A SZITTYA NACIONALIZMUSRÓL 20 ÉVVEL KÉSŐBB

Farkas Attila Márton ARROBORI című könyve 20 évvel ezelőtt jelent meg, most ezzel a címmel rovatot indítottunk, amelyben szerzőink a könyvhöz kapcsolódva mai jelenségekre reflektálnak

A szittya nacionalizmus Farkas Attila Márton[1] definíciója szerint a nemesek érdekeinek, „régi jogainak” védelmét jelenti, miközben kirekesztően viszonyul a nem „igaz” magyarokhoz. A szittya nacionalista felfogás a nemzet cinikusan megszorító értelmezése. A mindenkori privilegizált réteg gyakorolja a nemzetivé nyilvánítás vagy épp a nemzetből kitaszítás jogát – legyen szó a Werbőczy korabeli nemességről vagy jóval később a rendszerváltozás nyerteseiről. „S a magukat igazi magyarnak tartóknak mindenkor szükségük van nem igaziakra, mert csak ennek tükrében nyerik el saját identitásukat. Az igazi magyarok, a mélymagyarok, a jó magyarok stb. magyarságához szükségszerűen hozzátartozik a vérségi vagy mentális ál-, új-, mű-, vagy hígmagyarok jelenléte.” A szittyáknak szükségük van arra, hogy a magyargyűlölőnek titulált rétegekkel szemben határozzák meg saját valóságukat, és ez az állítás a mai napig helytálló. De van a szittya nacionalizmusnak és az ehhez kapcsolódó önmeghatározásnak egy másik dimenziója is: a nem privilegizált, kasztosodott alsóbb rétegek, a periférián rekedtek különös viszonya a mindenkori elitek magyarság-definíciójához. A leszakadt rétegek „urakhoz” vonzódása visszavezethető a feudalizmus konzerválódására és a sokak által hangoztatott jobbágytársadalomra.

A 2010 utáni időszakban megfigyelhető, hogy az egzisztenciálisan legkiszolgáltatottabb csoportok tagjai gyakran a többszörös ingatlan- és földbirtokos „újnemesi” réteggel azonosulnak „magyarságukban”, holott e privilegizált rétegnek kiemelt felelőssége van a leszakadt csoportok kilátástalan helyzetében. Miért érzik olyan távol maguktól a tőlük nyilvánvalóan magasabb életszínvonalon élő, de a rendszer igazi nyerteseihez képest igen korlátozott vagyoni javakkal rendelkező, havi jövedelemből élő réteget?

a legfőbb bűn

A történetileg polgárosodásában megakadt magyar társadalom számára a piaci és a politikai verseny kikapcsolásának szándéka kiismerhetőbb, otthonosabb világgal kecsegtet. Tölgyessy Péter szerint[2] a nem piaci versenyben szocializálódott generáció biztonságosabbnak érzi a „gulyáskommunizmus” alatt elsajátított teljesítmény helyett a hűségen és kapcsolati tőkén alapuló társadalmi működést. Erre az igényre rezonált Magyar Bálint A magyar maffiaállam anatómiája című munkájában. A helyzet 2010 után ismét a patrónus–kliens viszonyt erősítette minden szinten, és az így létrejött rendszerben a legfőbb bűn a hűtlenség lett. A kialakult hűbéri láncolatot úgy jellemzi, hogy „akik ki akarnak lépni, netán szembefordulni a rendszerrel, azokat szankcionálni lehet olyasmiért, amiért egy demokráciában senkit nem lehetne, és olyan eszközökkel, amilyenekkel egy demokráciában lehetetlen lenne”[3]. A nemtelen eszközök elsősorban az egzisztenciát érintik, mégis a társadalom jelentős része kényelmesebben és gyakorlatiasabban mozog abban a posztfeudális közegben, ahol a létbiztonság nem alanyi jog, hanem hűségért cserébe kapott kiváltság. A feudalista reflexek élénk jelenlétéből következik, hogy az „újnemesi” réteg kiemelt státuszát a perifériára szorult réteg evidenciaként fogadja el, ezzel megkérdőjelezhetetlenné téve saját kiszolgáltatott pozícióját is, valamint a köztük lévő alá-fölé rendeltségen alapuló viszonyt.

Az önkényes magyarságdefiníciók, a szittya nacionalizmus leszivárgása a privilegizált rétegekből a periférián élőkhöz azzal is magyarázható, hogy mindössze az adott „úrhoz” fűződő hűség miatt vallanak irracionális, ellentmondó „értékeket”, és nem azért, mert azt alaposan átgondolták. Ez nem szellemi elmaradottság, sokkal inkább a létbiztonságot szolgáló évszázadok tapasztalatában gyökerező reflex. Ilyen racionálisan nehezen magyarázható értékvállalás volt a magyar miniszterelnök támogatása a magyargyűlölő román elnökjelölt kampánya során. A leszakadt réteghez tartozó, fanatikus támogatók nem tették fel a kérdést, hogy ez miként egyeztethető össze az erdélyi magyarok kurzuson belüli kiemelt státuszával. Az „újnemesi” réteg saját érdekeinek védelmében használt nemzetiként egy korábban „magyargyűlölőnek” címkézett narratívát, így a „magyarságot” is a korábbi meghatározás inverzére fordította ki. A nacionalizmus számukra mindig is a kiváltságok megtartásának eszközét jelentette. A rendszer kevésbé szerencsés rétegeinek egy része pedig azért sem emel hangot, mert évszázados tapasztalatokból tudja, hogy nem azt kell figyelni, hogy mi a mondás, hanem hogy kitől származik, és ha attól, akihez láthatatlan (olykor egészen látható) egzisztenciális lánc köti, akkor tartalmi felülvizsgálat nélkül egyet kell vele érteni.

