A LUSTÁLKODÁS VÉDELMÉBEN – 6. 

„Az ember nem munkára született. Aki dolgozik, az nem szabad.”
(Byung-Chul Han)

„Brian: Ti mind egyéniségek vagytok.
A tömeg: Mi mindannyian egyéniségek vagyunk.
Brian: Ti mind különbözőek vagytok.
A tömeg: Igen, mi mind különbözőek vagyunk.
Egy halk, magányos hang a háttérből: ’Én nem’.”
(Monty Python: Brian élete)

A koreai származású Byung-Chul Han és a francia Guillaume Paoli életrajzában számos közös mozzanat található. Bizonyos értelemben Han és Paoli egyaránt „bevándorlónak” tekinthető Németországban, ahol már több évtizede élnek és alkotnak. Noha idegenként kezdték „filozófusi pályájukat”, mégis – a nyelvi és a kulturális akadályokat leküzdve – a német, illetve ma már az európai szellemi élet legbefolyásosabb szereplői között említik őket. Ez az életrajzi információ akár azt is jelenthetné, hogy mindkét filozófust a teljesítményalapú ideológia ideáltipikus képviselőjének tekintsük, hiszen rendkívüli szorgalom, munka és elszántság kellett, hogy viszonylag rövid idő alatt széles körű elismerésre tegyenek szert.[1] Valójában ez egyáltalán nincs így! Ugyanis Han Paoli is a szemlélődő élet rehabilitálásának elkötelezett támogatója, és mindketten szemben állnak a posztmodern kapitalizmus beteges hiperaktivitásával és „munkamániájával”.

A múlt század utolsó évtizedeiben Byung-Chul Han irodalmat, filozófiát és teológiát tanult a Freiburgi Egyetemen. Habilitációját követően különböző svájci és német egyetemeken oktatott (Basel, Karlsruhe), majd a Berlini Egyetem Művészeti Karán a kultúratudományok professzora lett. Jelenleg Berlinben él. Könyveit eddig legalább húsz nyelvre fordították, és közel féltucat esszékötete magyarul is megjelent. Nemzetközi hírnévre Az idő illata és A kiégés társadalma című esszéköteteivel tett szert. 2022-ben publikálta a Vita contemplativa című könyvét, amelyben még radikálisabb állításokat fogalmazott meg a tétlen és szemlélődő élet védelmében.[2]

demotivációs tréner

Az 1959-ben született francia Guillaume Paoli 1992-ben ugyancsak Berlinben telepedett le, és a kilencvenes évek vége óta a „Boldog Munkanélküliek” nevű berlini klub egyik vezető alakja. Írói tevékenységével párhuzamosan demotivációs trénerként is tevékenykedik. Paoli egyaránt publikál németül és franciául. A „lustálkodás” kérdése kapcsán a 2008-ban napvilágot látott A demotiváció dicsérete, illetve a 2019-ben megjelent Társadalmi sárgaság című munkái a legfontosabbak. Utóbbiban – fenntartásokkal – támogatta a francia sárgamellényes mozgalomnak az „intézményesített tiltakozások” keretein jócskán túlmutató követeléseit. Ezen kívül igyekezett feltárni a kulisszák mögött zajló események részleteit.[3]

*

Byun-Chul Han már Az idő illata címmel megjelent korai esszégyűjteményében élesen szembe állította az úgynevezett szemlélődő élet, a vita contemplativa, illetve kizárólag a munkálkodást és a cselekvést preferáló attitűd, a vita activa világértelmezését. Ez a kétféle közelítés nemcsak a „teóriában”, de az emberek hétköznapjaiban is tetten érhető. Han újabb munkáiban továbbfejleszti, finomítja és egyre bővülő érvrendszerrel támasztja alá Az idő illatának alaptéziseit. Első számú érve, hogy a modern vagy inkább posztmodern társadalom a gyorsaság, a célszerűség és profitmaximalizálás igézetében él. Versenyt kell futnunk az idővel. A tér és az idő az „itt és most” pillanatává zsugorodik. Túl ezen, a posztmodern világban a „pont idő szagtalanná” válik, éppen ezért értelmetlen akár csak rövid időre is megpihenni és „beleszagolni” a levegőbe. Heideggerhez csatlakozva állítja, hogy a mai ember – az akárki -csak szörföl a világban, valójában sehol nincs otthon. Nincsenek többé gátak és határok, amelyek szabályoznák és élhető tartalommal töltenék fel az időt. „Ahol az idő minden ritmusból kiesik, ahol tartás és irány nélkül a szabadba vész, ott minden kellő és jó idő eltűnik.”[4] Ma már elbeszélhető történetek sincsenek, mert a pontszerű információdömpingből hiányzik a narratív feszültség. „Az időt az események sajátos láncolata alakítja. Az elbeszélés illatozni hagyja az időt. A pont-idő ezzel szemben szagtalan.”[5] Napjaink posztmodern embere látszólag zarándokként éli életét. De a hajdani zarándokkal ellentétben a mai peregrinus nem az ott felé veszi az irányt, hanem továbbra is az itt világában szeret mozogni, hiszen számára ez jelenti a szabadság garanciáját. A modern vándor fél az ismeretlentől. A modernitás egyetlen célt ismer: a racionális tervezést és a matematikai alapokon nyugvó kalkulációt. „Járásmódja ezáltal menetelés egy cél felé. A ténfergés vagy az irányítatlan lebegés nem felel meg lényegi vonásainak.”[6] Han részben vitatja Zygmunt Bauman megállapítását, hogy „a csavargást és a csatangolást” kellene a posztmodern járásmód elsődleges jellemzőjének tekintenünk. Szerinte a mai ember csatangolásából hiányzik a természetes lassúság és a „lebegő könnyedség”. A kóborlást felváltotta a zaklatott rohanás, a véget nem érő szörfözés az egyik információtól a másik információig, amelyet állandó nyugtalanság és félelem kísér: nehogy lemaradjunk valamiről.[7] Pedig csak a „szemlélődő elidőzésben”, sőt, „aszketikus visszafogottságban tárják föl a dolgok szépségüket”, csak ekkor nyílik meg számunkra a világ dolgainak szépsége, és ekkor érzékelhetjük „illatos esszenciájukat, ami időbeli lerakódásokból, foszforeszenciákból áll.”[8]

A könyv Illatos időkristály című fejezetében olvashatjuk, hogy az lenne a legszerencsésebb, ha Marcel Proust prózáját tekintenénk a „narratív időkezelés” napjainkban is érvényes formájának. Han úgy véli, Az eltűnt idő nyomában hetedik kötete (A megtalált idő) mutatja meg, miként lehet eredményesen küzdeni a temporális szétesés ellen, azaz hogyan tudjuk a diszkrét, folyton előrefutó eseményeket tagolni, illetve a „történet végén” összefüggő egészként látni. „Proust tartalomstratégiája az időt engedi illatozni. Előfeltételezi, hogy az ember történetileg létezik, hogy életpályája van. Illata az immanencia illata.”[9] Csak a szemlélődő elidőzésben tárul fel a dolgok igazi szépsége.[10] A Proust által oly szemléletesen leírt, az olvasót töprengésre invitáló, tartalommal telített idő és tér az itt és most pillanatává zsugorodik. „Nincsenek többé megszentelt terek, amelyeket ne lehetne eltávolítani, vagyis olyan terek, amelyek lényegéhez tartoznék az üresen hagyás. Az illatos helyek takarékoskodnak megjelenésükkel.”[11]

