Az öreg szakács kuktája
This post was originally published on this site.
– Miért sodorta elém a sors ezt a kétbalkezest, ezt a minden ételek meggyalázóját, ezt a porcelántördelő pacagyárost? – fakadt ki a vén szakács, hogy az emlékezetes csaták színhelyéül szolgáló várudvar beleremegett. Korábban sosem ragadták el az indulatok.
Na, jó! Egyszer! Az is nemrég történt, amikor a lovag levágta a királyság vesztére rontó sárkány tizenharmadik fejét. Azt hitték, ezzel visszatér az élet a rendes kerékvágásba, a vitézek rohantak, hogy vállukra véve ünnepeljék a győztest, amikor mindenki megtorpant. Merthogy a tizenharmadik nem az utolsó fej volt, csak az utolsó előtti. Éppen azért volt tizenharmadik, hogy szerencsétlenséget hozzon. De még így sem fogott ki a lovagon, aki egy nyisszantással lemetszette az immáron tizennegyedik, utolsó sárkányfejet is. Elnyerte hát a hercegkisasszonyt, viszont ezzel egy időben elhozta a veszedelmet a szakácsra, aki olyan vén volt már, hogy a legegyszerűbb ételeket sem tudta elkészíteni. Remegős kezével rendre elsózta a levest, hamuba ejtette a húsokat, éppen csak a sajtreszelés ment neki, de hát nem lehetett mindig azt enni. Állapota annál is inkább aggasztó volt, mivel a király kihirdette az esküvőt, és megparancsolta, hogy ízletes lakomát rittyentsen!
Főtt a vénség feje, végül belátta, hogy egyedül nem tudja megoldani a feladatot. Felvett egy szakácsforma sihedert, aki
csupán alakra hasonlított szakmabelire. Csaknem szétszakadt rajta a kötény. A tudománya azonban igencsak hiányzott. Munkáját törött edények romjai, kiborogatott fűszerek garmadája és vészjóslóan gomolygó füsttenger követte.
A szakács sokszor elmagyarázta, hogy csak azt tegye, amit diktál neki. Mit sem használtak szavai.
Az idő telt, és végül eljött a kóstolás főpróbája. A kukta izzadt, a szakács még inkább. S bár fortyogott az étel, a konyha
úgy nézett ki, mintha ezeregy ellenség dúlt volna benne.
– Ebből semmi jó nem sül ki! – horgasztotta le fejét a szakács.
– És nem is fő! – erősítette meg a kukta.
Végül felszolgálták az ételt, amit kettejük csodálkozására nagyon dicsért a király.
– Hogyan hozzuk ezt össze ismét? – néztek össze ketten.
Hamar ki kellett találni, mert a király ragaszkodott az ünnepi menühöz. A nagy gondolkodásban végül az addig bambának vélt kukta találta meg a választ.
– Ne aggódjon, mesterem, hisz minden itt van a szakácskönyvben.
– Miben, te akasztófavirág? – kérdezett vissza az öreg.
A fiú a foltokkal tarkított kötényére mutatott.
– Itt töröltem le a zsírt a kezemről! Itt tenyereltem bele egy hagymaszeletbe, itt hintettem le az ujjamról a paprikát…
A fiú minden foltnak elmondta a történetét, ami alapján újra elkészítették az ételt.
Igaza lett.
Soha olyan jóllakott és elégedett várnépet nem látott a birodalom, mint amíg az öreg szakács és az ifjú kukta együtt készítette az ételt. És soha nem zengtek olyan ékes káromkodások az udvari konyhából, mint azokban az években.