EGY MÉG ŐSIBB EREDET?

A mentalitástörténet nem feszíthető ki rendszerek és elvonatkoztatások merev kaptafájára. Méltósággal és érzékenyen bomlik elő, redőről redőre, fodorról fodorra, óvó gonddal mintákon, figurákon keresztül. Valahogy úgy, ahogy a bayeux-i kárpit vagy a kádesi csata s a rettenthetetlen Ramszesz núbiai homokkőbe vésett ikonográfiája.

Miért nincs magyar nacionalizmus? című esszéjében Farkas Attila Márton (FAM) így meséli el félnemzeti létünket: valósan, prózaian. Hűen probléma-felfogásához, hogy a félnemzetet megalkotó szittya kerettörténet – a szittyaság – „szellem, vagy inkább: kísértet. Hagyomány, értékrend, fölfogás, gondolkodásmód, életérzés, és persze mitológia is.”^[1] Később így utal minderre: „Legendák és valós események, személyek, kultuszok, ünnepek, jelképek összessége”.^[2] Az „újszittya nacionalizmus”^[3] – esetleg: fél-, vagy paranacionalizmus – országrontó elmélyülése elsősorban nem ideológiai, hanem antropológiai kaland. Krónikásunk sem filozófus, hanem etnográfus vagy kulturális geológus. A történelmi előadás számára nem absztrakciók tömkelege, hanem üledékeké. Élményeké, traumáké, sorselágazásoké, melyek rétegesen egymásra épültek, s melyek lomha egymásutánja végső soron erősebbnek bizonyultak a magyar nemzetkép – és a magyar önkép – hagyományának kidomborodásában, mint az a csöndes szó, hogy „haza”.

kisajátította és elaljasította

FAM számára a rákosi végzések és Werbőczy Tripartituma az a dokumentum, ami ezt a kényszerpályát meghatározta.^[4] Éppenséggel lehetne Nagy Lajos ősiség törvénye is, amelynek nagy, zsírtól csöpögő bajszú, szittya kísértetét egy ténylegesen nemes magyar félezer év múltán tetemre hívta, és amely a történeti újkor csírájánál – amikor a pestis nyomán Nyugat-Európában, a jövő semelyik kortárs által nem kitapogatható, üveges eseményhorizontján a modern piacgazdaság perspektívája éppen hogy felsejlett – ellehetetlenítette a feudum alapú tőkefelhalmozást, azaz a szerves átmenetet a familiarizmusból a kapitalizmusba. Ez az egy szó, hogy „ősiség”, és az azt felszentelő törvény talán jobban is illik FAM központi tételéhez: a magyar nemzet-élményt a köznemesi életérzés kisajátította és elaljasította. Nem beszélve a magyar fél-nacionalizmus késő tizenkilencedik századi elhitványosodásáról, a „magyar fajiságról”, amely – szemben akár a náci Volksgemeinschafttal vagy a legtöbb európai fajisággal, ahogy erre FAM a figyelmet felhívja – „nem a népi gyökereket emeli ki, hanem az ősi és előkelő származást.”^[5]

Mindegy is. Elvégre szerzőnk sem egyedi eseményeket tesz górcső alá, hanem egy rossz eszményt, s annak szívcsakrájában: egy érzületet, illetve az ezek által kikényszerített, mélyebb tudatzavart, amely a magyar politikatörténetet sorscsapásként járja végig. Eredendő bűnként; az örök hazátlanság önbeteljesítő jóslataként, melyen túl nincsen magyar politika. A nemzet eleve félnemzetként konstitutálódott, mert az ősiség, és nem a haza a beidegződése, következésképpen az a nemzet a priori „nincs”.^[6] A szittya kozmopolitát szül, a kozmopolita szittyát: logikus, hogy a nemzetet elfoglalókkal szemben csak a nemzet fölött álló maradhat talpon. Kettejük párbaja alkotja a magyar politika mély kulturális egységét.

