EGYRE KÖNNYEBB LESZ

A Hűvösvölgyi úton most is sűrű láncba szorultak az autók. Egyikben negyvenes férfi ült. Bertalan nem idegességében markolta olyan erővel ütött-kopott Suzukija kormánykerekét; nem, a kínkeserves araszolgatás, a türelmetlen tülkölés a mai napon végre nem mászott bőre alá, nem püffesztette hólyaggá a fojtott indulatot. Ma másféle nap bontakozott ki benne, és ahogy a Kelemen László utcához közeledve balra pillantott, az általa már oly sokszor látott, elosztószekrényre graffitizett üzenet, az „Egyre könnyebb lesz” még úgyis reményt csalt szívébe, hogy máskor bántotta rendszerető szemét, hogy a könnyebb szó második b-je szabálytalanul átcsúszik a következő sorba, és ott, mint a lét örömeiről leszakadt árva, magányosan keresi a lesz közelségét. Bertalan ült a dugóban, és hagyta, hogy a benne imént megszületett elhatározás egészen kitöltse tudatát.

ösztönös zseni

Nem olyan rég, egy, a városi forgatag elől rejtett kis galériában figyelt fel a fiatal festő alkotásaira. Bertalan nem volt műértő ember, a galériába is csak azért tévedt be, mert túl hamar ért volna fia, Marci óvodájához, és mivel a szülőtársakkal beszélgetni egyáltalán nem volt kedve, jobb híján és hogy elüsse az időt, betért a galériába. Ott aztán rövid nézelődést követően megtörtént, amire Bertalan életében még nem volt példa: már az első festmény elragadta a valóságtól. A férfi csak állt, mozdulatlan bámulva a képet, mozdulatlanul, mégis szédülve, mint akit a kút mélye hív zuhanásra, és nem tudta, hogy a szemét vezető, csavarodó alakzatok vagy az egymásba olvadó színek tehettek-e róla, de mire feleszmélt, oly sok idő telt el, hogy csak késve ért oda Marciért is. A galériából futva távozott, de előtte még felírta a művész nevét és weblapcímét a telefonjába. Egy hónap telt el azóta, tépelődésektől hosszú hónap. Bertalan ezalatt végigböngészte a festő honlapját, átnézte közösségi média oldalait, elolvasta azt az egy-két interjút, amit jobbára nevenincs portálok készítettek az alkotóval, és kikérte szobrászként ténykedő unokatestvére, Péter véleményét is. Péter, mihelyst megnézte a festő repertoárját, lelkendezve hívta vissza Bertalant, hogy ő nem is érti, miért nem hallott eddig erről a srácról, meg eleve miért nem futott még be, mikor ilyen ösztönös zseni, ilyen elemi erejű alkotó legfeljebb negyedszázadonta születik. Így aztán, unokatestvére által is megerősítve abban, amit ő is sejtett, amit ő is érzett, Bertalan végül meghozta a döntést.

Erre a napra szabadságot vett ki, főnöke nem kérdezte, miért, általában nem igazán foglalkozott a cég ügyeivel, Bertalannal pedig még annyira sem. Hamarosan hazaérek, gondolta Bertalan, leülök a géphez, és megrendelem a Tavaszt. Nem lesz ott sem Edina, sem Marci, nem lesz, aki elvonja a figyelmemet, aki elbizonytalanítson az elhatározásban, hogy miért nem nyaralásra költjük azt a pénzt, miért nem gyűjtünk telekre, miért nem kamatoztatjuk a bankban, vagy miért nem fektetjük aranyba. Ha tudnák, hogy tíz vagy legfeljebb húsz év múltán milyen felbecsülhetetlen értékű lesz ez a festmény…

Felnyitotta a laptopot, a Könyvjelzőkből kiválasztotta a festő webshopját, és kalapáló szívvel kikereste a Tavasz című alkotást. A festmény pulzáló ereje még így, a monitoron keresztül is átütött, ez maga a csoda, gondolta Bertalan, felfoghatatlan mágia. Olyan kép, melynek puszta birtoklása az alkotás tulajdonosát is feljebb emeli, szürke, kiszámítható életét felrázza, megtisztul tőle és könnyűvé lesz, mint a napon száradó, illatos lepedő. Egymillió-kétszázötvenezer forint. Nem kevés pénz. Bertalan a Kosárba gomb felé húzta a kurzort, de nem kattintott rögtön. Nem kevés pénz. A férfi mély levegőt vett, hosszan benntartotta, lassan kifújta. Így tanulta azon a TikTok videón, ami a szorongáscsökkentés technikáit mutatta be. Nem kevés pénz, de pont ettől az anyagias, földhözragadt szemlélettől kell most elszakadnia, ha valóban új emberré akar válni. Nem akarok kisember lenni, bíztatta magát Bertalan, a Charlie számában is mindig utáltam azt az aludj el, kisember részt. Lehunyta szemét és kattintott. A festmény a Kosárba került. Már csak a szállítási és bankkártya adatok megadása volt hátra, aztán a Megrendelés gomb. És kész.

