A zeneszerző gondja

This post was originally published on this site.

Milyennek képzeled a zeneszerző munkáját? Az ügyetlen megnevezéssel a komolyzenét – helyesebb fogalmazásban: művészi zenét – komponálóra gondolok, a sokféle könnyűzene kicsit másképpen készül. Ha romantikus filmen zeneszerzőt ábrázolnak, többnyire csapzott hajú férfit látunk, aki szenvedélyesen veri a zongorát, majd a kottatartóra tett papírlapokra vetődik, hogy fölírja, amit a hangszeren rögtönzött. Már azért sem életszerű a jelenet, mert a zongora kottatartóján nem lehet kényelmesen írni.

Gondoljunk régebbi korokra! A barokkban, a 17. és 18. században ugyan minden zeneszerző játszott billentyűs hangszeren, fejben találta ki, amit azután megszólaltatott, így tudtak rögtönözni is. Vivaldiról fennmaradt, hogy gyorsabban írta műveit, mint ahogy a kottamásolója le tudta jegyezni. Neki ugyanis hol az eredeti kéziratra kellett tekintenie, hol a papírra, amelyre másolt. Ha e régi zeneszerzők hosszan gondolkoznak, nem írnak annyi művet. A német Telemann például csak kantátából ezernél többet komponált. Vivaldi csak hegedűversenyből több százat írt! Másképpen működött abban a korban a tehetség, mint később. Mozart [ejtsd: mócárt] már kiskamasz korában nagyon bonyolult zenei alkotásokat tudott létrehozni. Beethoven [ejtsd: bétóven] már gondolkozik, javít, leragasztja, amivel elégedetlen. De megesik, hogy a nyolcadik javítással ugyanarra az eredményre jut, mint az eredeti volt. Itt kezdődik a zeneszerző gondja, kételye: jó-e, ahogyan elsőre eszébe jutott egy dallam, harmónia. Ez a gond, a javítás igénye csak erősödik a 19. század folyamán, és a zeneszerzés a 20. századra válik minden addiginál bonyolultabb folyamattá. Rossini [ejtsd: rosszíni] a 19. században hetek alatt megírt egy operát, a 20. században évekig dolgozik ilyesmin a komponista.

Mi a bonyolult? Biztos neked is eszedbe jutott már egy-egy dallamocska. De ez az ösztönös érzék úgy jelentkezik, ahogyan gyurmát gyúrsz. Ha ügyes vagy, gyurmából kialakíthatsz egy állatot, emberformát, ám ez még nem művészet. A művészethez ismerni kell a mesterséget. A szobrász megtanulja, hogyan kell valamit kifaragni, megformálni, mire képes az anyag, amivel dolgozik. A zeneszerzőnek ki kell tapasztalnia, hogyan ossza be a zene folyamatában az időt, milyen arányokat teremtsen. Hozzá kell-e tenni néhány ütemet, vagy épp el kell hagynia valamit, amit már leírt? Kell-e változtatni a ritmust, a harmóniát? Vastagabbra vagy vékonyabbra kell-e hangszerelni akár egyetlen zongorán a zenét, zenekarnál a vonósokról fúvósokra kell-e áthelyeznie az adott szakaszt? Ami festményen, szoborban látható arány, a zenében az időben érzékelhető. A dallamokból, ritmusokból felépülő formák, kérdések, válaszok, a változatosságot előidéző hangzások a zeneszerző gondos munkáját igénylik. Egy zenei motívumot szinte bárki oda tud vetni.De abból akár 8 ütemnyi zenét már nem könnyű kialakítani, hát még ahhoz illő folytatást. A gondolatot gondosan kell kifejteni, és a közönségnek, a befogadónak átadni.