Ez a berögzült viselkedés megfosztja az egyént a lehetőségtől, hogy önmaga határozza meg identitását. Tocqueville szerint[4] ott, ahol az egyének nem autonóm cselekvőként léteznek, hanem atomizált alattvalókként, a társadalom képtelenné válik az önszerveződésre, és a rend fenntartását szükségszerűen egy hierarchikusan szervezett, központosított állam veszi át. És amíg ez az állapot és felfogás fennáll, egy szélesebb körű polgári társadalom kiépülése elképzelhetetlen. De ilyen mértékű egzisztenciális kitettség mellett nehezen elvárható, hogy a komfortos, biztonságot nyújtó feudális jellegű reflexeket elhagyják. A Magyar Bálint által megfogalmazott függésekre és lojalitásra épülő társadalom Tocqueville elméletébe illeszkedik, ugyanis autonóm cselekvők hiányában ki se alakulhatott volna rövid távon egy decentralizált, nem feltétlen hűségen alapuló központi hatalom és hozzárendelt rendszer.

hierarchikus logika

A szittya nacionalizmus okozta paradox viszonyulás súlyos, talán még nem látható károkat okoz az egész társadalomban, mivel relatívvá teszi nemcsak az értékeket, hanem a jogot is. Ez hosszú távon meggyengíti az általános bizalmat a jog érvényesülésében és szabályozó funkciójában. Max Weber Gazdaság és társadalom című munkájában rávilágít, hogy a modern, racionális jogállam alapja a jog univerzális érvényessége, függetlenül az aktuális hatalmi szereplőktől. Amikor azonban a jogot az elit a saját érdekei szerint értelmezi, a társadalom működését a hierarchikus logika uralja.[5] A joggal kapcsolatos bizalmatlanság még inkább növeli az erő kultuszát, ezzel nemhogy késleltetve, hanem gátolva a polgári „rend” kialakulását. Ingoványos talajon jár a mindenkori elit, ha kizárólag saját aktuális érdekeinek megfelelően értelmezi az igazságszolgáltatás döntéseit. Ellentmondást keltő reakció az „újnemesi” rétegben is az aktuális érdekeivel ellentétes bírói döntés nyilvános támadása, holott az adott döntés ennek a rétegnek a jogalkotói tevékenysége során létrejött jogszabályok alapján hozták. Az igazságszolgáltatás nyílt számonkérése, egyes bírák magyargyűlölőkénti címkézése kérdéseket vet fel az egész elit jogalkotói tevékenységével kapcsolatban. Nehezen nevezhető koherensnek, ha a jogszabály létrejöttének pillanatában létrejövő jogalkotói szándék később eltér, más értelmezést kíván a megalkotója részéről, holott a módosítás lehetősége is megadatott. Az „újnemesi” réteg igazságszolgáltatást vagy más jogalkalmazókat támadó tevékenységéből nem következik más, mint hogy a hozzájuk igazodó periférián rekedt réteg viszonyulása is hasonló lesz a jog uralmához, azaz megkérdőjelezi, érvénytelennek látja. Ha a jog uralma ilyen mértékben sérül, a jogállamiság követelményei értelmezhetetlenné válnak, a kiszámíthatóság és előreláthatóság eltűnésével pedig még kiszolgáltatottabbak lesznek az eliten kívüli csoportok.

A mélyben gyökerező feudális reflexek feloldásának egyik lehetséges terepe közvetítő közegként a kultúra, információs hidat teremtve az értelmiség és a periférián rekedtek között, láthatóvá téve a tapasztalatokat, benyomásokat. A mesterkélt vidékimitációkkal szemben azok a munkák igazán jelentősek, amelyekben központi téma a periféria. Ezek segíthetik az okok szélesebb feltárását és a diskurzus elindítását ott, ahol eddig csupán elképzelések és fantazmagóriák éltek a magyar Alföld „igazi arcáról”. Farkas Attila Márton esszéje után húsz évvel érvényesnek tűnik és megoldásokra késztet az állítás, hogy „paradox-ironikus módon éppen a legújabb szittya-nacionalizmusnak sikerül véghezvinnie, amit egyetlen külső elnyomó hatalom sem tudott megtenni: a nemzettudat elsorvasztását.”

[1] Farkas Attila Márton: Miért nincs magyar nacionalizmus? Liget, 2005/6, / illetve az Arrobori kötetben (2006 és e-könyv)

[2] Tölgyessy Péter: Zsákutcából zsákutcába (A magyar polgár tanulmánykötet), Magvető, 2016

[3] Magyar Bálint: A magyar maffiaállam anatómiája, Noran Libro, 2005

[4] Alexis de Tocqueville: A demokrácia Amerikában, Gondolat, Bp., 1983

[5] Max Weber: Gazdaság és társadalom, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1987

kép | vecteezy.com