EGY SORSFORDULÓ SZELLEME

1. szellem – „szellem”

Azt gondolom, hogy a művészet „posztmodern helyzetének” problémája általánosabban a „szellem” posztmodern státuszának kérdését fedi (el), azaz bárhogy vélekedjünk a művészet mai helyzetéről, ez a vélekedés szellemi állásfoglalás (is) lesz, vagy inkább (elővigyázatlan) kijelentés a szellem (valamilyen) értelmezése nevében.

Úgy hiszem, jól mutatja a szellem posztmodern meghatározhatatlanságának módját, vagy inkább a határt, ameddig „szellemről” egyáltalán beszélni lehet, mikor Heidegger Trakl verseit értelmezi. Mikor az „év útjáról”, a „Jahr”-ról mint menésről, járásról és visszatérésről beszél. Mikor a kezdetről és a hanyatlásról beszélteti Trakl verseit, abban a reményben, hogy a költészetben nem a keresztény-platonikus narratíva fogalmai szólalnak meg, hanem valami más. És számomra éppen ez a más teljesen hamis. A „Geistlich dammert / Blaue über dem verhauenen Wald” (Átszellemülten, spirituálisan szürkül, alkonyodik a kékség a kopár erdők felett), „geistlich”-jének heideggeri túldeterminálása, és az „Es ist die Seele ein Fremdes auf Erden.” (A lélek idegen a földön.) heideggeri fordítása, miszerint a „lélek keresi a földet”, nekem azt mondja, hogy a „szellemiről”, hogy éppen róla semmilyen módon ne szóljon se vers, se értelmezés, mert az mindig hamis tulajdonítás, kisajátítás, belebeszélés lesz. (Ahogy itt a „fremd” szó ófelnémet kísértete – „vram”, „fram” = úton lenni máshová, el(őre) – jelenik meg és kísért.) Legyen hát a határ éppen a „szellem”: eddig lehet beszélni, ezután jöjjön egy végtelen zárójel. Hogy a „szellem” kimondásának minden kontextusa, legyen az a hegeli („a szellem a szabadság, a fogalom abszolút negativitása mint önazonosság”), vagy a trakl-heideggeri, a geistlich dämmert Bläue, egyaránt értelmezhetetlen, éppen ez a posztmodern állapot jellemzője! Csak olyan fogalmak behelyettesítésével értelmezhető a „szellem”, melyek különféle kísértetjárások (Derrida) martalékává teszik. Amikben a „szellem” kísértet vagy lárva, mert éppen egy „tisztán szellemi” diskurzus nyelvére nem fordítható vissza. A hegeli értelmezés még talán igen, hiszen ezt tették (?) az ifjúhegeliánusok és Marx, különböző kontextusokban beszéltek a szabadságról és a negativitásról. De vajon miféle szellemet határoz meg a trakl-heideggeri szellem-fogalomról való (pl. derridai) beszéd? Úgy tűnik tehát, hogy Hegel és mondjuk Heidegger között a szellem-fogalom relevanciája zárójelbe került. Vagyis a szellemről ennek a zárójelnek a jelzéseként (interpunktuálásaként) csakis idézőjelben szabad beszélni. Mert ha az idézőjel lekerül, a „szellem” különféle beszédmódok kísértetévé lesz, pl. fasiszta, liberális stb. beszédmódok szellemévé. Így Heideggernek az a mondata, hogy „a szellem minden lényegi formája kétértelműségben áll”, számomra éppen ezt jelenti: a zárójelbe idézett szellemfogalom „szellemét” és egy ezt aktualizáló, metafizikailag elhelyező szellemet, ami valakinek a kísértete, lárvája, egy (elhallgatott) beszédmód metakontextusa, annak összes premisszájával és nem-szellemi járulékával együtt. Vagyis a „szellem” és a szellem kísérteties terhe. Derrida talán így mondaná: „a láng és a hamu”.[1]

2. Wagner és Goethe példája

Földényi F. László dolgozatának[2] két szöveghelyéhez szeretnék hozzászólni, úgy, hogy ezek a megjegyzések a szellem-probléma kontextusába ágyazódjanak.

„Hiszen a wagneri zene coppolai alkalmazása nemcsak a zenét emeli ki hagyományos összefüggéséből, vagyis állítja a háború szolgálatába, hanem – hallgatólagosan – a háborút is a művészet részévé teszi.” Véleményem szerint Coppola nem „a wagneri zenét” alkalmazza, hanem a wagneri zene fasiszta kisajátításának, aktualizálásának toposzát, vagyis azt a hagyományt, amely a militáris propaganda szolgálatába állította ezt a zenét, amiképpen a heideggeri értelmezés állította a maga szolgálatába, erőszakolta meg a – szerintem korántsem ennyire gondolatsúlyos – trakli költészetet.

A „művészet életszerűvé változtatása” így nem más, mint a „szellem” zárójeltelen – idézőjeltelen – használatának paradigmája.

