AZ EGÉSZ ÜGYMENET

Ó, társak – szavalom magamnak hajnalban az alvás és ébrenlét közötti egyre hosszabb és hosszabbított imbolygásban – Ó, társak… ha látástokból, bármi sok a híja, őriztek... még egy csöppnyi lángot… – alig józanul, de már nem hason fekve, hanem oldalra gömbölyödve, hunyt szemmel, mintha réges-régi indulót próbálgatnék – nem nosztalgikusan, inkább tétován, hangot fogva, ösztönösen a megszokottba, a mégiscsak ismertbe kapaszkodva, bár ilyenkor, ebben a furcsa oldottságban, amikor a test minden darabkája, bokától tarkóig, deréktól vállízületig jobban sajog, mint napközben, a bejáratódást követően, a lehúzó fájdalom azonban nem korlátozza-fegyelmezi a lebegést – mert lebegek a lebegő történet-darabok, a be- és elúszó tárgyak, hangok és képek között –, ilyenkor, a párna csücskére lapulva akár patetikusan is idézhetném, repesve, fohászkodva szinte, hogy Gondoljatok az emberi erőre… meg hogy tudni és haladni előre! … Holott nincs olyan zsongító ágy-meleg, amely egészen feledtetné, mennyire kétségessé lett: előre visz-e az „előre”. Lehet, hogy már jóval korábban, mindig is, már az ős-vágyakban is erőszakolt ráfogás volt „haladni”? Képzelgő önbecsapás, ahogyan – mert közben érezhetően hosszabbodnak a nappalok, lassan világosodik, legalábbis dereng – képzelgés és ráfogás, visszamenőleg is, az emberi erő, mármint az a szellemi? A társakról nem is szólva. Az őrzött láng pedig miféle őrületekben-torzulatokban, milyen giccsekben lobogott! Szegény láng, szegény, megöregedett lány, mondom magamnak fintorogva – persze hang és mimika nélkül, mégis éberebben, tőlem telhetően alkalmazkodva a pragmatizmusba butult korstílushoz.

Ha hirtelen ébredek, és fuldokolva mielőbb kiszabadítanám magam az álomból – a félálomból is –, igyekszem árbócféléhez kötöződni (mint tette egykor a leleményes Odüsszeusz – hogyan is emlékezhetne-szavalhatna különben Dante Poklában? hogyan buzdíthatná a veszélyek ezrével szembeforduló, s mégis Nyugatra hágó társait?), napi árbóc-tennivalókhoz például, mindenesetre az oldozódás-lebegés elmarad. S bár elmaradna, amikor túl hosszúra nyúlik, mert túl korán, már fél négy-négy órakor belecsúszom a félig-meddig alvásba-képzelgésbe, és mire eljön a reggel, fáradtságomtól súlyos és sötét lesz minden: kép, hang és esemény.

Megírt szereplőim többségét, a vonásaikat és a történetüket, beszédmódjukat és félelmeiket ebből a hajnali sávból halásztam-húztam – és tagadhatatlan: innen, tehát eleve gyanús közegből-állapotból való az odüsszeuszi hajózhatnék bennem, az új és új konkrétumokban (s a kínosan mégis ugyanabban) testesülő szédülési készség, ötletek és világjobbító indulatok rengetege, amelyekkel aztán oly hiábavalóan hadonászok.

Vajon a fél-éber eredetet okolhatom-e a feszengés miatt, hogy ami egyszerűnek, természetesnek, észszerűnek, bárki számára könnyen beláthatónak és bevégezhetőnek mutatkozik nekem hajnalban, az nappalaimban a legjobb esetben naivitásnak minősül? Hányszor látom és hallom, ahogy szenvtelenül, géphangon ügyintéznek, vagyis hárítanak! És még gyakrabban a szenvtelenség látványáig sem jutok el, a géphang pedig a szó szoros értelmében gépi: titkárnők üzenetrögzítője, afféle hulladéktároló, amit időről időre bizonyára higiénikusan ürítenek – elgondolom az ürítést, és szenvedek a tehetetlenségem miatt, meg azért is, hogy hiába, semmiféle tudás és tapasztalat, s persze a düh meg a dac sem véd meg a legalattomosabb kételytől: lehet, hogy hajnali, gyakorlatias ötleteim mégsem olyan egyszerűek? Mert lehet, hogy az „előre haladás”-sal, az „emberi erő”-vel meg az „őrzött láng”-gal együtt a többit is, mind hulladékként illik kezelni? Veszélytelen hulladék. Lom. Most aztán megválaszolható a kérdés, hogy miért e lom? Hajlamos vagyok azt hinni: azért, hogy fájjon, hogy én még – önkéntes elkárhozással – napról napra, óráról órára és ízről ízre kövessem a lomosodást. Nem mintha pillanatig is, valaha a világ közepének hittem volna magam. Sőt. Talán túl józanul is látom, hogy az emberiség nagy, sorsdöntő gondjaihoz viszonyítva mennyire bolhafing-méretű: vannak-e elvei a magyar kultúrafinanszírozásnak, hát még hogy hány száz példány Liget jut el az iskolai könyvtárakba vagy a környezetet tanító tanárokhoz. Csakhogy azok a parányi ügyek – tulajdonképpen mindig általam kezdeményezett, tehát kreált ügyek –, amelyekért súlyos kételyeim ellenére oly szívósan és szánalmasan küszködöm, halálos pontossággal modellálják – nemcsak a nagyokat, hanem magát az ügymenetet.

A Liget 2002. áprilisi számát (s tudtuk, mikor, miben élünk: a választások hónapja volt) felhívással indítottuk. Írókat, újságírókat, szociológusokat, társadalomtudósokat hívtunk, „társakat egy műfaj – egy gondolkodásmód és magatartás – feltámasztásához”. Szociográfiák születését reméltük, de kétségtelen, a lap 2. oldalára tett szöveggel és a szájbarágós tipográfiával eleve „szembefordulásunkat” akartuk közölni. Most – újabb választás előtt[1], a „választás” (mi között?) formalitását is latolgatva – hajnali hajókázásaim „következményei”-ről mesélnék, a szociográfia kínálta egzaktsággal és szubjektivitással.

