A MORÁLIS TÖRVÉNYEKEN KÍVÜL – ÉS BELÜL

Rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.

„… a Don Quijote, nemcsak hogy parafrázisa, illetve paródiája egy-egy régebbi műfajnak (a lovagregénynek és a középkori szentek élete-műfajnak), hanem mást sem tesz, mint a szerzőt relativizálja, eleve többszörös fordításnak mondja magát, állítja, hogy nincs eredeti szövege (ahogyan a Bibliának nincs eredeti nyelve – héber? arám? iráni? görög?), és állandóan ki-belépdel, szökell az ún. „valóság” és a „mű”, a művi, a nem-művészi, a művészeten kívüli és a kanonizáltan művészi között, totálisan relativizálva mindent. Cervantesnél azonban mindez természetes játék, forsz, fortély és furmány – nem gesztus. Maga a jelenség és az újabb között fokozati különbség áll fenn, az igazi differencia a hozzájuk való viszonyban van. A nem-értésünk (önmagunk értésének érthető elfojtása) a probléma, nem a művészet érthetősége.”
Balassa Péter: Nagyon régi történet, Liget, 1996/7

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy egyetemi szigorlat, ahol a vizsgázó a beugratós, furmányos és bizonyára körmönfont kérdésre, hogy ki Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha című regény szerzője, szemrebbenés nélkül azt felelte, hogy Cide Hamete Benengeli, és ebbéli meggyőződésétől nem hagyta magát eltántorítani, még akkor sem, amikor a professzorok együttesen próbálták meggyőzni arról, hogy volt egy elmés, nemes és furmányos szerző, bizonyos Miguel de Cervantes Saavedra, aki vélhetően szándékosan hintette el azt a téves információt a regényében, hogy a keresztény lovagról szóló mű eredeti szerzője arab – hiszen köztudott, hogy az arab szerzők hagyományosan érdeklődnek a lovagregények iránt –, mégpedig bizonyos Cide Hamete Benengeli. A vizsgázó kitartott igaza mellett, mert ezt olvasta a regényben, igen, mondta makacsul, ő a kevesek közé tartozik, akik legalább beleolvastak a vizsgaanyagba, így tudásában biztos, megingathatatlan. Az sem tántorította el, hogy a Don Quijote borítóján szerzőként Cervantes neve szerepel, mert szerinte ez is a fikció része. Ő persze ezt nem így mondta, nem ilyen kifinomultan, csak csökönyös volt, és kitartott Cide Hamete Benengeli szerzősége mellett. Márpedig ha ez így van, és elfogadjuk a vizsgázó, meg persze Cervantes állítását, akkor a szöveg eredeti nyelve arab, amit spanyolra fordított egy ismeretlen megbízott, akinek sem szavahihetőségéről, sem nyelvtudásáról nem rendelkezünk információval, úgyhogy még az is előfordulhat, hogy a fordító nem is tud arabul, vagy a szöveg nem is arabul van, esetleg az eredeti szöveg (bármilyen nyelven is íródott) nem Don Quijotéról szól, és a fordításként eladott szöveg önálló alkotás, aminek szerzője még csak nem is Cide Hamete Benengeli, hanem maga a fordító, vagy ő sem, mert készen kapta valahonnan, írója pedig ismeretlen. Ez is benne van a regényben.

nem élesek a határok

Az egyszeri vizsgázónak tulajdonképpen igaza is van, hiszen kik vagyunk mi, hogy a többszörös fikció erdejében rendet vágjunk és megkérdőjelezhetetlen igazságokat állítsunk? Cervantes épp azt tanítja, egyszer és mindenkorra, hogy nem élesek a határok, és a morális törvényeken kívül nincsenek kétségbevonhatatlan igazságok. Minden attól függ, hogy ki látja és éli meg a történetet, kinek meséli el és hogyan, és aki hallgatja, vajon mit is hall meg belőle, és hogyan értelmezi a maga és szűkebb-tágabb hallgatósága számára az elhangzottakat. Mindannyian egy láncolat tagjai vagyunk, senkinek sincs joga felülbírálni vagy elbírálni a többi értelmezés jogosultságát.

Mondhatjuk ugyan, hogy Don Quijote kötözni való bolond, aki óriásoknak nézte a szélmalmokat, és hadseregnek a birkákat, és ebben az esetben természetesen Sancho Panza normális – bármit is jelentsen ez a jelző –, hiszen figyelmeztette urát, hogy ne rohanjon vesztébe, mert az óriásnak nézett szélmalom lapátja felkeni az idős lovagot, és a birkáknak is van pásztora, aki szörnyű bosszút áll, ha a csatába rohanó Don Quijote kárt tesz az állatokban. A bölcs és józan ítéletű Sanchónak gondja van az élet apró-cseprő gyakorlati szükségleteire, bőven van nála étel és ital az útra, szemben urával, aki a világi szükségletekkel nem foglalkozik, ebből is látszik, hogy őrült. A józan ítéletű Sanho azonban hűen követi kalandról kalandra urát, mert a semmilyen pénzzel nem rendelkező Don Quijote szentül megígérte neki, hogy hősi tetteiért cserébe hamarosan egy szigetet kap, amit majd átenged Sanchónak. Végül is logikus, hiszen ha sok szélmalomnak rohan és sok birkában tesz kárt a bolond Don Quijote, előbb-utóbb valaki nagyon hálás lesz szolgálataiért, és a szárazföld közepén, La Mancha tartományban szigetet ajándékoz neki. Bolond az, aki ezt elhiszi, márpedig Sancho Panza szentül meg van győződve, hogy ura megkapja az ígért szigetet.

