BARLANG

„Mikor a mennyországból kiebrudalták a pártos angyalokat, itt kezdték jövendőbeli lakásukat, a poklot ásni; azonban itt nem boldogulván másfelé fordultak. Képzelhetni, mint fáradoztak a szegény ördögök e sikertelen munkában, izzadságuk még most is csepeg a félig kész pokol oldalairól és tetejéről…”
(Petőfi a Baradla-barlangról)

„a föld alatti Paradicsom titokzatossága”
(Jakucs László szpeleológus)

A barlang – legyen bár föld vagy víz alatti, netán a magas hegyek sziklái között megbújó üreg – egyféle groteszk, s jellegénél fogva sötét lenyomata a kinti világnak. (Az olasz „grotta = barlang” szó és a groteszk kapcsolata: a 16. században a Róma környéki barlangokban talált furcsa, torz állat- és emberalakokat illették később lelőhelyük nevével.) A franciák a barlangászokat fordított alpinistáknak nevezik. Mindenesetre kissé feszélyező itt lebegni a két semmi(?), menny és pokol között. S a nehézkedés lefelé, a föld alá húz bennünket. A geológus, a bányász, a kút- és aranyásó értékeket keres, a barlangász csendes kalandot talál a föld méhében. Ide húzódik a régi korok embere, a fel nem tárt, fentről láthatatlan menedékhelyre; mint ahogy valamennyien trogloditák, barlanglakók vagyunk, nyugalomra, védett kuckóra, azilumra vágyunk időnként, távol a világtól.

járható méretűek

Barlangoknak a szilárd földkéreg kőzeteiben természetes úton létrejött üregeket nevezzük, ha azok az ember számára is járható méretűek. E definíció alapján kivonjuk vizsgálódási körünkből Budafok, Tokaj és Kőbánya – utóbbi autóval is bejárható – pincéit, a bányák, kőfejtők mesterséges üregeit s a termeszvárak, vakondjáratok ember nem járta labirintusait. A barlangok „mindig ott találhatók, ahol a kőzetek világát valamilyen nehéz baleset érte” – írja Jakucs László. „Nemegyszer törés vagy a felszínről megszökött és a hegység alá befurakodott folyóvizek, esetleg éppen a külszín felé utat követelő forró gőzök és oldatok rejtett lopakodása volt a balesetokozó.”

