudatlanul is) sugallják. Ez a sugallat paradox módon ugyanazt a hatást idézheti fel, mint a magyarfaló „románság”, „szlovákság”, „szerbség” apokaliptikus rémével riogató nacionalizmus.

Ha valaki venné magának a fáradságot, s többé-kevésbé egzakt módszerekkel fölmérné, kik azok az értelmiségiek, akik az elmúlt 20 esztendőben Magyarországra menekültek, nézetem szerint csaknem mindenkit két alapvető kategóriába sorolhatna be: a nacionalistákéba, akiket a románok (szlovákok stb.) iránt érzett undoruk üldözött el és az internacionalistákéba, akik önnön empátiájuk, a mind számosabb európai románok (szlovákok stb.) iránti (erősen intellektuális) rokonszenv elől menekültek Magyarországra. (Van persze egy harmadik csoport is, mely pusztán anyagi megfontolásokból költözött át, ezek azonban szempontunkból nem érdekesek, hiszen ők csak a szabad költözködéshez való emberi jogukkal éltek, s ha a román társadalom kínál számukra kedvezőbb érvényesülési lehetőségeket, akkor minden bizonnyal abba „menekültek” volna.)

És akik (bár mehettek volna) maradtak, e két érzés közti mezsgyén húzzák meg magukat, amíg tehetik.

választaniuk kell

Ha már nem tehetik, választaniuk kell majd: a magyarországi magyar vagy a romániai román közösségbe akarnak-e beolvadni. A nemzetnek más államkeretek közt is tagjai maradhatnak, az államba (a tág értelemben vett társadalomba) mindenképpen be kell tagolódniuk, s ezt csak kétféleképpen tehetik meg, vagy úgy, hogy beolvadnak, vagy úgy, hogy beilleszkednek. Harmadik lehetőség nincs.

Az önmegtartó beilleszkedésre azonban – a helyzet jellegéből fakadóan – csupán egy autonóm közösség tagjaként nyílhat lehetőség.

kép | vecteezy.com