Az ezüst gyümölcs

This post was originally published on this site.

A birodalom kellős közepén, a királyi vár udvarán állt egy terebélyes almafa. Rendes, szabályos almafa volt. Gyönyörű, tűzpiros almák termettek rajta, ízük, mint a méz, kukacot hírből sem ismertek. A túlérett almák a törzs mellé potyogtak, ahogyan kell, nem túl messzire a fától.

Egy nyári zivatar után a királyi palota ablakából nézve a szivárvány éppen az almafához vezetett. Hirtelen feltűnt a fán, az almák között egyetlen különös, új gyümölcs. Hosszúkás, kifli alakba hajlott, mint egy banán, de jóval kisebbre nőtt annál, csak akkora volt, mint egy körte. Fénylett, mint a cseresznye, illatozott, mint az érett narancs, és a színe, na, az volt a legfurcsább. Az ismeretlen gyümölcs ezüstszínű volt.

Miután a kocsis kisfia felfedezte és hírét vitte, a várnép csudálkozva állta körül, de leszakítani, megkóstolni senki nem merte. Napok teltek el így habozással, a gyümölcs közben hívogatóan lengedezett. Végül az udvari bolond felnyúlt érte, és jó nagy harsanással beleharapott.

– Mályvacukor íze van! – újságolta, és elégedett vigyor terült szét az arcán.

Eközben a szemek újra a fára szegeződtek. Mindenki lenyűgözve bámulta, mert a leszakajtott gyümölcs helyébe abban a minutumban új nőtt, mégpedig éppen ugyanolyan, mint az előző volt.

Ekkor felbátorodva egy udvarhölgy kapott utána, majd fitos orra fintorba csavarodott.

– Kissé savanyú – közölte.

Még ki sem mondta a szavakat, a fán máris ott virított az újabb ezüst gyümölcs. Csakhamar, mivel már látták, hogy nem mérgező, sor alakult ki a fánál a kíváncsiakból, mindenki akart egy kóstolót. Ahogy haladt a sor, röpködtek a főtéren a lelkes vagy épp csalódott jelentések az ízéről: csokoládé!, mákostészta!, ricinusolaj!

– Pfuj, romlott – köpte ki a kincstárnok.

Amikor a bolond másodjára is próbát tett, és újra mályvacukorízt érzett szétterjedni a szájában, rátapintott a rejtély kulcsára.

– De hisz ez mindenkinek olyan ízű, amilyet megérdemel! Kinek jó, kinek rossz, érdeme szerint – kiabálta.

Ekkor a király emberei kerítéssel körbevették az almafát, elzárva a néptől. A csodagyümölcsöt királyi tulajdonnak kiáltották ki, és csak a csendőröknek adtak belőle egy szakajtónyit, használják annak eldöntésére, kinek van vaj a fején, és kinek nincs. A gyanúba keveredett tolvajok, csalók, garázdák hiába igyekeztek a próbafalat után, hogy elrejtsék arcuk elkámpicsorodását. Már vitték is őket a tömlöcbe.

Az egyik reggel aztán mindenki döbbenetére nem volt ezüst gyümölcs az almafán. Valaki az éjszaka leple alatt átmászott a kerítésen, letörte és elvitte az egész ágat, amin addig termett. Nem volt hova visszanőjön. Nagy volt a bosszankodás az elkényelmesedett csendőröknél, a király pedig parancsba adta, hogy kerítsék kézre a tettest. De nem kellett soká keresni: az udvari bolond maga jelentkezett, feladta magát. Büntetésképp kezdetnek azt találták ki számára, hogy egye meg az utolsó pár megmaradt, korábban begyűjtött gyümölcsöt. Biztosak voltak benne, hogy bűne miatt rémes íz vár rá. De a bolond nagy meglepetésre jóízűen falatozni kezdett, és elégedetten csettintgetett: „hm, mályvacukor”.

Az értetlen tekinteteket látva felkacagott.

– Nem értitek, miért nincs következménye a gyümölcs ízében az ág letörésének, mi? Hát mert mindenkinek csak jó szolgálatot tettem ezzel. Nem való ilyen csodagyümölcs ember kezébe! – jelentette ki, és nagyra nyitott szájában eltüntette az utolsó ezüst gyümölcs utolsó darabkáját.

mesemondó | Horgas Judit