Meglehet, azért mesélek, mert a történetek továbbadásával – mondhatni: megosztásával – is szabadulni szeretnék a vicc-beIi elaggott-elfelejtett partizán szerepétől. Naná, hogy ezért! A „nyilvánosság” erejével mégsem áltathatom magam. Aki az „ütőképes” nyilvánosságig eljut, annak nincsenek hajnali ötletei-szorongásai, és főként nincsenek partizán-komplexusai. A nyilvánosság ugyanis éppen olyan könyörtelen, üzlet-orientált és szellemtelen intézményrendszer, mint az állam- és világirányítás többi intézménye. A hajdani Hazafias Népfront, amely „gazdája” volt a ’86-ban induló (betiltott, bezúzott), majd ’88-ban tényleg induló Ligetnek, szárnyai alá fogadott egy csomó reform-kezdeményezést. A Népfront – és személy szerint Pozsgay Imre – akkori libikókázását, óvatosnál is óvatosabb bátorságát a korszak langyos-pépes közegében méltán övezte az értelmiség elismerése. A lehetőségekhez képest például kitűnően operált a mindenkori, a köz- és magánéletben egyaránt dívó ön- és világtévesztő eszközzel, varázslási módszerrel: a gyávának tetsző döntés, valamely sunyiság hipp-hopp átlényegül – pusztán azáltal, hogy az eszköz birtokosa megcsillantja: lehetett volna az a döntés sokkal gyávább, a sunyiság meg sokkalta sunyibb. Nem állítom, hogy valaha is lelkesen fogyasztottam ezt a csúsztatást. Sohasem győzött meg eléggé a „legvidámabb barakk”-elmélet, a „Kádár mégiscsak jobb, mint Honecker”-okoskodás, és mi tagadás: ma sem szenvedhetem, ha valódi eszmék, igazi politikai törekvés helyett az ellenlábas győzelmével fenyegetnek. Akkor, a nyolcvanas évek második felében, a Népfront egyik sérült tudatú, párt-függő munkatársa (később műlesiklási világszámmal jutott jobbra) szememre vetette, hogy mi csupán felhasználnánk a Népfrontot. Ez megdöbbentett. Mármint a szemrehányás. Miért, kérdeztem, hát nem arra való?

Látom magamat: a tekintetemben ma sincs több hódolat, s ez, megértem, hárítóvá teheti az intézmények képviselőit. De ahol azt sem tudják, kit és mit hárítanak? Lehetséges, hogy a fejlett technika korában már az üzenetrögzítők kiszűrik a nemkívánatos elemeket?

Szociografikus mesémmel nem hátrálok az idők mélyére – nem mintha szócséplésnek gondolnám az összehasonlító elemzést, vagy egyáltalán: az „összehasonlítás” fogalmának vizsgálatát –, történeteim és dokumentumaim az elmúlt kilenc hónapból valók (most, amikor ezt írom, február vége van[2]), vagyis olyannyira frissek, hogy optimistán akár befejezetleneknek, sőt, nyitottaknak vélhetném – ha nem tudnám, hogy dehogy. A rendszer (eufémizmus a szó?) természetéből következik, hogy az efféle történetek – a kapcsolat-kísérletek és együttműködési javaslatok – kudarccal záródnak, mielőtt elkezdődnének. A dokumentumok közlése pedig csak ürügy lehet, hogy a címzettek és szereplők (csonttá csupaszítva: a pénzeket osztó, és semmiféle felelősséget nem viselő háttérszereplők is) végre sértettnek érezhessék magukat.

A múlt tavaszi választás éjszakáján B. barátunk lelkendező e-mailt küldött Sepsiszentgyörgyről, és azt kérdezte: ugye, ti is örültök. Igen, válaszoltam, nagyon örülünk, hogy ezek mennek, s néhány napig még nem kell tudnunk, kik jönnek. Aztán az új kormány felállásának szinte első pillanatában az alábbi levelet küldtük – ajánlva – Görgey Gábor kulturális miniszternek:

Tisztelt Miniszter Úr!

Önnek címezzük hivatalos levelünket, noha jól tudjuk, hogy panaszunkkal-javaslatunkkal nem Ön foglalkozik majd – hosszú évtizedek tapasztalata pedig arra is int, hogy az efféle nem-lobbizós jelzések tökéletesen hatástalanok, mégis, ezt a levelet is megírjuk. Miért is változtatnánk most már írói-szerkesztői-, voltaképpen életgyakorlatunkon?

Konkrétan – vagy inkább példaértékűen – a tizenötödik évfolyamában járó Liget folyóiratról szólunk, annak is állami támogatásáról, s hogy érthető legyen a felháborodásunk, néhány adatot, tényt rögzítünk.

A folyóirat (’86-os betiltása-bezúzása után) ’88 óta folyamatosan jelenik meg, s minthogy a két mindenes szerkesztő szellemi műhelyt akart teremteni (ez sikerült is), nyomban könyveket is adtunk ki. Az elmúlt években a tizenkét folyóiratszám mellett kb. ugyanennyi könyv is megjelent a Liget műhelyében, számtalan rendezvényt szerveztünk (2001-ben hat estet), és éveken át működtettünk Liget Akadémiát. Folyóirat és könyvek ugyanabban a műhelyben (nem névlegesen!): egyedülálló az országban, de a „szakmai” hivatal ezért csak „büntetett”.

Hátrányosan megkülönböztették a Ligetet ökológiai orientáltsága – világnézete! – miatt is (tavaly a kabinetfőnök cinikusan és hárítóan tanácsolta, hogy forduljunk a Környezetvédelmi Minisztériumhoz), holott világviszonylatban is páratlan a törekvésünk: kimunkálni egy ökologikus nyelvezetet (a zömében szépirodalmat közlő folyóiratban az esszék-tanulmányok esetében is alapkövetelmény, hogy irodalmi szintűek legyenek).

A Ligetnek kialakult szerzőgárdája van (40-50 gyakran publikáló író, tudós), de talán nem jelent meg szám új szerző nélkül. Több tucat első kötetet is kiadtunk, ám való igaz: hamisnak érzünk bármilyen irányú generációs megkülönböztetést. Nálunk 17 és 94 éves publikált egymás mellett – magas színvonalú írást.

A Liget minden hónap elsejéig az árusító helyekre kerül, soha nem készítettünk még összevont számot sem – ezt, s az előzőekben rögzítetteket is azért hangsúlyozzuk, mert a támogatás szempontjainál ezek állítólag előnnyel járnak.

2002-re a Liget 4 millió Ft támogatást kapott a NKA-tól, azzal a megkötéssel, hogy az összeget csak nyomdára fordíthatjuk. Az évi költségvetésünk csak a lapra, miután senki nincs állásban, lakásunk a szerkesztőség, s a munka zömét, szállítástól az adminisztrálásig, menedzseléstől a korrigálásig magunk végezzük – nyilván jóval alacsonyabb a többi, hasonló paraméterű lapéhoz képest: 12 millió. De ennyire valóban szükség van. Más forrásból (József A. Alapítvány, Táncsics Sajtóalapítvány stb.) is reméltünk kiegészítést, ezért pályáztunk 10 millióra. A hasonló paraméterű lapok – kénytelenek vagyunk erre hivatkozni – háromszor, négy és félszer többet kaptak, mint a Liget, s ez semmivel sem indokolt.

Tudomásul vehető (bár szörnyen sértő), hogy az NKA-döntéseknél nincs fellebbezési lehetőség, de hogy a kuratóriumok minden szabályozás és indoklási kötelezettség nélkül működnek, az nem elfogadható. Sok-sok éven át, különböző fórumokon próbáltuk érvényesíteni támogatási elgondolásunkat, ami tökéletesen egybevág a Liberális Internacionálé által megfogalmazottakkal: „A jó kormányzás… semleges… A kormányoknak nem szabad beavatkozniuk a művészet és kultúra világába: pénzügyileg támogatniuk kell azon kulturális tevékenységeket, amelyek nem létezhetnének állami segítség nélkül, de a támogatás nem függhet a kulturális alkotások és tevékenységek tartalmától és irányzatától.”