A szittya és a kozmopolita „a másikából mint állandó veszélyforrásból merít erőt és teremt legitimitást saját maga mint kizárólagos alternatíva számára”.^[7] Milyen ismerős magnetika ez! Milyen gyorsan megeleveníti emlékeinkben a magyar politika – 2024-ig megszokott – párbaját, szerepköreit, szembenálló szókincseit, tónusait, világképeit.

Vagy mégsem? Az Arrobori írásának idején FAM diagnózisa a politikai mindennapok lelkéig hatolt. Ahogy a szocializmus nagy népi ikonográfiájáról másfél évtized alatt lebomlott a „nemzet”, s összefonódott az évszázadok elnyomott sérelmeivel és áldozati szorongásával, ez az immár autonóm erőtérként – az MDF jobboldalán, a MIÉP-ben, a Kisgazdapárt egy részében, valamint a 2002-től végérvényesen paranacionalista irányba tolódó orbánizmus – kikristályosodó érzület az egész történelemről legszívesebben megfeledkező neoliberális, kozmopolita világképpel – az SZDSZ-szel és a Tony Blair-i, harmadikutas útra lépő MSZP-vel – került szembe pusztán azért, mert a politikai sors így hozta. Vagyis ez a szembenállás úgy volt a magyar politikai élet mély érzelmi tengelye, hogy a tapasztalat mindezt megtámogatta.

a szittyák nyertek

2010-ben azonban minden megváltozott. A paranacionalizmus – és mellette-mögötte: a maffia – totális győzelmével a liberális, kozmopolita ellenség egyre inkább a post-truth virtuális redői közé szorult; nem kis részben azért, mert az ellenzék képtelen volt autonóm politikai nyelv, önálló világkép megfogalmazására. Azaz nem volt mivel – a valóság talaján – hadakozni. 2010-től a paranacionalizmus egyre inkább Don Quijote harcát vívta a liberalizmussal – Sorossal, Brüsszellel, a multikulturális társadalmak identitásvesztettségéhez fűződő kozmikus félelmekkel. Azaz a szittya–kozmopolita szembenállás immár anélkül volt a magyar politikai élet érzelmi, lelki, kulturális szervezője, hogy lett volna politikailag szervezett magyar liberalizmus. Immár csak szittyák voltak. Más szóval a szittyák nyertek, a kozmopolita ellenséget pedig áthelyezték a virtuális térbe, az emberi félelmek közé, hogy ne maradjanak rivális nélkül, és permanens szabadságharcot folytathassanak – persze, nem Petőfi, hanem Thököly szabadságharcát.

Bizonyos értelemben 2010 és a post-truth fordulat FAM igazságát bizonyítja. Az ellenség legyőzése nem elég, sőt, végzetes: az ellenséggel harcolni kell, a harcnak pedig folytatódnia, hiszen a harc, a szittya–kozmopolita szembenállás nem politikai, hanem mitikus képlet, melynek a politika színpadán folyton eleget kell tenni a hatalom megőrzése érdekében. A felismerés, hogy 2010-től a birodalmi progresszió a szittya kerettörténet mátrixában létezett, és csak másodlagos – inkább: huszadlagos – sorban volt autonóm politikai erő, segíthet utólag újra mérlegelni a kis híján mellérendelő viszonyt, amiben FAM – a rendszerváltás utáni politikai éghajlatot alapul véve – a szittyaságot és a világpolgári arroganciát joggal elhelyezi. A magyar politikai élet kétharmados „centrális erőtere” 2010-től maga a szittyaság; a liberális, kozmopolita világkép elsősorban ennek narrációjában leledzik. Ez pedig következtetni enged, hogy a magyar politika érzelmi infrastruktúrájában a szittyaság maga a szervező erő. A kozmopolita világkép jobbára egy soha nem ismert nyugatiság reménytelen demója, amely nem tud mesélő lenni, mert nincs elég narratív hatalma, ezért csak elmesélni, ezzel pedig legyőzni lehet. Ezt ismerte fel Orbán Viktor, amikor 2002-től hangütésében végérvényesen leadott a polgári jobboldal modernizációs igényeiből és tulajdonképpen „keleti nyitást” hajtott végre Szkítia felé. Szkítia az, melynek sztyeppéihez meséink kötődnek. Tehát a politikai dominancia gyökerei is itt rejlenek. A birodalmi progresszió ábránd egyfelől; félelem másfelől – de nem autonóm narratív erő; a szittyaság elmesélheti (és eltorzíthatja), de a progresszió nem tudja elmesélni (és eltorzítani) a szittyaságot.