Han nem említi Rousseau Egy magányos sétáló vallomásai című önéletrajzát, pedig a mű üzenete egybecseng világlátásával. Rousseau könyve személyes vallomások és elmélkedések gyűjteménye, amelyben a bölcselő a magány és a nyugalom, azaz a külvilág folyamatos „zaklatásától mentes”, a szemlélődésre és a töprengésre berendezkedett élet szépségét, a belső béke csendjét dicséri. Rousseau számára a szemlélődés és az önvizsgálat komplementer jelenség: a lélek csak akkor lel szilárd talajra, ha a természet zavartalan körforgása spontán meditációval párosul. Az ötödik sétában erről a ritkán tapasztalható belső és külső harmóniáról írja: „De ha van olyan állapot, amelyben a lélek eléggé szilárd talapzatot talál arra, hogy azon teljesen megnyugodjék és abban egész lényét összeszedje anélkül, hogy az egész múltat vissza kelljen idéznie vagy a jövőbe előre tekintenie; ahol az idő semmi magában véve, a jelen mindig tart, mindazáltal tartalmának jelzése és az egymásra következés minden nyoma nélkül, a veszteség és élvezet, a gyönyör és fájdalom, a vágy és félelem minden más érzése nélkül, mint csupán létezésünk érzése és ez az érzelem egyedül képes azt tökéletesen betölteni…”[12] Csak ebben a „szent állapotban” leltünk igazán otthonra, nem pedig a külvilági sikerek rövid életű és nagyon sebezhető látszatboldogságában. A svájci Bieli-tóban található Szent-Péter-sziget, amely otthont adott Rousseau elmélkedéseinek, ilyen megszentelt tér a filozófus vallomásában.

csend és örökkévalóság

A Han által gyakran idézett filozófusok közül Martin Heidegger nézetei állnak hozzá a legközelebb. Véleménye szerint Heidegger a csend és az örökkévalóság istenét keresi. Persze, ebben a zajos világban nem könnyű az „örökkévalóra” és a „maradandóra” rátalálni. Komoly erőfeszítést igényel, hogy egy másik idő felé vegyük az irányt, ami bizonyosan nem a munka ideje. „A munka – írja Heideggert követve – végső soron az unalomra és a bekebelezésre megy ki. Megsemmisíti a távolságot a dolgokhoz. A szemlélődő pillantás ellenben megóvja.”[13]

Az idő illata utolsó fejezetében Byung-Chul Han éles kritikával illeti a fogyasztói társadalom „perverz munkamániáját”, amelyben többé nincs értéke a szemlélődő elidőzésnek. A megtermelt javakat mihamarabb el kell fogyasztani, hogy „helyet csináljanak az új termékeknek és szükségleteknek”.[14] Már utaltam rá, hogy a koreai filozófus határozott nemtetszését fejezi ki Hannah Arendtnek a Vita activában kifejtett „szinkretista álláspontjával” szemben, hogy egy élhető társadalomnak egyaránt szüksége van a nehéz, nem ritkán piszkos testi munkát végző emberekre (animal laborans), az alkotó, a hétköznapi szükségleteken túlmutató tárgyakat létrehozni képes „művészemberekre” (homo faber) és a cselekvő, a politikai szervezés és irányítás szerepét is magukra vállaló embertársainkra (homo politicus).[15] Arendt persze, ezt azzal egészíti ki, hogy a modern ipari társadalom „mechanizmusa” minden eszközt bevet, hogy az értelmes alkotómunkát és szabad cselekvést a homo laborans szintjére redukálja, vagyis kimondatlanul is az a célja, hogy az emberek többsége – mechanikus és lélekölő munkavégzésre kényszerítve – éppen csak az állati szint fölé emelkedjen. Han szerint Arendt nagy hibát követ el, amikor lebecsüli a vita contemplativa, azaz a szemlélődő élet emancipatorikus jelentőségét, pedig egyedül ennek rehabilitálása bizonyulhat hatékony erőnek az eldologiasulás és elidegenedés – legalább részleges – legyőzésére.

A kiégés társadalma címmel megjelent esszégyűjteményében Han elsősorban a pszichológiai és neurológiai defektusokban látja a legfőbb okát, hogy a posztmodern társadalmak embere miért rendezkedett be az immár kóros formákat öltött túlhajszolt életvezetésre. Minden kornak van valamilyen jellemző betegsége. A múlt században a bakteriális és vírusfertőzések jelentették a legnagyobb veszélyt az emberiségre. Korunk meghatározó betegségei ma idegrendszerünk túlzott sebezhetőségéből erednek, amire a depresszió, a figyelemhiányos zavarok, kiégés és a hiperaktivitás túlburjánzása a legjellemzőbb. „Ezek nem megfertőzések, hanem összeomlások; nem az immunológiailag külsődleges negativitás, hanem a pozitivitás túltengése váltja ki.”[16] A huszadik századi immunológia az egészséges belső és az ellenséges külső jól azonosítható szembenállására épült. Napjaink idegi „agressziója” már nem a külső erőszakból fakad, hanem „ugyanannak a túlzásából”, az „immanencia terrorjából”. „Ártalmat ugyanis nemcsak a negativitás, hanem a pozitivitás is szülhet, és nemcsak a Más vagy az Idegen okozhatja, hanem az Ugyanaz is.”[17]

Napjaink immunológiai pozitivitása elsősorban az emberiség jó részét sújtó munkamániában érhető tetten. A szerző úgy gondolja, a Michel Foucault által elhíresült „fegyelmező társadalom” logikájával ma már nem tudjuk leírni és megérteni ezt a perverziót. Foucault „narratívája” még jól működik, amikor a kórházak, ipari üzemek, elmegyógyintézetek, börtönök és laktanyák kívülről kontrollált világát próbáljuk megérteni, de nem napjaink úgynevezett „teljesítményorientált társadalmában”, amelyben jobbára az edzőtermek, irodaházak, bankok, bevásárlóközpontok és génlaboratóriumok játsszák a főszerepet. A teljesítményelvű társadalom folyamatosan megszabadul a külső (negatív) kontrolltól. Az alkalmazottak és a kliensek az „önként vállalt”, úgynevezett „pozitív kontroll” gyakorlatára rendezkedtek be. Úgy tűnik, a „képesség pozitivitása sokkal hatékonyabb a kötelesség negativitásánál.”[18] Han lényegében azt mondja, hogy napjainkban az olykor erőszakos formákat öltő külső munkakényszert az úgynevezett „internalizált normákból” fakadó „belső motiváció” váltotta fel, amit továbbra sem szabad cselekvésnek tekinteni, hiszen lényegét illetően ez is kényszer, ráadásul annak kifejezetten beteges változata. Ma már nem a „külső”, sokkal inkább a „belső” kizsákmányolással kell szembenéznünk. „A késő modern animal laborans szinte pattanásig telített egóval, mely minden, csak nem passzív.”[19] Arendt tehát téved, amikor feltételezi, hogy a mai ember passzívan szolgáltatja ki magát a külső „anonim életmenetnek”, sokkal inkább „saját akaratából” fosztja meg magát a szabadságtól.