Persze, hogy azt hisszük, ma Magyarországon a Liget a legjobb és legszerethetőbb folyóirat – de hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy másoknak más tetszik. Viszont ezt a megengedést mi is megköveteljük. Ezért kérünk korrekciót. Magyarázatot arra, hogy egy közpénzt osztó kuratórium hogyan szavazhat meg – például! – a 2000 című folyóiratnak 3 és fél millió támogatást, míg a Magyar Naplónak 14 milliót – s hogyan kaphat a Liget 4 milliót, ha a Kortárs 18-at, a Hitel, a Tiszatáj, az Alföld stb. 9-et. Magyarázatot kérünk tehát és igazságos, elvszerű korrekciót – igen, mindjárt az első pillanatban.

S persze a reménytelenség közben is figyelmet remélve, tisztelettel

2002. május 28.

Egy hónap sem telt el, mikor újsághírben láttam: Harsányi László lett az NKA elnöke – nosza, szóltam magamhoz, ahogyan hajózással és egyéb vándorlással szerencsét kereső mesehősök szokták, és az alábbi levelet írtam – persze ajánlva az NKA Bajza utcai székházába küldtem:

2002. jún. 22.

Kedves Laci,

a megszólítás, remélem, jelzi, hogy ez egy félhivatalos levél szeretne lenni: vagyis az NKA elnökének írok, méghozzá közügyben, én meg mint szerkesztő-kiadóvezető fordulok Magához, de – s ez kivételes alkalom pályafutásom során – olyasféle baráti bizalommal, ami sok mindent egyszerűbbé tehet.

Miután a Liget tizenötödik évfolyamában jár, s mint tudja, elindítása nem volt zavartalan, s hogy Horgas Bélával ’68 óta akartunk szellemi műhelyt teremteni (tehát nem egyszerűen folyóiratot csinálni!), vagyis számunkra természetesnek tűnően azonnal könyveket is kiadtunk (mostanra úgy alakult, hogy a havi folyóirat mellett havonta egy könyvünk is napvilágot lát), úgy hiszem, nem sokan vannak, akiknek hozzám hasonló ismereteik, tapasztalataik – és meglehetősen karakteres kultúra-finanszírozási reformelképzelésük volna.

’89–90-ben Göncz Árpád hívására Béla az Írószövetség értékvédő titkáraként próbált sokfélét – olyannyira reménytelenül, hogy rengeteg keserűséggel (undorral) menekült onnan. De kísérletet tettünk – újra és újra, szóban és írásban – Fodor Gábornál, Török Andrásnál[3] stb. A kiadói kerettámogatás „intézményét” – állítása szerint – Török András úgy forszírozta, hogy a Ligetet tekintette ’etalonnak”. Ezt azért hozom példának, mert a kerettámogatást akkor, egyetlen alkalommal vehettük igénybe, s bár minden évben pályázunk, és természetesen minden kritériumnak megfelelően (még mindig etalon vagyunk), pályázatunk rendre, minden évben elutasíttatik. Méghozzá azért, mert lehetséges indoklás nélkül elutasítani.

Két évvel ezelőtt, amikor egy megítélt könyvtámogatást a leadott könyvpéldányokkal és hatósági igazolásokkal lekértem, s az egyszerű átutalást oly mértékben szabotálták az NKA-ban, hogy a hatvan napig érvényes APEH- és egyéb igazolások lejártak, udvarias levélben fordultam Jankovics úrhoz, kérve, hogy fogadjon, s szemtől szembe mondja el nekem, mi a baj a Ligettel. Természetesen nem válaszolt, és két hónapig még a titkárának a titkárnőjét sem sikerült elérnem – üzenetrögzítőkkel társaloghattam, s már éppen lemondtam volna a találkozás élményéről, amikor jelentkezett a főrevizor, hogy a helyszínen (ez a lakásunk) ellenőrizzen egy három évvel korábbi elszámolást. Ellenőrzött. Utána azonban tajtékozva, fenyegetéssel mégis elértem, hogy fent nevezett úr fogadjon. Mindez kedves anekdota volna, ha nem ekkor hangzik el „témánkban” a leglényegesebb. Jankovics ugyanis azt mondta, hogy nincs semmi baj, csupán a Ligetért nem lobbizik senki. Mondtam, nem is fog, mert feleslegesnek és erkölcstelennek tartom a kultúra-finanszírozás szabályozórendszere helyett alkalmazott, s a lehető legcinikusabban elfogadottá tett lobbizást. Széttárta a kezét, de én még „búcsúzóul” megkérdeztem: számíthatok-e az NKA elnökének támogatására lobbizás-ellenes küzdelmemben, ő meg becsületesen azt válaszolta: nem.

Voltaképpen azt kérdezem: nagy vonalakban, tehát az elvek szintjén, és a részleteket illetően is, segítségére lehetünk-e egy radikális változtatásban. Ha erkölcsösebb és igazságosabb rendszert tud teremteni, az a Ligetnek mint támogatást igénylő kulturális „cégnek” is kedvező lesz. És semmilyen más „kedvezést” nem akarunk. Ennyit viszont igen.

Mellékelten elküldöm az új miniszternek címzett (egészen hivatalos) levelünket, amelyet megspórolhattunk volna, ha tudjuk, hogy Magához is fordulhatunk, s amelyre egyébként a mai napig nem kaptunk választ.

Bízom abban, hogy hamarosan beszélhetünk. Addig is szíves üdvözlettel.

Valami ködös emlékem volt arról, hogy a hivataloknak harminc napon belül válaszolniuk kell – fogalmam sincs, honnan származhatott ez a hiedelmem, az biztos, hogy nem tapasztalatokból szűrtem le –, mindenesetre tisztességgel kivártam a miniszternek küldött levél dátuma után harminc napot, s június legvégén – időt, fáradságot és telefonköltséget nem sajnálva – a levél nyomába eredtem. Ó, szörnyű elbeszélni, mi van ottan, s milyen e sűrű, kúsza, vad vadon – azt tudom, hogy a miniszteri titkársággal kezdtem, először, másodszor, harmadszor is más-más hölggyel beszéltem, volt, aki ígérte, hogy utánanéznek és visszahívnak – mondanom se kell talán, hogy soha, sehol, senki –, volt, hogy ide-oda kapcsoltak, s közben szórakoztatásomról – zenei műveltségem gyarapításáról? – is gondoskodtak (ezt tárgyilagosan rögzítenem illik); aztán, konokul tovább, beljebb haladva csomósodtak-göbösödtek a szálak, telefonom közelében egyre nagyobb papírlapok hevertek, telefirkálva nevekkel és a nevekhez tartozó beosztásokkal, közvetlen telefonszámmal. Néhány hónap múlva mind kidobtam, mert úgy tűnt, a megnevezettek közül már senki sem dolgozik a minisztériumban, s fel sem rémlett még, hogy előrukkoljak ezzel a mesével. Pontosabban: dühünkben-tehetetlenségünkben évek óta sokszor meg-megkísértett, hogy ha másutt, másféle formában nem lehetséges tiltakozni, hát dokumentáljuk a dokumentálhatót a Ligetben – de mifélét? milyen hangvétellel? Úgy éreztük, a kicsinyes, napi gyötrelmekkel nem szabad terhelni a lap olvasóit – ki nem ismeri ezeket az anomáliákat a maga munkaterületén? –, nem szabad, hogy mi magunk züllesszük műhelyünket, és nem szabad növelni a környezetszennyező acsarkodást – szóval újra meg újra úgy döntöttünk: ellenállunk a kísértésnek, mert hallgatni, a küszködést magánügyként kezelni előkelőbb és esztétikusabb.

