EGÉRKATTINTÁS?

A fél évtizeddel ezelőtti politikai fordulat Európa keleti országaiban gyökeres változást hozott a kulturális termelés és fogyasztás egész területén, a szimptómák pedig igen összetettek. A társadalmi, kulturális és politikai változások a kelet-európai országokban összefonódnak és együttesen jelentkeznek az elektronizáció, a digitalizált médiák lendületes előretörésével, az elektronikus szupersztráda oly vonzó, de riadalmat is ébresztő kiépülésének kezdeteivel. Amikor az élet ilyen nagy dinamikával mozdul meg, sokszor az a benyomásunk támad, hogy görcsökben is ráng, s ha derűlátóak vagyunk, úgy értelmezzük: nem más ez, mint – vajúdás.

kiemelkedő minőség

A magyar gyermekirodalom – a szépirodalmi és az ismeretterjesztő válfaja egyaránt – több évtizeden át kivételes helyzetben volt a kommunista érában. Kitűnő szerzők, szerkesztők dolgoztak tekintélyes számban ezen a kiadói területen, s noha az ideálisat persze messze nem produkálta a magyar gyermekkönyvkiadás, a mából visszatekintve úgy tűnik, hogy a 60-as és a 70-es évek egyfajta virágzás időszakai voltak. Pozitív és negatív koincidenciák játszottak ebben szerepet – a publikáció más területeiről politikai okok miatt kiszorult, kiszorított írók és szakértők jutottak e sajátos területen érdemi munkához. Az állami fenntartású, teljes szubvencióval támogatott gyermekkiadó, a Móra különösebb cenzurális korlátozásoktól mentesen lehetett szinte az egész magyar gyermekkönyv-termés műhelye és felelős gondozója. Az ebben az időszakban évente megjelenő évi 300-400 új gyermek és ifjúsági könyvcím (ami az akkori magyar évi kiadói-könyvesbolti kínálat 15-20%-át teszi ki), meglehetősen magas kötetenkénti példányszámokkal, az állami szubvenció következtében alacsonyan tartott gyermekkönyvárakkal számszerűen demonstrálják e periódus jellemzőit. Sokkalta lényegesebb, ám nehezebben rajzolhatók meg – s ez igazán a fontos – e publikációs szféra kiemelkedő minőségi vonásai. Azt aligha lehet állítani, hogy csupán zseniális írók, elsőrangú illusztrátorok munkái hagyták el a nyomdát, az viszont igaz, hogy az állami kiadó ebben a centralizált rendszerben egyfajta támogató szerepet játszhatott, az akkori hazai életkörülmények között elfogadható honoráriumokkal bizonyos megélhetést és a politikai-ideológiai követelményektől mentes alkotói teret nyitott sok kiváló szerzőnek, fordítónak, grafikusnak. Ezek a munkák, jelentős részben ma már a gyermekirodalom klasszikusainak számító kötetek (melyek újabb és újabb kiadásokban jelennek meg ma is a jobb könyvesboltok polcain), egy sajátosan magyar szürrealisztikus stílusirány, a nyelvi fantázia és költői kreativitás remekbe szabott – ugyanakkor a gyermeki kedélyhez, a szellem és képzelet eredendően tiszta dinamikájához illeszkedő – verses és prózai alkotásai. A modern magyar irodalom kiválóságainak névsorát lehetett fellelni a Móra pár évtizeddel ezelőtti köteteinek címlapjain és verzóin, vagy szerzőként vagy fordítóként, átdolgozóként, szerkesztőként. Ma már felnőttnek számító generációk nőttek fel a mondóka, a varázsigés bűvölés-bájolás, ráolvasás, természetbölcselet, humoros báj és abszurditás e sajátos poétikai univerzumát interiorizálva. Mindez mentes volt a direkt didakszistól, ugyanakkor telve páratlan vitalitással és érzékletes szépséggel. Bár elmaradt ettől, de jelentős volt a prózai termés, az írói műmesék meg a fanyar humorú, a városi élet folklórját, a gyerekélet fanyar kedélyét, kamaszkalandokat, csetlő-botló életkori mozgalmakat, a felnőttek világát is ironizáló ifjúsági regények színvonala; mesefeldolgozások, történelmi tárgyú művek, amelyekre ebben a tekintetben elsősorban gondolni érdemes. Sőt, a könyvkiadásban volt emellett egy kissé rejtettebb vonulat is. Ez a liberális pedagógiát sugározta – mintegy a kor merev, ideológiai alapokon nyugvó iskolai rendszerének szellemiségével ellentétesen –, az irodalom, a művészetek révén a játékos, szabad gyermeki kreativitást célozva meg, a fabulát és a fabulálást, a nyelv és a gondolat, az ismeret és a képzelet merész kapcsolatait. A Móra Kiadó, melyben – magában a kiadóhivatalban – jeles írók, költők is dolgoztak ekkor, nyitott volt, s aktív – különösen a gyermekirodalom világtermésének közvetítésében, de legalábbis a 20. század, addig le nem fordított, magyarul ki nem adott java műveinek átültetésében.