Számos kritikusával egyetértve magam is úgy gondolom, hogy ezzel a sommás ítélettel mégsem lehet „elintézettnek” tekinteni a fordulatot, ugyanis a „külső kizsákmányolásból” a „belső” kizsákmányolásba” történő átváltozás mögött több, a mentálpszichológiai magyarázaton túlmutató ok húzódik meg. Az egyik ilyen „okra” éppenséggel egy orosz pszichológusnő, Jelena Belinszkaja mutatott. A kiégés társadalma című könyvről írt recenziójában ugyanis felveti, hogy Hannál homályban marad egy fontos szempont: mit kezdjünk az emberi közösségek „normális” együttműködéséhez elengedhetetlenül szükséges gazdasági alapokkal. „Nagyon úgy tűnik, hogy a társadalom közel sem minden tagja rendelkezik azokkal a szükséges anyagi erőforrásokkal, amelyek lehető tennék számára, hogy megszabaduljon a hírhedt önkizsákmányolás kényszerétől, vagy legalábbis jelentős mértékben korlátozni tudja. Ezért könnyen belátható, hogy a termelékenység növelésére irányuló szüntelen vágyakozásunknak a pszichológiai okokon túlmutató összetevői is lehetnek.”[20]

Talán nem tévedek, ha magam is úgy vélem, Han kíméletlen Arendt-kritikája sok sebből vérzik. Pedig éppen Han 2005-ös Mi a hatalom? című munkájában szemléletes érveket vonultatott fel a tézis igazolására, hogy a hatalom logikájában a külső és a belső erőszak csak nehezen választható el. Ekkor még úgy látta, a hatalmi viszonyokat sohasem lehet szimpla kauzális ok–okozati kapcsolatokra szűkíteni. Az élettelen passzív dolgokkal szemben az élő organizmus nem hagyja, hogy a külső okok csak úgy, „egyszerűen maguktól”, a szervezet belső hozzájárulása nélkül is működjenek. A képesség, hogy a belülről fakadó determinációknak engedve válaszol a külső hatásokra, alkotja az organikusság lényegét. Egy élettelen dolog sohasem képes válaszolni. Ez a szabály a legtisztábban a politikai hatalom működésében érhető tetten, amit a szerző egyszerű sémával illusztrál. Van Ego, aki hatalommal rendelkezik, van Alter, aki látszólag nem rendelkezik hatalommal. Ego azt szeretné elérni, hogyAlter viselkedésében és cselekedeteiben az ő, azazEgo szándéka és akarata érvényesüljön. Csakhogy Ego akaratának realizálása szükségképpen Alter együttműködésétől függ, így Ego is függővé válik Altertől, ugyanis Alternek rendszerint lehetősége van reagálni Ego kényszerítésére, például úgy, hogy megszünteti az együttműködést, ami nehéz helyzetbe hozza Egót. Végső soron „A hatalom Ego képességében van, hogy önmagát Alterben is folytassa.”[21] A hatalom működésének Han-féle, úgyszólván „örök érvényű” sematizációja szerintem is sok igazságot tartalmaz. De éppen ez vezethet a belátásra, hogy napjaink „munka- és teljesítményelvű társadalmában” továbbra is jelen van a külső befolyásolás, még ha jóval ügyesebben álcázza is magát, mint az ipari kapitalizmus klasszikus időszakában. Részben talán elfogadható a megállapítás, hogy vírusos és bakteriális betegségek esetében a külső és a belső jobban elkülöníthető, mint a neuronális betegségek esetén, amelyek látszólag „mindenféle optika alól kivonják magukat, mert mentesek a negativitástól.”[22] A külső kényszer vagy erőszak csak a felszínes megfigyelés számára tűnik el napjaink egyre hisztérikusabb munka- és teljesítménymániájából. Ezt ugyan nehezen tudnám bizonyítani, de megkísérlem néhány személyes élménnyel szemléltetni. Még iskolásgyerekként láttam egy szépen illusztrált, igényes kivitelű történelemkönyvben a 19. század utolsó évtizedében vagy a 20. század elején készült fotót, a szentpétervári Putyilov gyár egyik szerelőműhelyéről, hogy az üzemcsarnok munkásai szorgalmasan teszik a dolgukat. De ha az olvasó alaposabban szemügyre veszi a képet, látható, hogy valahol a csarnok végén, a katedrának vagy tribünnek látszó építményen egy munkafelügyelő (talán éppen maga Putyilov?) korbácsot szorongat a kezében, így sejteni lehet, hogy szükség esetén ezzel „jól odasózott” a „lazsáló munkásoknak”. Manapság már nemigen lehetne ilyen képet készíteni, részint a politikai korrektség okán, de azért sem, mert az emberek helyett jórészt robotok „dolgoznak” az üzemcsarnokokban. A lényeg mégis változatlan. Erről tanúskodik Almási Réka Team Building (2010) című filmjének „sztorija”, amely – jobbára szatirikus eszközökkel – személetesen mutatja meg, mi történik egy balatoni csapatépítő tréningen, amelyen egy tucat munkavállaló abban a reményben vesz részt, hogy az ott megszerzett ismeretek birtokában rövidesen mindegyikük olyan kiemelkedő munkateljesítményre lesz képes, amely akár „céges temetésre” is alkalmassá tesz. Filmkritikájában írja Hungler Tímea: „A csapat és vezérei egyszerre emlékeztetnek valamiféle vallási szektára guruikkal az élen, valamint egy büntetés végrehajtási intézményre egyen öltözetű rabokkal és smasszerokkal, akik közül, hogy az analógia teljes legyen, a team eminense egy ponton még végig is megy a cellák közötti szűk folyosón, hogy mindenhová bezörgetve tudassa, hamarosan gyülekező lesz az udvaron.”[23] Vagyis napjaink menedzserkapitalizmusa ügyesen kombinálja a külső és a belső munkakényszert. Persze, amíg az elsőt inkább elrejteni szeretné, a látszólag belülről fakadó motivációt már-már „szakrális magasságokba” emeli. Itt is ugyanaz a „szabály” érvényes, mint a betegségek esetében: igaz, hogy megsokasodtak az olyan idegrendszeri vagy neurotikus betegségek, mint a hisztéria, pánik, depressziós neurózisok stb., amelyek köztudottan „belülről fakadnak”, ugyanakkor a „kívülről jövők” sem tűntek el.

perverz életfelfogás

Han az 2022-ben megjelent Vita contemplativa avagy a tétlenségről című könyvében még a korábbi munkáihoz képest is kegyetlenebbül ostorozza a munkaalapú társadalom perverz életfelfogását, és száll szembe a gondolkodókkal, akik szerinte érzéketlennek bizonyulnak a veszélyekre. A mai világban az ember képtelen nyugalmat találni – akárcsak időlegesen is. (Érdekes egybeesés, hogy nem sokkal korábban jelent meg az amerikai képzőművész és írónő, Jeddy Odell A semmittevés forradalma című könyve, amely hasonló érvekkel bírálja a „munkamániás menedzser-kapitalizmus” túlzásait.[24])

Már ünnepelni is elfelejtettünk. Han idézi Guy Debord klasszikusnak tekinthető megállapítását: „Ez a kor, amely lényege szerint ünnepségek szédületes körforgásának láttatja az időt, valójában olyan kor, amely nem ismer ünnepet. A pillanatok, amelyeket a közösség valaha, a ciklikus idő uralma idején, az élet pazarlására kapott, nem lehetségesek olyan társadalomban, ahol sem közösség, sem luxus nem létezik többé. Amikor a pszeudo-tömegünnepek, a párbeszéd és az ajándékozás e paródiái túlhajtott költekezésbe kergetik az embereket, csakis a kiábrándulást termelik újra, amelyet mindig egy újabb kiábrándulás képzete kompenzál.”[25] Pedig a valódi ünnepek nélküli kor közösség nélküli kor is.