Most, 2003 februárjának végén, az áprilisi számra készülve, a háborús fenyegetettség és az EU-választás-lihegés légkörében valahogy mindez más távlatot kapott. Most, csakis most lehetséges megírni ezeket a történeteket – most, amikor a szembefordulás és tiltakozás csakugyan szembefordulás és tiltakozás, nem pedig tét nélküli, régifrontharcos anekdotázás.

Szóval kidobtam a papírhalmot, de azért felejthetetlenül rögzült bennem, hogy eljutottam már leváltott, szedelőzködő osztályvezetőhöz (érzékeltem, amint fegyelmezve önsajnálatát, úgy próbál felülemelkedni sérelmén, hogy máris dicsőségesen szépnek és eredményesnek hiszi a saját hivatalnokoskodását) és több heti lankadatlan munka után a frissen kinevezetthez is. Ő, sajnos, megbetegedett, aztán meg – már július volt – elutazott kisgyerekeivel a korábban befizetett néhány hetes útra. Ez igazán megérthető – igyekeztem megérteni. Talán a főosztályvezető titkárnője terelt el a legerélyesebben, mondván, hogy ha történetesen, persze nem lehetetlen, ott van levelünk a főosztályvezetőnél, hónapokig úgysem kerülhet elő, mert több ezer ügy vár intézésre. Senkit nem találtam, aki találkozott azzal a levéllel, így hát egy idő után különös módszerhez folyamodtam: szamizdatként faxoltam, ahová csak tudtam a két lapnyi szöveget. Faxon küldtem el Kazal János kabinetfőnöknek is, aki – technikai malőr? – saját maga vette fel a telefont, s humorral, majdnem gyöngéden nyugtatgatott. Nem kizárt, hogy addigra ijesztően dúlt voltam, ő meg kiegyensúlyozott, sőt, magabiztos. H. B.-t, mondta, még a hatvanas-hetvenes évekből ismeri, mert akkoriban a Televízió Ifjúsági Osztályán dolgozott. Percekig diskuráltunk, majd megadta azt a fax-számot, amelyre ha nyomban elküldöm a májusi levelet, ő nyomban akcióba lép. Milyen szerencse, hogy most beszéltünk, mert másnap tanácskozik ilyen ügyekről a miniszterrel. A fax mellett sebtiben összeraktam hát a 2002-es Liget-számokat, januártól júliusig – így sorozatban meghatóan szép –, és bevittem a minisztérium postázójába, az ügyeletes kezelőnek külön lelkére kötve, mennyire fontos, hogy a kabinetfőnök úr várja ezt az „anyagot”. A következő héten közölték a titkárságon, hogy Kazal úr beteg, s ha meggyógyul, szabadságon lesz – bizony, jó darabig nem elérhető. Augusztus huszadika után azonban az alábbi – erőteljesen ante datált? vagy sokáig rejtélyesen hányódó? – levelet kaptuk:

Közben persze nem feledtem a Harsányi-szálat (azt sem), s minthogy hetekig nem reflektált levelemre, hívogatni kezdtem. Siker! Már éppen jelentkezni készült, mondta, s feltételezem, hogy efféle csakugyan megfordult a fejében, különben miért is került volna a már augusztusban érkező levélre három-négy héttel korábbi dátum?

Szeptember 10-én – mintha minden eddigi késlekedésnek csupán a léha nyár volna az oka – fogadott Kazal János, és félreérthetetlennek tűnt: azért hívta be Budai Katalint (a minisztérium régi előadója), hogy megbízza a Liget gyors támogatásának intézésével. Mert csak pénzről, csak és kizárólag forint-számról esett szó – látogatásom így menthetetlenül szokványos szerkesztői-kiadói koldulássá silányult. De a kirándulás legalább sikeresnek ígérkezett. Ráadásul másnap rövid e-mailt kaptam Harsányi Lászlótól (nem sejthettem, hogy utoljára ad életjelt nekem), hogy a minisztériumi ládafiában akadt valami pénz, s most sürgősen írjak a miniszternek. Írtam. Hivatkoztam a májusi levélre, az előző napi tárgyalásra, s hogy kevéssé gyönyörűséges, de rengeteg tapasztalatom hasznosítását már felajánlottam az NKA elnökének. Hetek múlva – mert újabb és újabb nyomkereső rohammal zavartam a bugyor furcsa világát; ugyanis ami nekem mély, halotti csöndnek mutatkozott, az, meg kellett értenem, a bent lévőknek csupa fortyogás: pozícióharc, betartás, kibekkelés, milliárdok eltűnése, kinevezés, leváltás, sugdolózás, találgatás-tippelés, szenzáció, tussolás; tengernyi feladat. A magyar kultúra ügyeit – miként a magyar oktatásét vagy a környezetvédelemét sok százan sem képesek, emberfeletti munkateljesítménnyel sem képesek így elvégezni! – nos, egy ősz-közepi napon megtudtam, hogy Kazal már nincs a minisztériumban, s hogy sem egyik, sem másik levélről, egyáltalán semmi „idekinti” ügyről senki sem tud, és különben is: senki sem elérhető, senki sem kívánja, hogy elérhető legyen. Az NKA-meghirdette őszi pályázat (ezen csak könyv indulhat) kiírásában – s aztán a pályázatok kuratóriumi elbírálásában, magyarul: a pénzosztás módjában (szabályozásában?! ha-ha!) – semmi sem jelzett változást. Az ez évi, januári kiírás (folyóirat és könyvek) pedig annyiban különbözött a tavalyitól, hogy körültekintően a 2002-es év helyett 2003-as szerepelt – de erre még visszatérek. Hanem többrendbeli őrjöngésem eredményeképpen – még decemberi érkezéssel – az alábbi hivatalos levél tett (próbált tenni) pontot „ügyünkre”:

Mennyivel kalandosabb, izgalmasabb útjai voltak Odüsszeusznak, s lám, még ő is bele-belefáradt. Vannak nappalok – hajnalok –, amikor az egész abszurditás a (voltaképpen ember-árulás-szagú őrülete) és az áttörhetetlenség biztos tudata abbahagyást ajánl. Az „ajánlás” persze roppant finom és tartózkodó kifejezés, hiszen dörömbölve és vijjogva, iszonyatos nyomással kényszerít – talán az elemi életösztön is – a védekezésre, a kihátrálásra, csakhogy abbahagyni vagy kihátrálni sem olyan egyszerű – gyakorlatilag az mit jelent? Az ellenállás feladását? Ontológiai és etikai töprengéseim közben január közepén – az NKA-pályázatot készítve – levelet mellékeltem a bíráló kurátoroknak, s egyidejűleg elküldtem Harsányi Lászlónak és Magi Istvánnak is.