Kicsit figyelmesebben megvizsgálva a wagneri Művészet és forradalom (1849) szövegét, látjuk, mit jelent ez. Olyan művészetfilozófia vázlata ez, mely a művészetet szigorúan művészeten-kívüli kategóriákkal kívánja leírni. Az „apollói görögség” és a művészietlen kereszténység – Nietzschét előlegező – ellentétéből magyarázza a művészet sorsát. Az egyik oldalon a dráma áll mint komplex művészet, „egységes remekmű”, a másikon a civilizáció mint „művészeti ipar”. Ezt a dichotómiát a forradalom hivatott feloldani, mely megszüli „az erős, szép embert”. „A forradalom adja neki az erőt, a művészet a szépséget.”[3] Teljességgel művészeten-kívüli, metafizikus és kvázi-szociologikus fogalmak és értelemadások hálójába kerül a „művészet”, egy sokszorosan fiktív szellemi gépezet fogaskerekévé lesz. Más szavakkal: voltaképpen nem is művészetről van itt szó, hanem egy idézőjeltelen szellemfogalomról, ami kísérteties holtsúlyával rátelepszik erre az esztétikára.

„Goethe volt az utolsó, aki még komolyan érvelhetett amellett, hogy a művészetben a téma mindennél fontosabb, s hogy vannak témák, amelyek ellenállnak a művészi feldolgozásnak.”

Goethe esete számomra egy kissé másról szól. Inkább azt mondja el, hogy a „téma és forma” kongruenciájára épített esztétika mindig valóságos művészeti jelenségeknél marad, mindig a „megfigyelésnél”. „Ne keressünk semmit a jelenségek mögött: ezek maguk a tan” – mondja a Wilhelm Meisterben. És azt írja, hogy a rózsa a vegetáció törvényének szimbóluma, hiszen a törvény jelenségalakot ölt és ,,legsajátabb feltételei szerint” feltárja az objektív szépet. És értekezést szentelt a „vegetáció spirális tendenciájának”. „Az igazság Istenhez hasonlatos: nincs közvetlen megjelenése, megnyilatkozásaiból kell rátalálnunk.” Így beszél. Mindig a szimbólum és az analógia a kulcsszavak: a jelenség immanenciáján belül maradva szólal meg annak „szelleme”. Goethe nem azt mondja, hogy a „téma fontos”, hanem hogy a poétikailag és retorikailag meghatározott[4] témákat mindig a képzelőerő emeltyűjével kell (át)értelmezni. Tehát éppen nem a téma (a „mi”) a fontos, hanem a feldolgozás (a „hogyan”). Ha egy téma ellenáll a „művészi feldolgozásnak”, akkor halott. „A természetet vizsgálva… szüntelenül ezt a kérdést tettem fel: ’Vajon a tárgy szól itt, vagy te magad?’” Mert csak ha megszólít a tárgy, vagy inkább, csak ha a te beszéded (hozzád mint Másikhoz), akkor élő, akkor életre kelthető! „Az ész csak az eleven dolgok ura, a kész világ, mellyel a ’geognózis’ foglalkozik, halott. Ezért nem létezhet geológia, mert az észnek itt semmi dolga.” Így gondolkozik Goethe – számára a művészet az organikus gondolkodás példatára és gyakorlata. „… megérteni, hogy minden tény – már elmélet.”[5] Tehát mindig a tények, az (ős)jelenség, a megfigyelés és az Élő sajátságainak leírása, ez a „szellem”, és ez nem tűr semmi külső, máshonnan idézett, teoretikus vagy normatív általánosságot (pl. a történelem, a műfaj, a téma és ezek visszavonatkoztatása a tárgyra mint szellem, azaz kísértet).

3. Ecriture – lecture

A csak látszólag filológiai pontosítások után a tanulmány szellem-olvasatának kísérteteként egy azonosításra hívnám fel a figyelmet.

A szöveg a jelenkori „európai szellem” művészeti gyakorlatát a Dada és a „Gesamtkunstwerkre törekvő romantika” (máshol „korai romantika”) ötvözeteiként írja le, olyan művészetként, mely „érzékeny a szellemre, amelynek mindent egybe kell kötnie, de amely a világ jelenlegi állapotában mégis mindennél jobban veszélyeztetve van.”

A tanulmány szelleme csak ahhoz szól tehát, aki ennek az ötvözetnek a részei közt – kora romantika, Gesamtkunstwerk, Dada közt – összefüggést tud találni, akinek a számára belátható egy ilyen „hatástörténeti horizont” tételezése.

Aki azonban e szellemtörténeti régiók szellemét nem tudja egymásban tükröztetni és ezt a (tükör)képet a „mai szellem” hermeneutikai (ős)képeként látni, annak a szöveg lehet érdekes, gondolatgazdag, avagy éppen felháborító, henye vagy hézagos, annak függvényében, hogy milyen előfeltevések – saját nyelvek – birtokában olvassa/értelmezi, de megszólítani, éppen e tengelyértékű azonosítás evidenciakénti (re)prezentációja miatt nem fogja.

• [1] Derrida: A szellemről, Osiris, 1995. A szellem-problémával kapcsolatban ez a tanulmány inspirált.
• [2] https://ligetmuhely.com/a-muveszet-felemas-sorsforduloja/
• [3] R. Wagner: Művészet és forradalom, 1914. 66.
• [4] Goethe még annak az Arisztotelészre visszamenő műfajelméleti hagyománynak a talaján állt, melyet pl. Quintilianus Institutio oratoriája és Diomédész Grammaticus Ars grammaticája képvisel.
• [5] Az idézett Goethe-szövegek in: Goethe: Antik és modern, Gondolat, 1981. 819, 728, m, 821, uo. és 819.
• kép | vecteezy.com