Az ünnep pátoszát a fogyasztói társadalom kóros falánksága teszi semmissé. Han utal Giorgio Agamben szellemes megállapítására. Az olasz filozófus ugyanis a Meztelenségek című könyvében Plutarkhoszra hivatkozik, hogy miként űzték ki az egyik városból a bulimiásokat. Agamben olvasatában ez a rituálé különös célt szolgált: szerették volna rávenni az embereket, hogy ne egész nap a mezőkön legelésző marhák példáját kövessék, hanem szokjanak hozzá az emberhez méltó ünnepi táplálkozáshoz. Az emberi étkezésnek – jó esetben – nem pusztán a biológiai reprodukció a célja, hanem az elmélkedés egyik kitüntetett időszaka is. A zsidó hagyományt megidézve azt mondhatjuk, „az evés nem melacha, azaz valamilyen konkrét cél elérését szolgálja, sokkal inkább menucha, jótékony semmittevés: a táplálkozás sabbatja.”[26] A pihenést és a szemlélődést nem ismerő, folyton „tevékenykedő élet” kikényszerítése hatékony hatalmi eszköz, hiszen aki éjjel-nappal dolgozik, annak nincs ideje, hogy a „forradalom esélyét latolgassa”.[27] Ráadásul miután a lelki békére és az elmélkedésre szánt idő semmivé lett, az emberek többsége ódzkodik, hogy bármiről önálló véleményét alkosson. Nietzsche modernitás-kritikájához csatlakozva, Han is úgy véli, hogy a mai világban az embernek ahhoz sincs bátorsága, hogy önállóan foglaljon állást a világban zajló eseményekről; jó esetben megelégszik azzal, hogy mindent és mindenkit gyanúsnak tekint. Az elme és a szem hozzászokik az élet szinte követhetetlen felgyorsulásából fakadó felületes és hiányos tapasztalatokhoz, téves ítélkezésekhez. Leginkább az utazóhoz hasonlít, aki csak a vonatablakból kitekintve óhajtja megismerni az országot, amelyen éppen keresztülutazik. Az információs társadalom vezető ideológiája, hogy a megismeréshez szükséges megfontolt és autonóm hozzáállás szinte az őrültséggel határos, a még létező, de egyre fogyó létszámú szabad szellemű embereknek pedig rendre rossz hírét keltik.

A Vita contemplativa már címével is jelezi, hogy elsősorban Hannah Arendt Vita activa avagy a tevékeny élet könyvében kifejtett eszmékkel nincs kibékülve.[28] Han egyik német kommentátora egyenesen az Arendt ellen folytatott kereszteshadjárat ikonikus példájának tekinti a művet.[29] Az esszékötet hat fejezetében Han számos európai gondolkodó, többek között Friedrich Nietzsche, Martin Heidegger, Walter Benjamin, Giorgio Agamben és Maurice Blanchot a „tétlenséget és a szemlélődést méltató” gondolatait foglalja össze, és az idézeteket irodalmi példákkal kommentálja. A könyv harmadik fejezetében (A cselekvéstől a létig) egyértelművé lesz, hogy Han elsősorban Heidegger gondolkodásával azonosul. (Amúgy egyik korai könyve éppen egy Heideggerről szóló monográfia.) Az emberi lét sajátos, minden más létezőtől eltérő minőségét az adja meg, írja Heidegger, hogy ez hangolt létezés, azaz mi emberek, mindig egy számunkra készen adott világban találjuk magunkat, amihez valamiképpen viszonyulnunk kell. A hangoltság fölött nem rendelkezünk hatalommal. Nem mi ragadjuk meg a hangoltságot, hanem az „ejt foglyul minket”. Ez egyúttal azt is jelenti, teszi hozzá Han, hogy „Nem a tevékenység, hanem a belevetettség mint ontológiai őspasszivitás határozza meg alapvetően az ember eredeti világban-való-létét.”[30] A gépek és a mesterséges intelligencia nem a „világban” vannak. A gép se nem tevékeny, se nem tétlen. Mert a tevékenység és a tétlenség úgy viszonyul egymáshoz, mint a fény és az árnyék. Az árnyék formálja a fényt: körbe fogja, így teszi azonosíthatóvá. A fény és az árnyék egymás feltételei. A tevékenység és a tétlenség két különböző gondolkodás, sőt, elmeállapot. „A gondolat fényből és árnyékból szövődik. Ellenben a gépi intelligencia nem ismeri sem a fényt, sem az árnyékot. Egyszerűen transzparens.”[31] A kontempláció a termelőtevékenység ellentéte. Amihez a szó fizikai értelmében nem tudunk hozzáférni, a kontemplációban még az is adottként jelenik meg. A csak a gondolatban megjelenő adomány dimenziója az, ami hálát érdemel tőlünk.[32] A hálaadásként megjelenő gondolkodásban az akarat megszűnik, és átadja magát a nyugodt szemlélődésnek.