Tisztelt Szépirodalmi Kollégium Kuratóriuma!

Bizonyára szokatlan forma, hogy a pályázathoz (folyóirat és könyv is) személyes hangú levelet is mellékel a pályázó – de hangsúlyozottan nem a mára bevett, ám számunkra még mindig erkölcstelen „lobbizás” szándékával fordulunk „külön” is Önökhöz, hanem két fontos mozzanat rögzítése miatt kérjük tehát, hogy ezt a levelet tekintsék a tisztelet és bizalom jelének.

1. Sokat latolgattuk, hogy bár az elmúlt években rendre nem kaptunk kiadói kerettámogatást, most mégis ezt kellene megpályáznunk[4], hiszen gazdag, szép az elkövetkező egy-két év Liget-terve, első kötettől antológiáig és reprezentatívnak ígérkező egyéni kötetekig, de roppant szűkös anyagi viszonyaink arra kényszerítenek, hogy inkább rövid távban gondolkodjunk, és a 2003 könyvhétig megjelenő két igen költséges, mert gazdag képanyagot is tartalmazó kötet megjelenéséhez kérjünk támogatást.

2. Nemcsak az utóbbi években, hanem voltaképpen a NKA létezése óta folyamatosan írjuk, mondjuk, hogy a legfőbb állami kultúrafinanszírozó intézmény nem működhet szabályozó elvek nélkül, nem lehetséges, hogy egy ilyen kuratóriumnak ne legyen a döntéseit indokló kötelezettsége. Meggyőződésünk szerint ugyanis ez az igazságosság (amúgy is nehezen megközelíthető) alapfeltétele. Az indoklás még mindig rengeteg esetleges, szubjektív, lobbi-szempontot ideologizáló elemet tartalmazhat, de talán nem teszi lehetővé a felelősség teljes hárítását. Nem akarjuk elhallgatni, hogy az új kormány felállása (illetve az NKA új elnökének kinevezése) óta újabb erőfeszítéseket tettünk, hogy megértessük – mint Harsányi Lászlónak a nyáron írtam –: „ha erkölcsösebb és igazságosabb rendszert tud teremteni, az a Ligetnek mint támogatást igénylő kulturális ‘cégnek’ is kedvező lesz. És semmilyen más ‘kedvezést’ nem akarunk. Ennyit viszont igen” (a kiemelés eredeti). A Görgey Gábornak szóló, korábbi levélből citálva pedig: „Persze, hogy azt hisszük, ma Magyarországon a Liget a legjobb és legszerethetőbb folyóirat – de hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy másoknak más tetszik. Viszont ezt a megengedést mi is megköveteljük. Ezért kérünk korrekciót. Magyarázatot arra, hogy egy közpénzt osztó kuratórium hogyan szavazhat meg – például! – a 2000 című folyóiratnak 3 és fél millió támogatást, míg a Magyar Naplónak 14 milliót – s hogyan kaphat a Liget 4 milliót, ha a Kortárs 18-at, a Hitel, a Tiszatáj, az Alföld stb. 9-et.”

Az ún. nyilvánosságban folyó, rendszerint marakodássá silányuló „viták” ellen ízlésünk tiltakozik. Szeretnénk európai módon, sőt, szakmabeliekhez méltóan viselkedni, ezért fordulunk most – ismétlem: bizalommal – Önökhöz mint közvetlen partnerekhez. Azokban az években, évtizedekben, amikor az ős-Ligetet betiltották és bezúzták (és annyi előzményét a műhelyünknek), tudtuk, mert brutálisan értésünkre adták, hogy egy diktatórikus rendszer „ellenfelei” vagyunk. Szeretnénk, ha a diktatórikus módszerek helyett most nem kellene a közönnyel, a bürokratikus „süketséggel” szembefordulnunk.

A folyóirat pályázatában feltüntetett számok valódiak, mert szerintünk infantilis és tiszteletlen a „felkerekítéssel” való ügyeskedés. Bizonyára a Liget a legtakarékosabban működő szerkesztőség, de a normális, pénzügyileg tisztességes munkához ennyi (hasonló paraméterű lapok esetében is) szükséges.

Köszönöm figyelmüket. Tisztelettel.[5]

*

Az a kedd miatt volt – tudhattam volna az első pillanatban, hogy a kedd miatt hamvába hal majd az egész, mégis hitegettem magam, hajtottam, ügyeskedtem még hetekig – aztán újból kezdtem, más fogással próbáltam. Hiába. De csitt! Ne a mese szerencsétlen – elkedvetlenítő – végét toljuk ide, hisz az események megélése, hát még a mesélés lehetősége önmagában is szerencse – már-már elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet.

Egy októberi kedden mondta ugyanis telefonbeszélgetésünk végén az Oktatási Minisztérium fiatal és készséges munkatársa, hogy jó, igen, beszélgessünk az ügyről személyesen, és a bizonyára jól bevált könnyedséggel javasolt időpontot, hogy „lássuk csak… mi van ma?… kedd… nos, megfelelne mához egy hétre… tehát kedden tíz óra?” Megfelelt. A reklám-dalocska pedig csak akkor csendült fel a fülemben, amikor gyanútlanul megkérdezte még: tudom-e, hol van a minisztérium. De akkor már úgy bömbölt bennem a nóta, méghozzá nem a Skála-kópé, hanem a mi (H. B. meg az én) huszonegy-huszonkét évvel ezelőtti hangunkon – olyan erővel szólt, ahogyan fújtuk végig a Honvéd utcán, a Szent István körúti buszmegállótól a minisztérium főbejáratáig, hogy máig hallható. Csoda, miért nem süketült bele a mostani kabinetfőnökség tapasztalatokkal sem védett stratégiai elemzője.

A minisztériumban (sok-sok évtizeden át a kultúra és az oktatás együttes bástyája) tíz-tizenegy éves koromban jártam először, valami „anyagot” vittem be, de hogy kinek és ki kért rá, nem emlékszem, mert mindent eltakart a bűvölet: először láttam páternosztert. A hatvanas évek végétől, annyi kezdeményezésünk-kísérletünk, a szellemi működést legalizáló ötletünk-munkánk akadályozására, sorvasztására és (többnyire) kivégzésére ott, a minisztériumban került sor. Szerelmetes szülővárosomban sok-sok épület akad hát, amelyet szívből utálok, de a Szalay utcai minisztérium dobogós helye a legeslegbiztosabb.