A szittyaság a talaj. A nyugat hélium. Ebből az egyensúlytalanságból következtethető az Orbán-rendszer tizenhat éves, kilátástalan uralma, országrablása és országaljasítása. A liberalizmusból mindig lehet rémképeket szervezni, mert a szittyáké a narratív hatalom végtelen eszköztára. Tehát a szittyák tudnak rémtörténeteket mondani, és a kozmopolitákról mondják azokat.

rémtörténetek

Nem mintha az SZDSZ vagy az MSZP politikusai – ahogy FAM is utal rá^[8] – ne tudtak volna a gyakorlatban rémtörténeteket szőni a határon túli magyarokról vagy fideszes fasisztákról. De láttuk, mi lett hosszú távon ezeknek a rémtörténeteknek az eredménye: a szittyaság politikai babérokat szerzett, a neoliberális baloldal pedig levált a nemzet narratív – s ezért: politikai – vérkeringéséről. Ez is mutatja, hogy a Nagy Mesét a szittyák mondják. Ők azok, akiknek mítoszokkal, hősökkel és traumákkal átszőtt lelki világában a történetek – és a rémtörténetek – végül is összetalálkoznak, és egyetlen, uralkodó kerettörténetté állnak össze. Az ősiség – és ezzel összefüggésben: a „normalitás” – nyelve az uralkodó nyelv.

Vagy pusztán ez az a nyelv, ami a körülmények – és akár: egyéni döntések – folytán tizenhat évre megigazult? Orbán Viktor nem egy a priori létező, monolit teret vett be, hanem erősebb érzelmi-lelki teret épített és zsákmányolt ki a hatalomért? Kétségkívül megfontolandó ellenvetés, amivel bármilyen antigeneralista, anti-metafizikus, anti-historista tudós joggal szimpatizálna.

Ami a történelem egy pontjában egyetemes történetfilozófiai képletként dereng szenvedélyes múltidézőknek, az a valóságban lehet mindennapi machinációk eredménye. Az újabb rendszerváltás – a 2024 és ‘26 között lejátszódó eseménysor – maga is éppen afelé mutat, hogy sem a szittya-kozmopolita párbaj, sem önmagában a szittyaság nem tölti be a magyar történelem rendező elvének státuszát. Világos ugyanis, hogy a rendszerváltás a szittya–kozmopolita párbaj mély érzelmi felülkeretezésén, a haza és a haladás összeegyeztetésén át teljesedett ki. Azaz sem a werbőczyánusok és a jozefinisták kozmikus ellentéte, sem önmagában Werbőczy öröksége nem volt megdönthetetlen. A „centrális erőtér” engedett. Sőt, a kormányváltó párt mögött felhalmozódó társadalmi támogatottság puszta mértéke arra enged következtetni, hogy valódi lelki változás, még inkább felszabadulás történt – felszabadulás Werbőczy, a beágyazott történeti reflexek és sérelmi-áldozati sémák alól. Új centrális erőtér kiépítése történik, melynek érzelmi alapvetése a haza és a haladás szimultánumában, a reformkorban rejlik. Ez a kijelentés persze hiperoptimistának, riasztóan kritikátlannak tűnik – a hatalomban lévők és a saját elméleti konstrukcióm irányában: igenis lehet, hogy a helyzet átmeneti, és amit mi ma alkotmányozó Tisza-többségnek és új kornak gondolunk, az csupán interregnum, mielőtt Werbőczy kísértete – ilyen-olyan formában – visszatérne.