Itt kell ismét előhozni egy igen banálisnak látszó tényt, melynek azonban a maga egyszerű és nyers voltában meghatározó a szerepe: egyfajta érdek, egzisztenciális, anyagi érdek is, tehát nem pusztán az ihlet mozgatta e folyamatot – az írók megélhetésre, fennmaradásra, írói tehetségüknek megfelelő munkára kaptak lehetőséget a kiadóban, s hasonló módon a rádió gyerekműsoraiban. Sokan talán nem is akartak a magyar gyerekirodalom „Andersenjei” lenni, sokuknak nem a naiv vers és az ifjúsági próza volt katexochén műfaja, ám ha kéziratot vittek a legfiatalabb olvasók kiadójának, akkor azok tehetségük, életművük integráns részének tekinthető művek voltak. Ehhez a visszatekintő összképhez hozzátartozik az is, hogy a kiadó komoly gondot fordított a klasszikus magyar és a nemzetközi gyermekirodalom, a világ népmesei, verses és regénykincsestárának ismételt megjelentetésére, az ideológiai szempontok, amelyek a szerkesztőségi-szerzői öncenzúrában érvényesültek, itt, ebben az „öbölben” sokkalta kevésbé kötötték meg a kiadót és a szerzőt. A politikai, az ún. szocialista hazafias nevelés kötelezvényeit a kiadó pár ünnepi antológiával, reprezentatív összeállítással vagy fordítással letudhatta, s ritkaságszámba ment az olyan kötet, mint a Lenin lámpácskái, amely, ha jól emlékszem, verses formában állított példaképet a serdületlenek elé. Távol áll tőlem, hogy idealizáljak valamit, amit aligha lehet ideálisnak nevezni, de mai szemmel úgy látszik, hogy az élet, a szellemi, irodalmi élet, nevezetesen a könyv világa a szükségből igyekezett erényt kovácsolni, s hogy a totális állam nyomása alatt – ahogy a latinok tudták: sub pondere screscit palma – sajátos értékek születtek, igaz, kerülővel, kissé rejtélyesnek tetsző úton.