elkeseredett küzdelem

„A nem-cselekvés vagy tétlenség, írja Han, hatalmasabb bármilyen tettnél vagy cselekvésnél. A passzivitás etikája felel meg igazán a tétlenség etikájának.”[33] Ennek a meglehetősen obskúrusnak tűnő elmélkedésnek megvan a maga célja, ugyanis Han elsősorban a heideggeri filozófia adaptálásának segítségével ostorozza ellenfeleit, kiváltképpen Hannah Arendt személyét. Ez az Arendt iránt érzett averzió nem új jelenség, szinte minden könyvében élesen bírálja az Arendt által képviselt felfogást, hogy az „aktív és cselekvő” életben határozottabb vonásokat ölt az emberi természet közösségi elkötelezettsége, mint a pusztán csak a „szemlélődést preferáló” életben.[34] Han élesen elítéli Arendtnek a görög poliszdemokráciát elismerő megjegyzéseit; szerinte szó sincs arról, hogy akár az antik, akár a modern demokráciákban a „szabad polgároknak” feltétlenül otthon kellene érezniük magukat. Példaként Platón Szókratész védőbeszédét idézi, hogy az aktív részvétel a politikai nyilvánosságban inkább kárt okoz, mintsem hasznot. A bírái előtt álló Szókratész valóban azt mondja: „Ne haragudjatok meg rám, ha kimondom az igazat: nem is lehetséges, hogy biztonságban maradhasson bármely ember, aki akár veletek, akár bármilyen más sokasággal nemesen szembeszáll, és megakadályozza azt a sok igazságtalanságot és törvénytelenséget, ami a városban történik – arra van szükség, hogy az igazságért valóban harcoló ember, ha legalább rövid időre biztonságban akar maradni, magánéletet és ne államférfiúi életet éljen.” Hogy vélt „igazságát” még inkább alátámassza, utal Arendt talán legismertebb tanítványa, Judith N. Shklar kritikus megjegyzésére is, hogy Arendt figyelmen kívül hagyta Arisztotelész demokrácia-bírálatát: a görög városállamokban – a szabad emberek formális egyenlősége mellett – mindig elkeseredett küzdelem folyt a gazdagok és a szegények között.[35] Persze, annyiban igaza van Hannak, hogy még a legdemokratikusabb politikai rendszernek is megvannak a gyengéi, így a Szókratész „otthonának” számító korabeli Athén sem tekinthető kivételnek. De Han, aki a termékeny szemlélődés idejeként definiálja a menuchát, idézhette volna Arisztotelésznek a görög városállamokban hasznosnak és kívánatosnak tekintett közös étkezés intézményesített gyakorlatát is. Arisztotelész a Politikában írja, hogy a városállamok többségében az alkotmányos fejlődés motorjaként tekintettek a közös étkezésekre, amelyen rendszerint kötelező volt részt venni. „A közös étkezéseknek tehát szimbolikus szerepük is van, hiszen lakmározás közben meg lehet vitatni a városállam ügyes bajos-dolgait, így protokollok és előírások nélkül, úgyszólván az ’intimitás szférájában’ is lehet eredményesen politizálni. Vagyis a közös étkezésben a fizikai részvételt az egymás örömei, bánatai és vágyai iránt megnyilvánuló kölcsönös részvét és együttérzés morális értéke egészíti ki.”[36] Arisztotelész szerint ugyan a politizálás némileg „luxusjellegű” tevékenység: amikor már rendelkezésünkre állnak az elfogadható élethez szükséges anyagi javak, akkor van értelme a közügyekkel foglalkozni. Mindezt bekalkulálva, különösebb erőfeszítés nélkül belátható, hogy a Han által oly sokra értékelt menucha tágas jelentése nem zárja ki az aktív és cselekvő politizálást. Ezért felettébb igazságtalan és visszatetsző a megjegyzés, hogy „dacára annak, hogy Arendt zsidó filozófus, gondolkodásából hiányzik a sabbat dimenziója.”[37] Ezt követően legalább harminc oldalon bizonygatja, hogy Arendt világképéből még a szemlélődő élet értéke iránt érzett megértés minimuma is hiányzik, s hogy Arendt szerint a kontemplációt nem tekinthetjük másnak, mint a világ megoldásra váró problémái előli menekülés elméleti igazolásának. A fejezet végén mégis olyasmit ír, amit valamiféle meghátrálásként vagy józan belátásként is lehet értelmezni. Mintha legalább részben elfogadná az arendti gondolatok igazságát is: „Az emberi létezés egyedül a vita compositában, azaz a vita activa és a vita contemplativa együttműködésében valósulhat meg.”[38]

*

Ahhoz, hogy egy csökönyös szamarat indulásra késztessünk, a közmondás szerint „a sárgarépa és a bot” a leginkább bevált módszer, írja Guillaume Paoli A demotiváció dicsérete című könyve első bekezdésében. „Én ugyan számos szamárgondozót ismertem, de még nem találkoztam olyannal, aki ehhez a módszerhez folyamodott volna. De függetlenül az állítás igazságtartalmától, ez olyan metafora, amely – hasonlóan számos, a népi bölcsesség által alkotott fantáziadús kifejezéshez – sokkal összetettebb jelenségeket rejt magában, mint amilyennek első pillanatra tűnik.”[39] És valóban, a könyv hat fejezetében – aprólékosan „dekonstruálva” a mondást – a szerző arra a következtetésre jut, hogy itt nem két szemben álló alternatíváról van szó, hanem két „motivációs módszer” dialektikus kapcsolatban van: a „bot” és a „répa” kölcsönösen függenek egymástól. A bot mint fizikai kényszer önmagában nem elegendő, hogy mozgásra bírja az állatot. Ehhez szükséges a belátás, hogy a valódi hatékonyság közvetett: mint állandó – de szinte sohasem realizálódó – fenyegetés viszonylag kis erőfeszítéssel is megteremthető. A szamárnak elegendő tapasztalni, hogy bármikor odacsaphatnak. De itt a répa, amelyet a gazda az állat orra elé lógat. Nemcsak az lényeges, hogy a szamár lássa a répát, hanem hogy csak azt lássa. El kell érni, hogy „minden más, sóvárgást kiváltó dolog eltűnjék a szeme elől.”[40] A sivatagban ez talán nem jelent nagy gondot, mivel ott amúgy sem sok látnivaló akad, de egy „információ-dúsabb közegben”, szemellenzőt kell a szamárra tenni, hogy az állat figyelme egyetlen célra összpontosuljon. Miután ezt elértük, még sok tennivaló akad. Mert továbbra is két különböző akarattal van dolgunk. A szamár répát enne, a gazdája meg azt akarja, hogy az állat végre elinduljon. Hogyan lehet egyesíteni ezt a két akaratot? Az állatnak helyettesítenie kell a belső motívumát (az éhséget) egy számára kívülről érkező indítékkal (a répával és az annak eléréséhez szükséges mozdulattal). Ezt nevezzük identifikációnak. Mivel az állat csapdába esett, módosítani kell a viselkedését, és erőfeszítéseket tennie, hogy elérje, amit szeretne. A szamár minél inkább „saját szabad akaratából” cselekszik, annál nagyobb esélye lesz, hogy célját elérje. Ezt adaptációnak nevezzük. A társas kapcsolatokban élő emlősök esetében (akik közé a „kollégáink” is tartoznak, mondja Paoli) persze sokkal könnyebb mindezt elérni, mint a szamarak esetében. „És itt döntő fordulat következik be: miden egyes kollégánk úgy gondolja, hogy neki kell megtennie az első lépést. Miért? Mert feltételezi, hogy a többiek is ugyanezt teszik. És ez az, amit emulációnak, vagy szabad versenynek nevezünk.”[41] Az elégedettséget és az ehhez kapcsolódó megnyugvást folyton el kell halasztani, de sohasem szabad feladni! A sikertelen erőfeszítéseket újabb erőfeszítésekkel kell kompenzálni.