Eleve lehet, hogy nem is a reformkorról van szó. Lehet, hogy a haza és a haladás mégsem lépett frigyre. Lehet, hogy ez csak egy marketingtermék, és előbb-utóbb a haza (de inkább: Szkítia) vagy a hon kontúrjai erősödnek meg még a Tisza kormányzása alatt. Lehet, hogy a 2006-os FAM-nak igaza lesz (hiszen, tudjuk jól: FAM-nak nem igaza van, hanem igaza lesz). Az viszont máris kirajzolódik, hogy Szkítia és a haladás frigye nem önmagától valósult meg, hanem egy mélyebb, még ősibb történeten keresztül: egy metanarratíván, amely ezt a mély érzületi ellentétet – legalábbis egy fontos pillanatra – képes volt felülírni.

üdvtörténeti motívumrendszer

Állításom, hogy 2024-től a magyar politika kilépett a mítoszok és a paranacionalizmus vérgőzős profaneitásának világából és belépett az újkor szakrális keretébe: a zsidó-keresztény üdvtörténetbe. Ez a zsidó-keresztény üdvtörténet ugyanis nem porladt el a középkor és az újkor határainál. Ahogy Karl Löwith kifejti Világtörténelem és üdvtörténet című monográfiájában, helyette a társadalmi, ipari és technológiai haladás, a polgári modernizáció képzetévé alakult át.^[9] A „haza”, amit a szittyaság és a birodalmi progresszió évezredes rivalizálása elfedett és felülírt, valójában az Ígéret Földje, ahova Mózes a zsidó népet vezette. Magyar Péter maga a kampányban előszeretettel alkalmazta az üdvtörténeti motívumrendszert – a közös zarándoklat, megtisztulás és szembenézés motívumait – a „Ne féljetek!” biblikus felszólításon át a nagyváradi vonulásig vagy éppen a saját, El Caminóhoz fűződő emlékeinek gyakori megidézéséig. A pusztát – az Alföldet – járó vallási tanító népi-üdvtörténeti képét ugyancsak jól ismerjük, nemcsak a Bibliából, hanem Petőfi Sándor költészetének – a valódi, teljes értékű nacionalizmus – drámai képzeletvilágából. Az egybeesés jellemző: a reformkor, a polgári modernizáció képzete zsidó-keresztény eszkatológiai képzet, ami úgy tudta átkeretezni a szittyaság és a világpolgárság küzdelmét, hogy magát az emberi létezést mélyebb eredeténél ragadta meg: az e világi történetekben való részvétel helyett a magasabb, szakrális történetben való kooperatív részvétellel.

Ez az a munka – a zsidó-keresztény üdvtörténet beágyazása – a modernitás (vagy éppen: a félperiférikus lemaradás) komplex körülményei közé –, amit annak idején a protestantizmus (lásd: Max Weber munkáját, mely szerint a modern piacgazdaság alapja a neokálvinista megváltástan és aszkézis)^[10], majd a német idealizmus véghez vitt, és aminek befogadására Szkítia sztyeppéi évszázadokon át nem voltak hajlandóak. A pogány mítoszok – és az azokat oly érzékenyen foglalkoztató hiedelmek – túl erősnek bizonyultak. A történeti reformkor írásos hagyatéka részben ennek az ellenállásnak a látlelete: a Szózat, a Himnusz, Széchenyi Naplója, vagy éppen Petőfi költészete a folyamatos kételkedésről szól, hogy a nemzet pusztulásával (azaz Herder jóslatával, a Sturm und Drang szerves-ciklikus világképével) szemben a megváltás valóban eljöhet-e; a kérdésről, hogy a sors győzedelmeskedik vagy az akarat képes-e felülírni a magyarság számára történetileg kijelölt utat: a hanyatlás útját, melyet a reformkor gondolkodói éleslátóan társítottak a szittya paranacionalizmus zsigeri haladásellenességével. Tehát még a reformkor hangütése sem a haladásba vetett bizalom, hanem a haladás, és ezzel az emberi akarat lehetőségeinek hol reménykedő, hol elutasító mérlegelése volt. A zsidó-keresztény üdvtörténet nem vált közös kerettörténetté, közös drámává, a szabadságharc leverésével és a kiegyezéssel pedig – ahogy FAM írja – visszatérhetett a kisnemesi önzés. „Mintha a reformkor küzdelmei és a szabadságharc meg sem történtek volna.”^[11]