közkönyvtári rendszer

S bár az akkori életlehetőségek között és az alacsony árak következtében az egyéni, illetőleg a családi könyvvásárlásra fordított összegek is tekintélyesek lehettek, a gyermek- és ifjúsági kurrens könyvtermés egyik legfontosabb felvevőpiaca, közvetítője az 50-es, 60-as években nyugati minták alapján kiépült magyar közkönyvtári rendszer volt. A magyarok könyvtárhasználatának legfontosabb országos statisztikai mutatói ugyan elmaradnak egyes nyugat-európai országok hasonló indexeitől, és a pártállami időkben olykor látványos kulturális kampányokat indítottak az „Olvasó népért” jelszóval, igaz, nem sok eredménnyel, de a középrétegek jelentős részben hozzátartoztak-e könyvtárak rendszeres használóihoz. A gyerekek különösen gyakori olvasók voltak – egyes helyeken a beiratkozott olvasók közel felét tették ki. Ezekben a (szép számmal modern építészeti és funkcionális elvek alapján ekkoriban épített) könyvtárakban mindig van egy megkülönböztetett gyermekkönyvtár is, külön gyűjtemény a könyvtáron belül, és ez természetesen nem a gyerekek szegregálását, hanem könyvtárhasználatuk sajátos miliőjét szolgálja. Bármely tipikusnak mondható ilyen intézmény – mondjuk egy 10 000 lakosnál nagyobb településen – képes volt akkor megvenni a teljes hazai kiadói termést, ha sokszor nem is elegendő többszörözésekkel. Nem mondható el ugyanez a falvak, peremkerületek közkönyvtárairól, s még nagyobb hiányokat mutattak az iskolai könyvtárak gyűjteményei. Összmennyiségében, abszolút választékát tekintve nem nagy mennyiség ez a 300-400 címféleség. (A magyar gyermekkönyvtáros szíve mélyén roppantul irigyli angolszász, francia vagy német kollégáját, aki a kiadói kínálat sokkalta nagyobb szortimentjéből választhatja a legjobbat, a gyerekolvasók számára szerinte leginkább kellőt). A könyvtárak költségvetése, ha nem is bőkezűen, de lehetőséget adott erre. Erről a félezernél is kevesebb új könyvről még el kell mondani, hogy összetétele több szempontból komoly kívánságokat támasztott. A szerzők, műfajok többsége a legkisebb, de legalábbis a 8-10 év alatti korosztályok olvasási igényeit elégítették ki – a kamaszoknak a gyerekkönyveket már nem, a felnőtteket még nem olvasóknak mindig is volt szemrehányni valójuk, hogy a könyvtárban az ő sajátos ízlésüknek, kalandra és felfedezésre vágyó képzeletüknek tápot adó kötet kevés akad. Különösen ami az új termést illeti. Ám ezen a könyvtáros aligha segíthetett – maradtak a klasszikusok, meg a magyarra fordított, jó-rossz külföldi művek. A problémák körét még nagyobbra rajzolva: ismeretterjesztő, kimondottan a gyerekek tudásvilágához igazodó dokumentatív kiadvány, referens művek megjelentek ugyan, köztük jók is, ám választékuk talán még a szépirodaloménál is szűkösebb volt. Amit a gyerekkönyvtári beszerzés és gyűjtemény-alakítás azzal próbált ellensúlyozni, hogy lehetőleg igyekezett megvenni a gyermekkönyvtári gyűjteménybe ún. felnőtt-könyveket is, amennyiben megjelenésük, szövegük, illusztráltságuk ebben a részlegben is tudásvágyó olvasókra számíthatott. Többször is említettem: a könyv olcsó, államilag dotált áruként létezett, de ezzel az alacsony árral a kiadványok vizuális szerénysége, egész nyomdai megjelenésének, képeinek, koloritjának bizonyos „szürkesége” is együtt járt. A gyermekkönyvek pazar képvilágát, az ismeretközvetítésnek szinte a multimédiával versenyre kelő sokoldalúságát a magyar gyerekolvasók csak az elmúlt évtizedben, években ismerhették meg.

Ám ezzel a könyvkiadási-könyvtári retrospekciót, a jelen viszonyok megértéséhez szükséges visszatekintő szemlét be is fejeztem. Ennyi támpont talán elég ahhoz, hogy témám kérdéseit végre feltehessem.