De értelmezhetjük mindezt másként is. Gondolhatom, hogy a Don Quijote főszereplője voltaképpen Sancho Panza, a mester, a körmönfont, aki együgyű parasztnak tetteti magát, miközben a háttérben ő a karmestere az eseményeknek. („Sancho Panzának, aki egyébként sosem dicsekedett ezzel, sikerült az évek során egy halom lovag- és rablóregény segítségével ördögét, akit később Don Quijoténak nevezett el, az esti és az éji órákban oly mód eltérítenie magától, hogy ez azután nyakra-főre követte el a legőrültebb tetteket, melyek azonban előre meghatározott cél híján, ami különben épp Sancho Panza lett volna, senkinek sem ártottak. Sancho Panza szabad emberként, talán bizonyos felelősségérzettől is vezérelve követte Don Quijotét kalandozásain, ami élete végéig igen nagy és nem is haszontalan mulatságot biztosított számára.” Franz Kafka: Mi az igazság Sancho Panza ügyében? Fordította: Tandori Dezső.)

kezdődik a kaland

Vagy éppen ellenkezőleg, Don Quijote, azaz Alonso Quijano, az elszegényedett spanyol kisnemes, megunván a hétköznapokat – vagy beleőrülve a sok fellengzős lovagregény bolondságaiba – játékba kezd, megalkotja, el- és átnevezi környezetét és saját magát. Lovának a Gebevolt nevet választja, hiszen Rocinante tényleg nincs jobb állapotban, mint ő maga, de hát kezdődik a kaland, és egy ifjú, életerős lovagnak Pegazus dukál. A valóság ugyan más, ő is elmúlt ötven, és a ló is legalább annyi, ha az állati kort átszámítjuk, de a fikcióban ez nem zavaró, és semmiképpen sem akadály. Szerelmének Dulcine del Tobosót választja, aki nem Dulce Anna (Édes Anna), és nem királykisasszony, hanem egy kocsmai felszolgáló Tobosóban, míg saját magának a Don Quijote nevet alkotja, holott a don nemesi előtag nem illeti meg, és a nyelv szabályai szerint nem is a vezetéknévhez, hanem a keresztnévhez járul(na). Tehát don Quijote egy paradox, mondhatni dadaista alkotás, ha lett volna akkor dadaizmus, és ez az állítás önmagában is nem volna paradoxon.

Egy szó, mint száz, Don Quijote készen áll a kalandokra, azaz a sorozatos pórul járásokra, de hamar kiderül, hogy gyakorlati segítségre, fegyverhordozóra, élelmiszer-ellátóra, és folyamatos észt osztóra is szüksége van kalandjaihoz, és akkor nem is kell névadással bajlódnia, mert a szomszéd faluban megtalálja a végtelenül együgyű Sancho Panzát, azaz Pocakos Sándort, aki szép ellenpárját alkotja fizikailag is, neve meg önmagáért beszél, mert így akarták a hübriszek, vagy Cervantes, esetleg Cide Hamete Benengeli, aki titokban spanyolul is remekül tudott, hiszen arab nyelven spanyol nyelvi leleményeket rejtett el a szövegben. Vagy netán a fordító játszott szabadon. Ki tudja?

A józan Sanchót kizárólag a saját érdekei vezérlik, ezt ismerjük jól, meg is értjük, ez a normális, bólintunk egyetértően. A bolond Don Quijote azonban az emberiség nagy kérdéseivel foglalkozik, az igazság és a méltányosság, a jó tisztelete és a becsület vezérlik. Mondom, hogy bolond, az ilyennek mindig rossz vége lesz.

A regény minden porcikája kétértelmű, így is nézhetem, és úgy is, mindenki mondja a magáét, be nem áll a szájuk, Don Quijote győzködi Sanchót, Sancho Don Quijotét, kapkodjuk a fejünket, és akkor még nem is említettük a többi szereplőt, akikkel a kalandok során összefutnak, és akiknek szintén saját nézőpontjuk van az eseményekről, ha többen vannak, több is jut a meglátásokból, a már eddigiek mellé.

őrült helyzetek

Ha eltekintünk a szerzőség bonyodalmaitól, rögtön a történet elején megakadunk, hogy Don Quijote a lovagregényektől őrült meg vagy éppen azokból inspirálódott – ez is nézőpont kérdése –, tehát a kezdet kezdetén már ott az irodalom, a művészetek problematikája a regényben. Ki- és bejárunk a fikció terében, miközben mindvégig az irodalom síkján (vagy dimenziójában?) mozgunk, ami szintén nem homogén, és nem is mindig egyértelmű környezet. A Don Quijote második kötete még csavar az amúgy is bonyolult szöveten, hiszen Don Quijote ott már tudja, hogy egy irodalmi mű szereplője, hogy van egy hamis második kötet, és hogy most az igazi második kötet kalandjait éli. Ha valahol, hát a második kötetben feltűnően józan Don Quijote, miközben a világ és Sancho Panza mindent elkövet, hogy őrült helyzetekbe hozza.

A valóság cserepeire hullik, csak a perspektíva marad, mondhatnánk, de nem lenne igazunk. A valóság cserepeire hullik, a perspektívák megsokszorozódnak, és csak a morál marad. Mert Don Quijote önmaga nem valós és nem fikció, nem bolond és nem is bölcs, hanem homo moralis, aki mindig és minden esetben a köz és a jó érdekeit nézi a sajátja helyett, ugyanakkor homo aestheticus is, a művészetek értője és pártfogója, homo pedagogicus, saját példáján a gyakorlatban, és magyarázataival, okfejtéseivel elméletben okít a szépre és jóra. Balassa Péter szavaival élve: „A nem-értésünk (önmagunk értésének érthető elfojtása) a probléma, nem a művészet érthetősége.”

kép | vecteezy.com