nem mese

A szabadságharc persze ‘56-ban sem nyert, ‘89–90-ben pedig valóban meg sem történt. 2010-ben a szittyaság nyert „szabadságharcot”, nem a nemzet. 2026-ban sem a „nemzet nyert” – ez a feltételezés valójában ugyanaz a nemzetellenes kirekesztés volna, mint ami az Orbán-korszakot kitöltötte – de (egyelőre) nyert a polgári modernizáció a szittyák és a kozmopoliták párbajával szemben. Látni kell azonban, hogy a polgári modernizáció nem a saját jogán nyert, hanem a zsidó-keresztény üdvtörténet narratív mintáin keresztül. Máshogy aligha nyerhetett volna, hiszen a polgári modernizáció nem mese; a társadalom képzeletvilága nem képes befogadni. A zsidó-keresztény eszkatológia viszont éppen arról szól, amit a polgári modernizáció is érvényesíteni kíván: az ember szuverén képességéről (melyet vagy a kegyelem, vagy az akarat, vagy ezek közösen vezérelnek) hogy szembeforduljon a világ és az élet oksági láncaival: a birodalmakkal (a Római Birodalommal) ugyanúgy, mint az e világi mitológiákkal és őstörténetekkel, melyek a származás és a privilégiumok közé szorítanák az emberi életet. Ugyanis ezek eleve nem az ember végtelen szabadságából indulnak ki, hogy a sorssal szemben egy üdvtörténet részesévé szegődjön, és részt vegyen az egyetemes igazság isteni restaurációjában (apokalipszis), hanem az emberi élet e világi meghatározottságából (ananké), végső soron az ember rabságából.^[12]

A zsidó-kereszténység, ahogy maga a modernség, emancipatorikus jellegű: eredendő beidegződése az ember felszabadítása. 2026 ebben az értelemben „átbillenés” – átbillentünk az ősiség pogány genealógiájából egy még ősibb – mert egyetemes – szakrális genealógiába. Ennek nyelvi megnyilvánulásai bontakoztak ki kampányszlogenek és technikák formájában. Az átbillenés magyarázhatja – és foglalja keretbe – a példátlan érzelmi felindulást is, ami az elmúlt két évet kitöltötte.

Hogy az átbillenés tartós lesz-e – összefüggésben a polgári modernizáció kooperatív-autonomista lényegével –, rajtunk múlik. A pogány ősiség ilyen-olyan visszatérése nem kizárható. A történelemnek még mindig nincsen vége. De ‘48 óta talán most először éli át a széles társadalom meghatározó része azokat a szakrális energiákat, melyek történelmileg mindig is az újkorhoz csatlakozást fémjelezték. Hunor és Magor, az őstörténet hatalmával szemben megmutatkozik az üdvtörténet hatalma. Persze ez az élmény legalább annyira veszélyes, mint amennyire felemelő. Egy felelős nemzet pedig nem engedheti meg magának, hogy figyelmen kívül hagyja e veszélyeket.

^[1] FAM. „Miért nincs magyar nacionalizmus?” in Arrobori. A honi politikai közbeszéd természetrajza (Liget Műhely Alapítvány, 2021), 335-79.

^[2] 376.

^[3] 375.

^[4] 336–349.

^[5] 343.

^[6] 349.

^[7] 378.

^[8] 368–369.

^[9] Karl Löwith, Weltgeschichte und Heilsgeschehen: Die theologischen Voraussetzungen der Geschichtsphilosophie (Stuttgart: W. Kohlhammer, 1953).

^[10] Max Weber. Die protestantische Ethik und der Geist des Kapitalismus (Tübingen: Mohr, 1934).

^[11] 352.

^[12] Apokalipszis és ananké ellentétpárját lásd Hamvas Béla életművében, nevezetesen: „Athén és Jeruzsálem” in: Krízis és katarzis (Medio, 2019).

kép | vecteezy.com