Akkoriban, a nyolcvanas évek kezdetén, tankönyvügyben (épp a középiskolák negyedikeseinek készült irodalom tankönyvünk ügyében) tipródtunk-tiportattunk, és a véletlen műveként néhányszor keddet jelölték ki a négy, hat – volt, hogy tizenkét – fős értekezletre, amelyen újabb és újabb „elvárások” fogalmazódtak meg, amelyeket mi – tőlünk telhető – szelídséggel, humorral, vagy vad indulattal hárítottunk; mindegy. Mentünk hát indulót zengve: Megjön a kedve, ha vár a keddre, mert keddtől keddig mindig más kedvezménnyel kedveskedik…

Mostani tervünk az volt (van), s úgy gondoltuk, az oktatási és környezetvédelmi miniszter őszi együttműködési megállapodása éppen a mi „projekt”-ünket várta, hogy konkretizálódjon – nos, el akartuk juttatni a környezet tantárgyat oktatókhoz a Liget folyóiratot, s a 2003/2004-estanév kezdetére megjelentetni tervezett Ligetszépe című ökológiai olvasókönyvet. Javasoltam, hogy az Oktatási Minisztérium fejléces levélpapírján – a Környezetvédelmi Minisztériummal egyetértésben – forduljunk az iskolák igazgatóihoz és a szaktanárokhoz, s hogy 2003 januárjától induljon az „akció” – elegendő, mondtam, ha november legvégén határozzuk meg, hány példánnyal többet készítsen a nyomda – és felajánlottam: miként a könyvtáraknak is, fél áron adjuk át a lapot, a két minisztérium csak a költség másik felét fedezze, a Könyvtárellátó pedig lebonyolítja a kiszállításokat. A következő héten még levélfogalmazványunk is sikert aratott – aztán, a jól ismert módon egyszer csak vége szakadt mindenfajta kommunikációnak: ügyintézőnk nincs a helyén, nem hív vissza, e-mailre nem válaszol, s az egyre kellemetlenebb-hisztérikusabb sürgetésre – már november végén járunk – megírja: az a döntés született, hogy hat-nyolc folyóiratot fognak javaslatunk szerint elküldeni az iskolák könyvtárainak, de ez nagyobb szervezést, több előkészítő munkát igényel. Még élcelődni próbálunk: melyik hat-nyolc folyóiratra gondolhatnak, és főleg kik azok, akik manapság is a régi szisztéma szerint gondolnak és döntenek, konkrétan kik azok, akik ódon gyávasággal visszakozz!-t súgnak: mert a „valami” mindig veszélyesebb, mint a „semmi”, kivált, ha a „valami” nem is egyszerű, könnyen felfogható és méltányolható pénzlenyúlás.

Tudomásom szerint szép rendesen, maradéktalanul hamvába holt az egész – de észszerűbbnek tűnt kivárni a nyári szabadságok – kikapcsolódások – feltöltődések időtartamához hasonló, mintegy kéthónapos karácsonyi szünetet; február harmadikán telefonáltam a miniszteri titkárságra, és kértem, hogy fogadjon Magyar Bálint. A személyi titkárnő rutinosan azt mondta, írásban nyújtsam be kérelmemet, megjelölve, hogy milyen ügyben kívánok beszélni a miniszter úrral. Megadta a saját e-mailcímét, arra küldtem hát a pár soros szöveget, hogy természetesen oktatási ügyben kérem a találkozót, közelebbről egy környezeti oktatással kapcsolatos projekt ügyében – bár, tettem hozzá, „úgy gondolom, ha annyit mond a miniszter úrnak, hogy Levendel Júlia keresi, referenciának ez is elegendő”. Aztán – biztos, ami biztos – ugyanezt a levélkét faxoltam is, de hiába, mert egy heti várakozás után ugyanezen személyi titkárnő állította, hogy nem kapott tőlem e-mailt, a fax-készülék meg éppen egy héttel ezelőtt „rendetlenkedett”: kifogyott a festék – én, az írásos bejelentkezés ötletétől még mindig lenyűgözötten, mint egykor a páternoszter látványától, újból faxoltam, és nagyon nyugodtan, nagyon csöndesen kértem, szóljon vissza, ha megkapta. Olyan csöndes voltam, hogy visszaszólt: megkapta. Ezen külön már nem tudtam csodálkozni, mert képzeletem terét kitöltötte az ugyancsak nyolcvanas évekből idevillanó kép: Magyar Bálint képe, aki hosszú haját gumival varkocsba fogva lelkes ellenzékiként aláírást gyűjtött. Jaj, istenem! – nyögtem, s magam sem tudom, ez volt-e a legmegfelelőbb reakció.

*

Ez a mese – más meséktől eltérően – még születőben van, s bizony meglehet, hogy mire megjelenik, már tudni fogom: tavaszi pezsgéssel rendeződtek a dolgok, tisztázódtak a félreértések, előkerültek az elbújtak[6] – vagy még jobban eltűntek, leköszöntek, bűnbakká nemesedtek, nyomtalanul elfricskázódtak? –, és Tündérország kapuinál nem újabb, még több fejű és egyre hosszabb lángnyelvet fújó sárkányok szolgálnak, hanem… Egy keletkező-alakuló mesében bármi megtörténhet, de nem tölthetjük egész életünket várakozós toporgással (nem?) – tegyünk mindenesetre kitérőt más, és mégis kísértetiesen hasonló tájakra! Talán mindjárt a környezetvédelemmel kezdhettem volna – csakhogy akkor elkerülhetetlenül szót ejtek a mindenkori tárca, a hivatalos környezetpolitikát képviselő testületek mellett az úgynevezett mozgalomról – s a végén elsikkad a mese, és marad a kedélytelen szociográfia. Pedig a fiatal, szép reményű környezetvédelem berkeiben mutatkozott meg az elmúlt tizenvalahány esztendőben legdurvábban az iránytalanság, a személytelenség és ötlettelenség, az ezerféle egyéb „telenség” – meg a túlontúl ismerős apparátus-duzzasztás és apparátusba-zárkózás. A minisztériumok sorra kinövik épületeiket, újabb és újabb házakat, palotákat, szárnyakat bérelnek (a kultúrától megvált oktatásügy is túlcsordult a Szalay utcai óriástömbön, a minisztériumhoz tartozó Szervita téri irodában már több százan ügyködnek az európai színvonal meghonosításáért – pedig milyen nevelőereje, példaértéke volna egy radikális önkorlátozásnak, s ha mondjuk az egyik belvárosi épületet átalakítanák hajléktalan- és átmeneti szállássá, deklarálva, hogy Európában végképp nem tűrhető el a nyomor, a kiszolgáltatottság, a társadalmi igazságtalanság és züllöttség olyan, nemzetközileg egyébként tudomásul vett foka, amikor kormányzati jóváhagyással, legfeljebb sajnálkozással tömegek hálnak az utcán).