S éppen ez lehet a leghatékonyabb motiváció. Napjaink „cseppfolyós” és „túlmozgásos” kapitalizmusában élő embertársainknak sincs más esélyük, mint hogy belássák: szürke mindennapjaikban is ezt a szabályt kell követniük. Bár a közgazdasági és mentálhigiéniai kutatások indikátorai rendre azt jelzik, hogy a munkahelyeken egyre motiválatlanabbak a munkavállalók. És ez nemcsak a rosszul fizetett, a ranglétra alján lévő munkavállalókra igaz, hanem a közép- és felsővezetőkre is.[42] A fogyasztói szektorban ugyancsak a vásárlási kedv csökkenéséről panaszkodnak a kereskedők, amelyet elsődlegesen az úgynevezett „telítettségi hatással” magyaráznak, nem pedig azzal, hogy radikálisan lecsökkent a vásárlóerő. Minél inkább szüksége lenne a piacnak a motivációra, annál kevesebb van belőle. És minél tökéletesebbnek tűnik a rendszer technikai apparátusa, annál kevésbé képes önkéntes csatlakozásra bírni a polgárokat. „Abban a pillanatban, amikor úgy tűnik, hogy a globális tőke már elhárított minden külső akadályt, amely korábban fékezte a fejlődést, hirtelen egy belső tényező fenyegetése jelenik meg: az emberi erőforrások növekvő elégedetlensége, amely nélkül a rendszer valójában semmi. Ez a ’kolosszus alhasa’. Marx víziójával ellentétben a Világkereskedelmi Rt. korlátja végső soron nem objektív, hanem szubjektív: a motivációs ráta csökkenő tendenciája.[43] A folyamatot jól érzékelik a menedzserkapitalizmus „vezérgurui”, éppen ezért minden lehetséges eszközt bevetnek, hogy megfordítsák a tendenciát. Paoli a „közlekedési dugó” példájával szemlélteti a „motivációlanyhulás” mögött rejlő társadalmi és pszichológiai okok természetét. Jól ismert jelenség: a fogyasztó rendszerint olyan autót vásárol, amely a személyes szabadság kiteljesedését, azaz sebességet és erőt ígér neki. Csakhogy az ilyen, „tipikusnak” nevezhető fogyasztó szükségképpen ugyanolyan autósokkal találja magát a forgalomban, akiket ugyanazok a motívumok vezérlik, mint őt, így a többiek is hozzá hasonló döntéseket hoznak. „De ekkorra már túl késő belátni, hogy tulajdonképpen autó nélkül is meg lehetne lenni. Mert időközben egy új terméket dobtak a piacra, amely állítólag garantálja a vásárló autonómiáját és megkülönböztethetőségét a többi autóstól.”[44] Mindenki rohan, hogy megvegye az új autót, amivel persze egy lépéssel sem jutott előrébb, hiszen a többiek is pontosan ugyanezt teszik. Nem arról van szó, hogy „dugóba kerültünk”, hanem hogy mi magunk vagyunk a közlekedési dugó. Ahogy a már-már hisztérikus formát öltő „nyomulás” ugrándozik az egyik piaci szegmenstől a másikig, úgy csökken fokozatosan a megszerezni kívánt javak iránti motiváció „élettartama”. Egy idő után az a „veszély fenyeget”, hogy ez a folyamat maga is egyfajta „motivációs dugót” eredményez. Nemcsak a különféle ajánlatokkal „agyonbombázott” emberek nem tudják, hova forduljanak tanácsért, de a vállalatok és a kereskedelmi cégek munkatársai is bajban vannak, mert a potenciális kuncsaftok egyre távolabb kerülnek tőlük. Ráadásul a dugóba került embertársaink többségének egyre több időt kell dolgoznia, egyre alacsonyabb fizetésért. „Ez logikus: minél inkább globalizálódik a világ, arányosan annál kisebb szerep jut az egyes embernek a vagyontermelésben, és annál inkább felcserélhető. Mindig található valaki, aki hajlandó ugyanazt a munkát elvégezni – kevesebb pénzért. Egyre szélesedik a szakadék a tévében látható ígéret földje és a hétköznapok emberének konkrét valósága között.”[45] Ráadásul manapság mindannyian alávetettek vagyunk a piac „kettős kényszerének”: számíts arra, hogy holnaptól alacsonyabb lesz a fizetésed, de azért fogyassz többet! Légy kreatív, de fogadd el, hogy nincs más alternatíva; légy hűséges, ugyanakkor lásd be, hogy nem vagy pótolhatatlan; légy egyéniség és rendeld alá magad a csapat igényeinek. Légy egoista, és szégyelld magad, ha kiállsz a saját érdekeid mellett stb. „Nyilvánvaló, hogy csak úgy tudunk az egyik imperatívusznak megfelelni, ha egyúttal megsértjük a másikat. De hát nincs itt semmi gond! Csak rajta: most mutasd meg, mit jelent ilyen feltételek mellett motiváltnak lenni!”[46] Legtöbben mégis a „motiváció válsága” miatt panaszkodnak. Pedig jobb volna ezt a tényt korábban nem remélt lehetőségként üdvözölnünk. Ugyanis, ha a kapitalizmus működésének legfontosabb előfeltétele a „kollaboránsok” motiváltsága, ebből logikusan adódik a következtetés, hogy a „fejlődés” áldozatai és ellenzői számára a demotiváció a továbblépés szükséges szakasza.

átprogramozás

Aki a demotiváció mellett érvel, annak számos nehézséggel kell szembenéznie. Alapvető különbség van ugyanis a premodern, a modern és a posztmodern világ értékrendje és világfelfogása között. A régi korok emberei tudták, hogy hisznek; a modernek hittek abban, amit tudtak; a posztmodernek azt hiszik, hogy nem hisznek semmiben. És éppen ezt az utóbbi „nem-hitet” kell szétrombolni. De az újfajta nihilizmus, amivel bátran szembe kell néznünk, nem a semmiből született. Könyve második fejezetében (Kötelező piacosítások) a francia filozófus szemléletes példákkal mutatja be, hogy a piaci logika meghonosítása a társadalmi élet számos területén szorosan egybefonódik az emberek személyes motivációinak tudatos deformálásával. Az emberi agy „átprogramozása” valószínűleg a vállalati kultúrában meghonosodott coaching funkcióján keresztül jelenik meg a legvilágosabban. (A coach angol szó jelentése: szakmai partner vagy tréner, aki ebben az esetben „agymoderátor” is.) Az agytrénerek elsősorban a hatékonyság és a teljesítmény növekedését szeretnék elérni rájuk bízott klienseiknél, de – mint az interneten olvasható fogalom-meghatározásból kiderül – feladatuk, hogy a munkatársak ne csak munkahelyeiken, hanem a „magánéletükben” is motiváltak és elkötelezettek legyenek. Elvben bárkiből lehet ilyen tréner, aki elsajátított néhány készséget egy korábban ugyancsak „munkanélküliként tengődő”, de immár komoly „szakmai tudással” felvértezett edzőtől. Ennek az agytréningnek a legjobban szervezett és intézményesített formáját a neuro-lingvisztikus programozás (NLP) világszerte elterjedt módszerében érhetjük tetten, amely a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben szinte önálló iparággá „nőtte ki magát”. A NLP módszer lényege: különféle kognitív technikák segítségével a „kliens agyát újra kell programozni”, hogy a „kezelésbe vett személy” így az általa is kívánatosnak tekintett „kitűnő állapotba” kerüljön.[47] Mindezt Guillaume Paoli azzal a megjegyzéssel egészíti ki, hogy a műveletek sorozata, amellyel az „agyak újraprogramozása” végbemegy, szinte pontról pontra megfelel annak, amit Luc Boltanski és Éve Chiapello A kapitalizmus új szelleme című munkájukban „az autentikusság áruvá alakítása” folyamataként írtak le. Az egész egyfajta pénzügyi befektetésként működik, mert a vonzónak tűnő ajánlat rém egyszerű: „Fektesd be nálunk minden vélt vagy valós értékedet; a képességeidet, az ízlésedet, az ambícióidat, a vágyaidat és minden egyebet – egyetlen hatalmas tételcsomagban. Mi tároljuk, szelektáljuk és a lehető legtöbb részre bontjuk ezt a csomagot, majd kiválasztjuk belőle a számodra legmegfelelőbb ötleteket és ajánlatokat.” És milyen kritériumok szerint működik ez a szelekciós-csomag? Természetesen a piac logikája szerint. „Ha ’önmegvalósításra’ vágysz, nem szabad álmodoznod: minden erőforrásodat irányítsd a valóság, azaz a piac felé.”[48]