Először is a tények, lakonikusan, a lényegükre metszve (az alábbi referenciák és számszerű adatok az 1994-es évre vonatkoznak):

1. A monopolizált helyzet megszűnt, nincs semmiféle állami privilégium és mecenatúra – 112 kiadó jelentetett meg egy év alatt mese- és gyermekkönyveket és ifjúsági műveket. A Móra Kiadó fennmaradt – bár komoly nehézségekkel kell szembenéznie. Vezető helyét, a kiadott kötetek számát illetően is megőrizte, de mivel az új kulturális kormányzat már nem vállalja a szubvencionálás direkt formáit, a különböző közalapítványokhoz benyújtott támogatási pályázatok útján jut anyagi segítséghez. (A kuratóriumokban viszont érdekcsoportokhoz is tartozó személyek ülnek). A több mint száz magyar gyermekkönyv kiadó többsége kicsiny, sőt törpekiadó. Számottevő részük elsősorban a gyors anyagi haszon érdekében jelentet meg – egyebek mellett – ilyen kiadványokat. A legtöbb kiadó évente néhány kötettel jelentkezik, s alig egy tucat van csak, amelyik tíznél több kötetet adott ki. Jó pár cég külföldi kiadó magyar leányvállalatának tűnik, nevük, profiljuk, adaptációik erre engednek következtetni (Walt Disney, Tessloff-Babilon, Passage, Hemma stb.).

dömpingáru

2. Az év folyamán 346 gyerekkönyv jelent meg. Azaz közel ugyanannyi, mint két évtizeddel korábban, de jóval több, mint a 80-as években. (Ebben az adatban nem szerepelnek a füzetes képregények, a kifestő könyvek.) Az összesített adat azonban más beállításba kerül, ha hozzátesszük, hogy a magyar könyvkiadás egésze is megnőtt. A könyvtári beszerzés legfontosabb forrását jelenté Könyvtárellátó közel 3000 új könyvajánlatának ez csak 10%-át teszi ki. A gyerekkönyv egyfajta dömpingáru, időszakonként (karácsony táján különösen) elárasztják a piacot a nem túl vastag, de drága, elsősorban a gyerekek megajándékozását célzó kiadványok.

3. A kötetek átlagára (1994-ben 800 forint) megsokszorozódott, igaz, ebben az infláció is közrejátszik; tény viszont, hogy a papírárak, a nyomdai költségek, a terjesztői haszonkulcsok, a forgalmi adó komolyan növelik a költséget. A gyermekkiadványok árának szédítő emelkedését még meredekebbnek látnánk, ha az árakat ívszámra vetítenénk – rengeteg ugyanis a vékony, inkább csak gyors lapozgatásra szánt publikáció.

4. A határok átjárhatósága s a magyar kultúrtermékek „közös piac a” kialakulóban van, a kiadói színtéren megjelentek jó és versenyképes szlovákiai, romániai gyermekkönyv-kiadók.

5. Ma már nemcsak a kiadók egymás közötti versenye meghatározó, hanem a médiák között is erős a harc, különösen a régebbi versenytárs, a televízió számít, de egyre inkább verseng a video is a vásárlók pénztárcájáért. S itt vannak a magyar színtéren a gyerekmagazinok nemzetközi sztenderdjeinek hazai változatai, a multimédiák, a számítógépes játékok …

6. A gyerekirodalom hazai műhelye, az a sajátos azílium, a régmúlté. Java írótól elvétve látni új művet. A Móra szervező hatása, a honoráriumok vonzása meg szűnt – az eredeti magyar alkotások szinte elapadtak. A gyermekek szépirodalmának fő válfajai a következők: hazai és nemzetközi klasszikusok új kiadásai színes képekkel, vagy zsugorított, zanzásított szöveggel; az internacionális filmtermelés (Disney) kartonanyagának megjelentetése, híres mesék modernizált, miniatürizált változatait igazítva a színes képekhez; egy még frissebb jelenség: minden illusztráció nélküli, rossz papírra nyomtatott „összes művek”, apró betűs szedéssel, olcsón, azokat a könyvvásárló szülőket célozva meg, akik legalább így tudják kézbe adni a szöveget. Mindez a maga tömegkulturális jellegében felettébb homogenizáló, Prágában és Budapesten szinte ugyanahhoz jut hozzá a gyerek, mint – mondjuk – egy amerikai kisvárosban. Hiszen azonos a könyvkiadás technológiája is – a digitalizálás technikai lehetőségei mindenütt azonosak, itt is, ott is gyorsan és egyformán lehet „scannelni”.