A környezetvédelem is úgy tartja: tekintélyét és súlyát jelzi, ha a reprezentáció és dekoráció a többi intézményével egyenrangú. S bizonyára méltán. El kell például ismernem, hogy amikor tavaly júniusban H. B.-vel látogatást tettünk a frissen kinevezett, rokonszenves sajtófőnöknél, a miniszteri titkárság előterében a legmagasabb igényeket is kielégítő fotelekben ücsöröghettünk. Óriási, öblös, valódi bőrrel bevont fotelek – ennél különb nem lehet sem a német, sem a francia környezetvédelmi miniszternél; fogadok, hogy még Brüsszelben sem csináltak ennél nagyobbat és drágábbat.

A sajtófőnöktől akkor, ott is, nemcsak anyagi támogatást kértünk (azt egyébként kaptunk, év végén, pályázaton kívüli egymillió forintot), hanem némi figyelmet, sőt, együttműködést – anekdotázva még azt is elregéltem, hogy a különböző kormányzati ciklusok közötti folytonosság az áttörhetetlen közönyt illetően mindvégig megvolt, s hogy – a legegyszerűbb- és gyakorlatiasabb példánál maradva – a „környezeti tudatformálást segítő írott sajtó” támogatásáról úgy döntenek kuratóriumok, hogy nevezett sajtóterméket senki sem ismeri. Sok-sok erőlködés és nekifutás után csikartuk ki a megengedő mondatot (az engedéllyel mégsem éltünk): néhány lappéldányt letehetünk az ügyfélszolgálat elé, aztán aki akarja, elveszi. Fényi Tibor azt mondta, megtisztelő számára, ha küldjük neki a Ligetet – ennyi. Küldtük. Hogy a kézi csomagolású-bélyegzésű-postázású lapot egyszer is megnézte-e, nem tudhatom. Semmire soha nem reagált – arra a november végi levelemre sem, amelyben az oktatási tárca elzárkózása ellenében kértem szövetségesnek. De januárban kiderült: már nincs a minisztériumban (novemberben még ott volt) – utódját vagy két hétig szabvány-szigetelés védte telefonjaimtól, akkor azonban valamely alkalmi titkár-helyettes véletlenül bekapcsolt hozzá. Ilyesmi többé nem ismétlődhetett – az üzenetekre, levelekre stb. annak rendje és módja szerint az új főosztályvezető sem reagál –, de akkor elmondhattam ezt a közöny-példát, hogy egyetlen ember sincs a minisztériumban, aki a legcsekélyebb érdeklődést mutatná a Liget iránt – valaki, akinek megjárná az eszét, hogy illendő volna, mert a jogszerűség látszatát keltené, ha legalább ránézne arra, amit aztán elutasít. A főosztályvezető asszony bámulatos nyitottsággal jegyezte meg, hogy ő bizony szívesen látná a lapot. Nosza, összecsomagoltam néhány számot, s a február eleji hótorlaszokkal mit sem törődve azon nyomban vittem a minisztériumba. Mondtam a recepción, hogy beadnám ezt a csomagot a postázóba. Valódi mesebeli fordulattal erre kezembe nyomtak egy mágneskártyás beléptetőt, közölvén, hogy a postázó az első emeleten van. Nagy ravaszul, s persze biztonsági szempontból oda költöztették. Egyik kezemben a kártya, másikban a csomagocska, amit még én is leginkább lépfene-baktériummal körített robbanószerkezetnek gondoltam volna. Zavartalanul felmentem, megkerestem a postázót, beadtam a lapokat, lejöttem, visszafelé a mágneskártyát a megfelelő érzékelőhöz tartottam, s immár üres kézzel kiléptem az üvegajtón. Nem előre, a még mindig távoli Európába néztem, csak a lábam elé, a jeges kőre – és Kiss bácsira gondoltam, apám egykori legendás betegére. Az idős embert még a hatvanas években sikerült rábeszélni az élethosszabbító tüdőműtétre. Beleegyezett, alá is írta, hogy beleegyezett, de a műtőasztalon folyamatosan jajgatott, sziszegett és vinnyogott. Már több embernek való érzéstelenítőt belenyomtak, végül az operáló főorvos hitetlenkedve kérdezte: még mindig?… most is fáj? Nem az, hogy fáj, mondta Kiss bácsi, hanem nincs nekem bizalmam a professzor úrban.[7]