A barlang láthatatlan a Föld testén. Nem kell mindig sebészkéssel, orvosi fúróval behatolnunk testének odvaiba, üregeibe, sebeibe: pórusain, a barlangokon is betuszkolhatjuk fenyőtű-testünket, hogy vizslassuk a nem láthatót, a titkot. Hosszú, nyálkás emésztőcsatornában csúszunk a felszín alatt, sztalaktitba (vékony, üreges cseppkőcsap), sztalagmitba (állócseppkő) botlunk, szifonba (mennyezetig vízzel telt barlangrész) merülünk, fejünk travesztint (burkoló cseppkő) súrol. A fent és lent irányait a gravitáció tájolja be. Embrióként helyezkedünk el a földanya méhében: kellemes kis hely ez, magas páratartalommal, 10 °C-os állandó hőmérséklettel, melynek ingása elhanyagolható: mindössze 1 °C. Hiába, a Földnek jól működik (működött?) a homeosztázisa. Bélrendszere egészségesebb a mienknél: mikrobiológiailag steril, így nincs itt por, csíra sem, csak néhány penészgombafajta. Gyógyító klímáját régóta hasznosítjuk (pl. a tapolcai, abaligeti barlangterápia során), sőt, az itt (pl. a solymári Ördöglyukban) talált ősállatcsontokat, állítólagos sárkánycsontokat a középkorban bűvös erejű, gyógyító talizmánként árulták. A barlangokban tanyázó sárkányokat először Petrus Ransanus dominikánus szerzetes említi 1490-es kódexében, az első barlangászati témájú tudományos munkában. (Az első barlangnév – Oduoskw, azaz Odvaskő – a bakonybéli apátság 1037-es alapítólevelében szerepel.) Hain János eperjesi orvos és Bél Mátyás is ír a sárkánycsontok gyógyhatásáról, előbbi barlangi medvéket és oroszlánokat is feltételez. (Ők elsősorban a Deményfalvi-barlangokat ismerték, róla készítette Bél Mátyás az első barlangmetszetet.) E sötét zugok legismertebb lakói azonban nem tekergőzve közlekednek itt, mint az ember-féreg, hanem repdesve: ők a baglyok és a denevérek. A denevérek – melyek látásélességének és halálpontos célra tartásának a haditechnika csak halvány utánzata – csapatostul élnek itt, a bagoly magányosan. Amit hátrahagytak nekünk a járatokban, annak szövegi kifejezése nem poétának való: nem könny-, inkább orrfacsaró. 1916-ban, amikor a háború alatt szükség lett volna foszforra az import visszaesése miatt, a hiányzó mennyiséget a gerecsei Piszlice-barlangban fellelt 2 méter magas denevértrágyából akarták kivonni. A bagolyköpet pedig máig biológusok kutatásának tárgya: a baglyok ugyanis szőröstül-bőröstül fogyasztják gerinces zsákmányaikat, majd a csontot és szőrt kis gombolyagokban öklendezik ki, melyekben kedvére áskálódhat az őslénykutató. A barlang eleven adatbank, melynek minden látogatója otthagyja a nyomát. Így őseink is a barlangkultúrák emberei. A Cserépfalu melletti Subalyuk-barlangban találták az ősember első hazai leletét 1932-ben; a lillafüredi Szeleta-barlangban ősi tűzhelyre, lándzsahegyekre bukkantak. Kultikus jelentősége van az Istállóskői-barlangnak és a Hillebrand Jenő-barlangnak: előbbi medvekoponya-temetkezési hely volt, utóbbiban medvekaparászást utánzó nyomokra leltek. A barlang tehát több funkciót is betöltött: egyszerre volt menedékhely, lakás, templom, varázslások színtere és temető. A bükki kultúra embere a barlangok bejáratához közeli ún. hidegponton temetkezett, a bronz- és vaskor embere (hyjatice-kultúra) már csak alkalmi szálláshelyként használta a barlangot, kunyhót emelve elé, melyből csak támadás esetén költözött beljebb. (Így tettek a Szinpetri melletti Csapastetői-barlang lakói.) Nem csupán az őskorban szolgált menedékül a barlang: az al-dunai Orsova melletti Veteráni-barlangot átalakították katonai célokra, s 1788-ban ide menekültek a császári csapatok a törökök elől. Ekkora tömeg ma is összegyűlik a Baradla-barlang ezerfős hangversenytermében, mely nevéhez méltóan koncertek színhelye. Sokan megfordultak itt, Csokonaitói Glinkán át Petőfiig. (Kifejezőek a „belsőrészek” nevei is: Rózsa Sándor gatyája, Négerkunyhó, Minerva sisakja, Százráncú szoknya, A múlt ledőlt oszlopa; és az ér, mely behálózza: a Styx a sötét, föld alatti, pokolközeli világ vizének az alvilág folyója adja nevét.)

Itt van alattunk, körülöttünk ez az ördögien sötét, láthatatlan hely, megfejtendő talány; hívják bár a Minotaurusz labirintusának vagy a fáraó síremlékének, nekünk a végére kell járnunk mindennek. Feltérképezzük a földfelszínt, és feltérképezzük a föld mélyét is; a kórházban kezembe kapom majd testem víz- és csatornahálózatát, víznyelőkkel, itt-ott omlás- és földrengésveszéllyel, szökőárral. Gondos orvosmeteorológusaim és -szpeleológusaim előre jelzik majd érzelmi viharaimat, kitöréseimet, ha egy világ omlik össze bennem. Kint és bent leírható. Talán majd ismerjük egyszer gondolataink súlyát, kiterjedését, összetételét; de nem ez a lényeg. Hanem a leírhatatlan, a csoda, a titok, a valami, amiért bárhova alámerül az ember.

Utóirat

Rakaca községben (BAZ megye) a helyi fiatal plébános kezdeményezésére az itt élők komoly ásatásokba kezdtek. Él ugyanis a faluban egy asszony, aki azt jövendölte, hogy templomuk akkor fog összedőlni, amikor a legtöbben lesznek benne. (Előző két jóslata már valósággá vált, az egyik szerint kincsre bukkannak; e kijelentés után néhány nappal uránlelőhelyet fedeztek fel a közelben…) A lehetséges katasztrófát megelőzendő felderítik a templom alatt húzódó barlangrendszert, mely a legenda szerint Krasznahorka büszke várát köti össze Boldogkőváraljával…

(Az idézetek Jakucs László: Szerelmetes barlangjaim. Akadémiai, 1993., ill. Kordos László: Magyarország barlangjai. Gondolat, 1984. munkákból származnak.)

kép | vecteezy.com