Ez az agyprogramozási ceremónia – legalábbis a világ legfejlettebb régióiban – nem is bizonyul „eredménytelennek”. Paoli könyve negyedik fejezetében (A drogmunka) a munkavégzés kényszerének beteges formáit vizsgálja. Azt írja, szakértők tapasztalják, hogy újabban megjelent az egészen szélsőséges munkafüggőség, amely tüneteiben, kialakulásában és hatásaiban nem sokban különbözik a drog- és alkoholfüggéstől. A kétezres évek elején japán tudósok megállapították, hogy hazájukban évente legalább húszezren halnak meg a karoshi (munkahalál) nevű betegségben.[49] Ha a leggyakoribb foglalkozási megbetegedéseket nézzük, valószínűleg élen jár az RSI-szindrómának nevezett „mozgásszervi rendellenesség”. Ez a betegség jobbára a monoton, órákon át ismétlődő mozdulatokat végző dolgozóknál alakul ki; tünetei közé tartozik a súlyos, krónikus ízületi fájdalom, különösen a hátfájás, amely gyakran depresszióval és stresszel társul. S valóban, az angolszász országokban rendszeren használják a munkaalkoholizmus kifejezést. A németek „megelégszenek” a munkamánia kifejezéssel, de a jelenség tartalmát ők is pontosan úgy írják le, mint a japánok vagy az amerikaiak.

arisztokratikus fölény

Ami Franciaországot illeti, ebben az országban sem az egészségügyben, sem a kollektív tudatban sokáig nem vették komolyan ezt a betegséget. Némi túlzással azt lehetne mondani, hogy a franciák mindig is bizonyos arisztokratikus fölénnyel tekintettek a protestáns Angliára és Németországra, mint olyan nemzetekre, akiket rabul ejtett a munkamánia. A franciák atipikus nemzetnek, a szabály alóli kivételnek látják magukat. Egy átlagos francia, írja Paoli, rendszerint „Büszke a kultúrájára, amely oly sok filmen és sanzonon keresztül dicsőíti a lustálkodást és a jó életet. És ha netán mégis ismerne egy ’munkamániást’ a környezetében, úgy néz rá, mint atipikus betegre. Az ilyen francia – ahogyan mondani szokás – a szabályt erősítő kivétel.”[50] Csakhogy manapság már nincs semmi alapja ennek az arisztokratikus fölénynek. Ami a folklórban még úgy-ahogy elmegy, a valóságban inkább ostobaságnak tűnik. Honfitársaim többsége, írja Paoli, ugyanúgy engedelmeskedik a posztmodern kapitalizmus „munkamániás” normáinak, mint bármely fejlett ország népessége.

Paoli a Demotivációs tréning című esszéjében elismeri, hogy a komolyabb fizikai erőfeszítést követelő munkák, az iparban és a mezőgazdaságban is Ázsia és Dél-Amerika „láthatatlan poklába” költöztek. „A nyugati értelmiségiek a munkásosztály távozását ünneplik. Vajon ez azt jelenti, hogy a kapitalizmus centrumaiban élő lakosság felszabadult a termelőmunka kötelezettsége alól?”[51] Nem, mert egy harmadik termelési modellt találtak ki számunkra: az „immateriális” munkát. Itt már nyoma sem maradt az ember–természet interakciónak, ha csak neuronokat és a bájtokat nem tekintjük a természet részeinek. A lényeg továbbra is ugyanaz: ahogy az aranyról a papírpénzre, majd az elektronikus pénzre váltás sem változtatta meg a pénz lényegét, a „dematerializáció” sem tüntette el a munka kényszerítő jellegét. Még a fizikai erőfeszítés sem tűnt el teljesen az életünkből, legfeljebb az edzőtermekben vásároljuk meg az effajta szükségletünket. A kommunikáció iránti igényeinket a pszichoterapeutánál, az információszükségletünket az interneten, „pozitív imázsunkat” neves klubokban és elegáns éttermekben „vásároljuk meg”. „Amik ebben a szektorban megtermelődnek – jobban mondva: újratermelődnek és átalakulnak -, azok egyértelműen maguk a társadalmi kapcsolatok. Az egyes termékek és szolgáltatások csupán mérföldkövek egy egységes életút mentén; az univerzális piachoz tartozás útjelzői. A piac számára ezért központi jelentőségű az egyének hajlandósága, hogy saját életüket az áruk folyamatos áramlásához kössék. Amint a piaci logikával azonosulás megszakad, a termelési kényszerzubbony elveszti legitimitását. Az antikapitalizmus legelső kérdése: valóban így akarok élni? És mi az, amit képes vagyok feláldozni érte?”[52] A posztmodern kapitalizmus rendkívül ötletes, amikor hatékony manipulációs technikák alkalmazásáról van szó. Még azt is jól tudja, hogy miképpen lehet a „politikai korrektség” manapság oly divatos ideológiáját a visszájára fordítani. Kiváló példa erre a „korrekt inkorrektségre” a Paoli által is idézett francia író, Fréderic Beigbeder egyik mondása: „Az embereket nem szabad hülyének nézni, de azért azt se felejtsük el, hogy lényegében azok.”[53] Ez ugyan gonosz megjegyzés, de van némi valóságalapja. Ezért aztán a sikerrel kecsegtető ellenállás első lépése a sokszor kínzóan fájdalmas igazság felismerése lehet, hogy bizony, mi magunk is elfogadjuk az „önkéntes szolgaság” szükségszerűségét.[54] Pedig, ha van a munkának és az erőfeszítésnek értelme, akkor ez elsősorban az energiamennyiségen lesz mérhető, amit a „függőség spirálja” elleni lázadásba, azaz a kompromisszumot nem ismerő demotivációba fektetünk. Az ember szinte kísértést érez, hogy odakiáltson a kiábrándult aktivisták minden fajtájának: „Lépjetek ki a hálózat fogságából, fordítsatok hátat a projekteknek, legyetek inkább passzivisták.”[55]