• [1] Az Európai Unióhoz csatlakozást – ami súlyos kétségek és fenyegetettségek ellenére is nemcsak elkerülhetetlennek és szükségszerűnek, de jelentős pozitívumokkal kecsegtetőnek tűnt – 2003-ban választás előzte meg.
• [2] Azon a vasárnapon, amikor befejeztem szociografikus mesémet, késő este megszületett Emma unokám – most pedig nemcsak az idő-egybevágóság miatt szeretném neki ajánlani az írást, és nem is csak azért, mert embrióként, csecsemőként, kisgyerekként oly sokat segített hajózásomban, mert puszta léte újra és újra meggyőz, hogy van kiért-miért viaskodni – legelőbb is saját személyisége miatt, mert alig háromévesen is elég okos és erős ahhoz, hogy remélni merjem: képes lesz viselni a semmi jót nem ígérő jövendő viszonyokat, és magabízón szembeszáll majd az apparátusokkal, sőt, mesés küzdelemnek mondja az amúgy lélekölő hadakozást. (A Liget 2003/4 számában megjelent írás a Hajózhatnék című 2006-os kötetbe került. A lábjegyzetek a könyvből valók)
• [3] ’98 előtt az NKA elnöke
• [4] A kiadó választhat: vagy kerettámogatásra pályázik, vagy egyes könyvvel (maximum kettővel).
• [5] A Kollégium kurátorai persze nem válaszoltak – rejtély marad, hogy megkapták-e a levelet –, döntéseikkel mindenesetre megerősítették a korábbi elvtelenséget: végül is az NKA elnökének jóváhagyásával kifejezték: nem kötelességük ismerni azokat a lapokat, amelyeknek sorsába erőteljesen beleszólnak, nem kötelesek mérlegelni, indokolni, és továbbra is skrupulusok nélkül határozhatnak az addigi önkényes gyakorlat szerint. 2004 végén – mielőtt lejárt volna a kurátorok többségének mandátuma – szinte tombolva hoztak minden korábbinál igazságtalanabb döntéseket. Amint a lista nyilvános lett (az elnök is jóváhagyta), korrekciót kértünk Hiller István minisztertől – az eltűnésekről és elérhetetlenségekről, a kicsikart, de inadekvát reakciókról – esztétikai érzékemre hallgatva – nem érdemes beszámolni. Sok volna. Minthogy a történetnek ez a szakasza a legkisebb újdonságot vagy meglepetést is nélkülözi, túlontúl sok. Egy villanásnyi jelenetet említek csak, amelyben dramatikusan sűrűsödött az „ügymenet” lényege. 2005 február elsején beszélgetésre hívott Harsányi László; ügyelt, hogy elvekről, igazságról, jogszerűségről stb. ne essen szó – ám a kuratórium döntésének méltatlanságát elismerve jóakaratúan, sőt, barátian ajánlotta, pályázzunk a miniszteri keretből „pótlásra”, most igazán esélyesek vagyunk, s hogy maximálisan sikerüljön minden, kérvényünket neki juttassuk el, ő pedig az új miniszter kezébe adja. Állítólag aznap még senki sem tudta, ki követi majd a pártelnökké lett Hillert – még a hat nap múlva megnevezendő miniszter sem sejtette a felkérést. Köszöntük a közvetítést, bár az ajtóban állva már világos volt, hogy semmi sem lesz belőle. Mert Harsányi félreérthetetlenül – és még mindig a megkülönböztetett segítőkészség jeleként – mondta, hogy kétmillió forintot kérjünk, mi azonban változatlanul nem kuncsorálni akartunk, pénzért – csak pénzért – folyamodni, láttuk magunk körül eleget, könnyű és eredményes, csak el kell fogadni a hűbéri viszonyokat, amelyek akkor is léteznek, ha egyesek nem fogadják el. És ha valaki büszkén nem illeszkedik a szokásrendszerbe, nem jut pénzhez. Ez ilyen egyszerű. Hiába ismételtük hát kritikánkat, és kértünk igazságos korrekciót a frissen kinevezett Bozóki Andrástól, hiába tettünk hivatalos levelünk mellé kézzel írt baráti sorokat az egykori szerzőnek, hiába tettük a miniszternek címzett lezáratlan borítékot Harsányinak szóló nagyobb borítékba, és vittük az NKA-ba, hiába küldtük ajánlottan a miniszteri iktatóba is, hiába telefonáltam, faxoltam, e-maileztem aztán megszámolhatatlanul sokszor, Bozóki éppúgy megszólíthatatlan maradt, mint elődei – s vélhetően bármilyen pártállású utódai.
• [6] Ahogyan a kulturális tárcánál és a NKA-nál, az Oktatási Minisztériumban is – gondolom, nyomtalanul – elhalt az „ügyünk”, pontosabban ott üggyé sem tudtam erőszakolni semmit; a kabinetiroda ifjú stratégiai elemzőjének alakját, öltözékét, mozgását és környezetét viszont felhasználtam Pannonráma című dekameronomban – mondhatom-e akkor, hogy hasztalan volt az a keddi látogatás? És végtére a Ligetszépe is elkészült. Igaz, a tervezettnél másfél évvel később, de jobb és szebb lett, mint álmodtuk.
• Nézem a könyvészetileg is varázsos ökológiai olvasókönyvet, és önkéntelenül is kimondom magamban a hökkent kérdő mondatot: mit akarhatok még? És rutinosan válaszolgatok, magyarázok – persze még mindig magamnak: buta és közönséges így kérdezni. Mert nem elégedetlen vagyok, sohasem voltam, ahogyan meg nem értettnek vagy el nem ismertnek sem éreztem magam; nem, soha. Tudtam, hogy burokban születtem (nem csak jelképesen), rengeteg szerencse ért, annyi, hogy még öngúnnyal sem tehetem semmissé szépen fejlett kiválasztottság-tudatomat, de minthogy ártalmatlan, nem is nagyon törekszem a felszámolására. Hadd legyen. Az ön- és közveszélyes kiváltság-tudathoz; meggyőződésem, ennek semmi köze. 2004 végére tehát megjelent a Liget tizenhét évfolyamából válogató Ligetszépe – a könyvet lányunk, Horgas Judit állította össze, jegyzetelte – furcsa volt vele együtt látni, érzékelni az ő friss és kritikus mustrája szerint. Valamiképp ez is más, boldogító, távlatot ád – olyannyira, hogy ismételni kell: a ‘mit akarhatok még?’ kérdés buta és közönséges. Azt akartuk, változatlanul, hogy a tankönyvszerű könyvet minél többen, tanárok és diákok tankönyvszerűen használják. Nem sikerült. Nemcsak az oktatási tárca és különböző szervezetei, nemcsak a környezetvédelmi tárca és a civil szervezetek, nemcsak a pedagógiai központok, iskolák, könyvtárak – semmilyen intézmény nem volt segítségünkre a terjesztésben. Egyetlen környezetet, biológiát vagy magyart tanító tanár sem mondta tanítványainak, hogy a könyv fontos és szerethető; a névre küldözgetett több száz e-mail, a kedvezményes vásárlási lehetőséget kínáló zöld céduláink, semmi, az égvilágon semmi át nem törte a közöny erős falait. Elkészült, megvan hát a Ligetszépe – úgy, ahogyan van a Liget is, hónapról hónapra megjelenik, ahogyan mindjárt megjelenik ez a Hajózhatnék című könyvem is – ahogyan én magam is vagyok még.
• [7] Amikor 2003 márciusának végén megjelent ez a szociografikus mese, nemcsak minden érintettnek, név szerint említett „szereplő”-nek, de harminc olyan újságírónak, riporternek, szerkesztőnek is megküldtem, akiket jól ismerek (többen itt-ott munkatársaim voltak), így a folyóirat mellé néhány soros kézzel írt levelet tettem, kérve, hogy olvassák el az írást. Az „érintettek” közül csak Cs. Tóth János, a NKA Szépirodalmi Kollégiumának akkori vezetője reagált talán leleményesnek gondolta ámulatra méltóan cinikus gesztusát: egy masnis-nyuszis húsvéti képeslap hátoldalára írta: „Megkaptam”. A megszólított újságírók közül viszont Varga Lajos Márton a Népszabadságtól nyomban felhívott, és felindultan javasolt magnóval készülő beszélgetést. Szívesen, mondtam, de megjelenés előtt szeretném látni a szöveget. A következő héten meg is ejtettük a felvételt – aztán nem történt semmi. Két hónap múlva, amikor kiállításra-bemutatóra küldtem neki meghívót, megjegyeztem, hogy bizonyára a csönd is az ügymenethez tartozik. Erre úgy sértődött meg, hogy kétségem sem maradhatott: nyomatékosan tanácsolták (ma is úgy, azokkal a szavakkal, jelekkel?), hogy foglalkozzon mással. A többiek, a kedves Julik, kedves Lacik, kedves Bandik, kedves Pisták, ezek a magukat baloldalinak, liberálisnak nevező napi- meg hetilapok, rádió- és tévécsatornák szószólói pontosan azt a fajta süketséget adták elő, mint amit az állami tisztségviselők: kabinetfőnökök, főosztályvezetők, elnökök, titkárok – és olyan egyöntetűen, hibátlanul alkalmazkodva a műlények megközelíthetetlenségéhez és megszólíthatatlanságához, hogy egy ötéves riadalmával kérdezzem: a sajtószabadság idején ekkora a megkapaszkodás és érvényesülés ára? Ekkora, persze, ekkora; de vigyázok, hogy tehetetlenül, szenilisen ne bólintgassak.

kép | vecteezy.com