7. Nagyon megváltozott az ismereteket terjesztő gyermekkönyvek kínálata. A tudományos ismeretek bemutatását, különösen a természet és a világ megismertetését célzó, a szöveg és kép variabilitását nagyszerűen kiaknázó kiadványok (melyeket most fordítanak le és jelentetnek meg) többségükben kitűnőek. Itt a francia, a német, az angol kiadványok állnak élen, magyar tudós szerző munkáját elvétve látni. A gyerekenciklopédiák is versenyben vannak egymással. Ha a megjelent művek számát a szépirodalom és a dokumentatív művek megoszlása szerint nézzük, látható, hogy az utóbbiak aránya nagyot nőtt. A tavalyi 346 kötet közül 161 volt ebben a csoportban, vagyis: közel fele-fele a megoszlás. E kiadványok ára azonban jóval magasabb – átlagosan a szépirodalmi köteteknek mintegy kétszerese (2000 Ft körül volt az átlagos áruk).

a vizuális felület sokkhatása

8. Külön kell szólni szöveg és vizualitás viszonyának gyökeres változásairól. A hagyományos olvasás, mely egy-egy illusztrációnál talán csak megpihent, ma már – úgy tűnik – nem cél, a képi megjelenítés sokkalta jelentősebb szerepe (strukturálisan) változtatta meg a könyv kommunikatív formájának egészét. A könyv az elektronikailag létrehozott vizualitás, s ennek primátusára, erősítésére alapozott kultúra – vizuális civilizáció? – nyomkövetőjeként tűnt fel nálunk (is). A fantázia, a kreatív kiegészítés helyét a vizuális felület sokkhatása vette át, a belső, pszichikai képalkotás elveszítette a mélységét.

9. A korábbi, viszonylag jól működő, két-három nagy állami vállalatra épített könyvesbolti rendszer összeomlott. Boltok ugyan vannak, privatizálásuk félig-meddig megtörtént, de a könyvhöz jutás, különösen kisebb településeken, megoldatlan. Ma szinte mindenütt árulnak könyvet, pályaudvarokon, aluljárókban, mozgó vagy mozdulatlan standokon, de a teljes választék sehol sem lelhető meg.

10. A magyar közkönyvtárak, s velük a gyermekkönyvtárak válságos helyzetbe kerültek. Az árak emelkedését a könyvtárak költségvetése nem követte, alapvető működési kiadásaik is hiányzanak. Ez a számottevő intézményi vevőkör, ha gyűjteményének színvonalát, a választék mértékét meg szeretné tartani, szigorú válogatásra kényszerített. Az új, kis kiadók által kínált, közel ugyanazt nyújtó válogatásvariációk és a hazai piacot elfoglalni igyekvő nyugati kiadók honosított könyvei közül a nívótlan, de vonzó, és a kevésbé népszerű, de jó közül kell forrásai és judíciuma szerint az intézménynek dönteni. E könyvtárak animáló, a szellemi foglalkozások változatait nyújtó funkciója megmaradt, s egy megalapozott gyűjteményt a friss tendenciák nem is forgathatnak fel alapjaiban, de igényes szellemi közvetítő szerepük sok esetben a tömegkulturális fogyasztás irányába gravitál. Hacsak – s ez sem ismeretlen veszély – a pénzügyi restrikciók miatt nem kényszerülnek kapuikat bezárni, a kölcsönzési időt megrövidíteni, a szolgáltatást szüneteltetni. Biztos viszont, hogy egy átlagos magyar gyerekkönyvtár ma már nem képes megvenni a gyermekkönyv termés egészét, jó, ha felére telik. S egyébiránt az olvasói igények is megváltoztak. Az alternatív pedagógiák, az oktatási formák liberalizálása, világi és vallási intézmények változatai, az oktatás egész szintjének emeléséért tett lépések, reformok – mindez és sok egyéb a gyerekeket magukat is alakítja. A szellem anyanyelve, a matematizált, elektronizált eszköztár mindennapivá válik, a határok átléphetők, a kontinens nyitott – a könyv, úgy tűnik, a változatos információs eszköztárban csak az egyik, bár még mindig kitüntetett hordozója a tudnivalóknak. Így a sok ismeretterjesztő könyvnek, amely most megjelenik, nagy a szerepe – a tanulni akarás, s vele együtt a világ megismerésének, megtapasztalásának igénye erős az új generációkban. S egyúttal a nyelvtudás fontossága is megnőtt, sajnos, könyvtáraink ezt a folyamatot például kevéssé tudják követni a kellő idegen nyelvű mű bőséges választékával. Erre nem telik.