ELŐZŐ RÉSZ

[1] Michael Sandel Az érdem zsarnoksága című (nemrégiben magyarul is megjelent) munkájában jellemzi az érdemalapú filozófiát: „(…) akik eljutnak a csúcsra, úgy vélik, megérdemlik a sikerüket, azok pedig, akik a valóban egyenlő esélyek ellenére lemaradtak, megérdemlik a sorsukat.” Lásd Sandel, Michael J.: Az érdem zsarnoksága. MCC Press Kft. Budapest, 2024. 13. Ford.: Tóth Bálint
[2] Han, Byung-Chul: Az idő illata. Filozófiai esszé az elidőzés művészetéről. Typotex, Budapest, 2024. (Eredetileg 2010.), A kiégés társadalma. Typotex, Budapest, 2019. (eredetileg 2016.); mindkét könyvet Csordás Gábor fordította. Továbbá Byung-Chul Han: Vita contemplativa. Oder von der Untätigkeit. Ullstein Buchverlage, Berlin, 2023.
[3] Paoli, Guillaume: Éloge de la démotivation. Nouvelles (Éditions) Ligne, Paris, 2008; Paoli, Guillaume: Soziale Gelbsucht. Matthes & Seitz Verlagsgemeinschaft, Berlin, 2019.
[4] Han, Az idő…, 11–12.
[5] I. m. 34-35.
[6] I. m. 50.
[7] Persze, Bauman is különbséget tesz a valamikori ésmai (posztmodern) zarándoklat között. „A posztmodern élet stratégiájának sarokköve már nem az identitás megteremtése, hanem minden rögzített és szilárd állapot elkerülése.” Bauman, Zygmunt: La vie en miettes. Expérience postmoderne et moralité. HACHETTES LITTERATURES, Paris, 2003. 43.
[8] Han, Az idő…, 74.
[9] Han, Az idő…, 68.
[10] Lásd, i. m. 74.
[11] I. m. 92.
[12] Rousseau: Egy magányos sétáló vallomásai. Franklin Társulat Kiadása, Budapest, 91-92. Ford.: Rácz Lajos
[13] Han, Az idő…,114.
[14] I. m. 136.
[15] Kiss Lajos András: https://ligetmuhely.com/liget/kiss-lajos-andras-a-lustalkodas-vedelmeben-1/ 23–58.
[16] Han, A kiégés…, 9.
[17] I. m. 15.
[18] I. m. 23.
[19] I. m. 37.
[20] Belinszkaja, Jelena: Utomlenyije szocialna – szegodnya i navszegda? (Társadalmi fáradság – most és mindörökké?), Social Psychology and Society 2024. Vol. 15. no. 1. (pp. 209–214), 213. Illetve: https://psyjournals.ru/journals/sps/archive/2024_n1/sps_2024_n1_Belinskaya.pdf
[21] Han, Byung-Chul: Was ist Macht? Philipp Reclam, Stuttgart, 2005. 114. Lásd még Eder, Sigrid: Machttheorien – Zwischen Freiheit und Zwang. NILEX 1-2/2007. 4045.
[22] Han, A kiégés…, 20.
[23] Hungler Tímea: Kell egy csapat. Almási Réka: Team Building. http://magyar.filmhu/magazin//kell-egy-csapat.html A letöltés időpontja. 2025.12. 07.
[24] Lásd Odell, Jenny: A semmittevés forradalma. Hogyan romboljuk le a hatékonyság mítoszát a digitális kapitalizmusban. Libri Könyvkiadó Budapest, 2022. Ford.: Szatmári Zsófia. A könyv eredeti amerikai kiadása 2019-ben jelent meg. Odell könyvének egyik vezérgondolata: „A semmittevés célja az én definícióm szerint nem az, hogy utána felfrissülve menjünk dolgozni, hogy még produktívabbak lehessünk, hanem hogy megkérdőjelezzük azt, amit jelenleg produktívnak vélünk.” I. m. 10–11.
[25] Debord, Guy: A spektákulum társadalma. Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám, Budapest, 2006. 101–102. Ford.: Erhardt Miklós
[26] Agamben, Giorgio: Nudités. Éditions Payot & Rivages. Paris, 2009. 171–172. Olaszból fordította Martin Rueff. Továbbá Han, Vita…, 16.
[27] Lásd Han, Vita…, 28.
[28] Arendt könyve eredetileg angolul jelent meg 1958-ban. A francia fordítás – követve az (amerikai) angol kiadást A modern ember állapota címet viseli (Condition de l’homme moderne). Byung-Chul Han a német kiadásra hivatkozik, amelynek a Vita activa avagy a tevékeny életről (Vita activa oder Vom tätigen Leben) a címe.
[29] Lásd például Sojer, Thomas: Byung-Chul Han: Vita contemplativa. https://www.eulenfisch.de/literatur/blog/rezension/byung-chul-han-vita-contemplativa/
[30] Han, Vita…, 47.
[31] I. m. 49.
[32] Itt Han egyfajta szellemes „szójátékkal” kápráztatja el az olvasót, ugyanis a német Denken (gondolkodás) és a Danken (köszönet vagy hála) szavak nagyon hasonlítanak egymásra.
[33] Han, Vita…, 59.
[34] Kiss Lajos András: A lustálkodás védelmében 1. https://ligetmuhely.com/liget/kiss-lajos-andras-a-lustalkodas-vedelmeben-1/ 23–59.
[35] Ezzel kapcsolatban Shklar azt írja: „Arendt sajátos politikai álma továbbra is a poliszhoz kötődött. Mindannak ellenére, amit Arisztotelésztől tudunk, Arendt sohasem beszélt világosan arról, hogy mi is történt valójában ebben az állítólagosan ’nyilvános térben’. Pedig mi jól tudjuk, hogy milyen elkeseredett küzdelem folyt a gazdagok és a szegények között, és mennyit vitatkoztak arról, mikor kellene megindítani a háborút valamelyik szomszéd városállam ellen.” idézi Han. I. m. 79–80.[36] Kiss Lajos András: Pillérek törmelékein. Liget, Budapest, 2023. 88.
[37] Han, Vita…, 76.
[38] I. m. 103.
[39] Paoli, Éloge…, 9.
[40] I. m. 11.
[41] I. m. 14.
[42] Lásd i. m. 17.
[43] I. m. 18. Paoli lábjegyzetben összefoglalja, hogy mit ért a Világkereskedelmi Rt. fogalmán. Valójában a kapitalizmus szinonimájának tekinti a kifejezést. Úgyszólván mindenkinek van valamilyen homályos elképzelése arról, hogy mi a kapitalizmus. Számos definíció létezik, de óvakodnunk kell, hogy olyan egyetemesen érvényes kifejezést találjunk, amelyet mindenki elfogad, de egyúttal ki is zárja az újragondolás lehetőségét. Ráadásul azért, mert „valami ismerősen cseng, még nem kell azt gondolnunk, hogy valóban meg is értettük a fogalom tartalmát”. „Én nem azért használom a Világkereskedelmi Rt. terminust, mert ezt nagyon precíz fogalomnak tekintem. Éppen ellenkezőleg, itt valójában csak egy alakzatról van szó, nem pedig egy fogalomról, amely egyfajta finom, inkább csak sejtető távolságot tart fent a jelölttől. Azt is mondhattam volna helyette, hogy ’nagy trükk’. A Világkereskedelmi Rt. mégis explicitebb. Itt valamilyen globális méretű dologról van szó, amelynek a kereskedelem jelenti a centrumát, és amely egyúttal testet öltött valóság, mégpedig az óriásvállalkozások testestik meg.” I. m. 18–19.
[44] I.m. 19.
[45] I. m. 20.
[46] I. m. 20.
[47] I. m. 52.
[48] I. m. 53. A neuro-lingvisztikus programozás meggyőző kritikájához lásd még: Potier, Elwis: Critique de l’idéologie de la Programmation neurolinguistique (PNL). POUR, 2008/4 n⁰ 199, 22–28. http://shas.cairn.info/revue-pour-2008-4-page-22?lang=fr
[49] I. m. 93.
[50] I. m. 94.
[51] Paoli, Guillaume: Demotivationstraining. In: Kunst und Öffentlichkeit, Wien, 2004. 5. https://transversal.at/pdf/journal-text/789/
[52] I. m. 3.
[53] Paoli, Éloge..,144.
[54] Lásd La Boétie, Étienne de: Az önkéntes szolgaságról. A zsarnok ellen. Helikon Kiadó, Budapest, 1990. Ford.: Németh Jenő. Könyve utolsó fejezében Paoli azt írja, hogy La Boétie ötszáz évvel ezelőtti munkája „örökérvényű” igazságokat mond az emberi természet sebezhetőségéről. Figyelemre méltó elemzéssel szolgál La Boétie esszéjéről Fréderic Gros Engedetlenség – Az ellenállás filozófiája című könyve is, amely magyarul 2024-ben jelent meg a Typotex Kiadónál. Ford.: Csordás Gábor
[55] Paoli, Éloge…, 185. Valószínűleg véletlen egybeesés, hogy a Magyar Kétfarkú Kutya Párt is passzivistáknak nevezi a maga „aktivistáit”.

kép | vecteezy.com