a világtársadalom építése

Ezek az új gyerekkönyvpiac és a hozzá szorosan kapcsolódó könyvtári világ legfontosabb tényei. Mire lehet belőlük következtetni? A politikai demokráciával együtt jelentkező piacgazdaság nyers erővel, szinte kérlelhetetlenül tör be a könyvteremtés folyamatába is, a mese, a kalandregény, a gyerekvers is hirtelenjében csupasz áruvá lett – ott van pőrén a standokon, minden központi, szociális-morális állami védelem és megkülönböztetés nélkül. És ezzel a szellemi értékteremtés fontos tradicionális módozatai látszanak veszélybe kerülni. Továbbá – a könyvek szellemi és anyagi tőkéje, versengő világpiaca szükségszerűen alakította át a gyermekkönyvek színterét, és a leomlott vasfüggönyök, a lebontott falak helyén a tömegcikk, a dömpingáru jellegtelen, giccses és sekélyes termékei áradnak. Persze, a világ – mint mondják – egy falu, és nem életképesek a „nemzeti rezervátumok”. De valami nincs jól. Nemzeti kultúrák talaján és kertjeiben értek meg azok a művek, amelyeket most szétszedve, átdolgozva, tarka könyv-gadgetté alakítva kapunk kézhez, s olybá tűnik – egy mai magyar könyvesbolt gyerekkönyveit látva –, hogy minden kezd a Barbie-babák fazonjához hasonlítani. Magyarország is lelkesen igyekszik bekapcsolódni a világtársadalom építésébe, amely nem csupán új információs technológiát jelent, hanem maga is csak a „nyitott társadalom” jegyében működtethető. A vizuális információ, a digitális rendszerek világsztrádája, a posztmodern attraktív szemponttalansága azonban nyugtalanító kérdéseket is felvet bennem. Párat felteszek. Nem fenyeget-e egy újfajta analfabétizmus veszélye? A játékautomaták nyomógombjai, a könnyen „beklikkelhető”, csupán egy egérkattintásnyi fáradságot igénylő dolgok, a színes formák, a dizájn hatalma, a massmédiák elsöprő volta nem az ábécéinket fenyegeti-e (máris), vagyis azokat az alapvető kódrendszereket, amelyekre egész kultúránk épült, legalábbis eddig? S ezzel még nem firtattam, vajon nem vezet-e mindez egy másfajta szegregáláshoz: az elszegényedő tömegek gyerekei nem jutnak ahhoz, amihez a módosabb kevesek ivadékai. ilyen körülmények között a közkönyvtáraknak nem még nagyobb szerepet kellene-e játszatni, hogy e szociális megkülönböztetéseket, hátrányokat legalább esély legyen áthidalni? Nem kell attól tartani, hogy a racionális ismeretek, a formalizált tudás mellett a tetszetős, de híg, szinte csak a képeket szolgáló írott irodalommal a kezükben és a fejükben, érzelmileg satnyábbra fejlődnek a gyerekek? Nem folytatom ezeket az aggodalmas kérdéseket, hiszen ahogy a közelmúltat sem kívántam bearanyozni, nem szeretném a kelleténél sötétebbé festeni a jelent sem. Azt, ami igen színes. A gyerekkönyvek és médiák mai világát, amely olyan drága és színes, hogy megfájdul a szemünk – miközben pénztárcánkban cincognak a garasok.

kép | vecteezy.com