semmiféle válság

Egymillió-kétszázötvenezer forint?!, tört ki Edinából a felháborodás aznap este, mikor Marci már aludt, és Bertalan előhozakodott a hírrel, miszerint várhatóan négy-öt napon belül házhoz szállítják a Tavaszt. Megőrültél, Berci?! Ez most nálad az életközepi válság, vagy mi van?! Bertalan igyekezett higgadt maradni. Sértett büszkeséggel húzta ki magát, mélyen felesége szemébe nézve. Nem, puszedli, szólt aztán, számára is idegen, mélyről fakadó magabiztossággal. Nincs itt semmiféle válság. Csupán eljött az idő, hogy valami magasztosabb minőség is megjelenjen az életünkben. Edina elsírta magát, Bertalan némi tétovázás után, esetlen szeretettel karolta át nejét, miközben arra gondolt, milyen szépen meg tudta fogalmazni a lényeget. Magasztosabb minőség… Igen, elindult a változás, a zsigereiben érzi, hogy átalakul benne valami.

Öt nappal később kapta meg az emailt, melyben arról tájékoztatták, hogy sajnos logisztikai okok miatt késhet a Tavasz, de a festményt hamarosan átadják egy másik futárszolgálatnak, amely várhatóan a következő hét szerdájáig kiszállítja az alkotást. Jól van, nyugtatta magát Bertalan, ez még nem a világ vége, a lényeg, hogy rendben és sértetlenül megérkezzen a kép. Csak várakozni kell, már csak egy kicsit. Ebben a pár napban Edina is túltette magát a kezdeti sokkon, egymillió-kétszázötvenezer forint nem kevés pénz, de a festmény valóban szép, és végtére is lehetne rosszabb a helyzet; más férfiak ilyenkor motort és répanadrágot vesznek, befestik a hajukat, vagy huszonéves lányoknak csapják a szelet.

Elérkezett a szerda. A futárszolgálat megjelölte a várható kiszállítás idősávját, szerencsére a késő délutáni órákat adva meg, így Bertalannak nem kellett munkaidő előtt eljönnie a cégtől. Már otthon volt, Edina elvitte Marcit a közeli játszótérre. Mire hazaérnek, a kép már itt lesz. Már a falon lesz, gondolta lázas izgalomban a férfi. Csengettek. Bertalan felpattant, szinte feltépte az ajtót, kirohant a kerti kapuhoz, és kinyitotta azt is. A fehér furgonból két megtermett férfi kászálódott le, tetemes súlyuktól megszabadulva több centit emelkedett az autó. A szállítók mogorva arccal vették ki a furgon rakteréből a barna kraft papírba csomagolt festményt. Bertalan, bár nem értette, egy festmény szállításához miért van szükség két tagbaszakadt melósra, lelkesen köszöntette őket, és készségesen félreállt. Az egyik férfi hóna alá csapta a csomagot, a másik, árnyékként követve társát, szintén benyomult a házba. Bertalan ment utánuk, mint aki vendégként érkezik saját otthonába, és bár még mindig mosolygott, gyomrát hideg szorítás préselte össze.

üres tekintet

Miután a szállítók néhány gyakorlott pillantással felmérték a házat, meggyőződve annak szegényes felszereltségéről, türelmetlenül fordultak Bertalanhoz. Írja alá, vetette oda az egyikük, gyűrött szállítólevelet nyomva Bertalan kezébe, és már itt sem vagyunk. Bertalan az asztalra helyezett festményhez lépett, és elkezdte kicsomagolni azt. Pillanat, mondta halkan, csak előbb megnézném, hogy… Az egyik szállító durva hangon közbevágott: nem sérült a kép, oké, nem kell bizalmatlankodni, foglalkozzunk csak az aláírással, nem érünk rá! Bertalan keze továbbra is a csomagolópapírt markolta, szemét azonban nem tudta levenni a hozzá közelebb lépő férfiról. A robusztus alakban nem is rettenetes ereje, sokkal inkább tekintetének lélektelensége volt igazán rémisztő. Ebben az üres tekintetben feloldódott minden társadalmi szabály, minden gát, ami az egyik embert távol tarthatja a másik elpusztításától. Bertalan úgy érezte, ha nem kapaszkodik elég erősen abba a barna csomagolópapírba, egyszerűen magába szippantja, bekebelezi ez a hüllőszerű szempár. A szállító, mintha csak kiszagolta volna Bertalan jeges rémületét, még közelebb lépett. Engedd csak el szépen azt a papírt, írd alá a szállítólevelet, és már végeztünk is. Ez az én otthonom, visított egy vékony hang Bertalan fejében, felnőtt ember vagyok, mit tegez le ez az állat, ráadásul kifizettem a festményt, jogom van ellenőrizni, nem sérült-e meg út közben! Mégsem szólt egy szót sem. Ujjai elengedték a papírt, lábai, melyekből minden erő kiszaladt, botorkálva vitték az asztalig, arra helyezte a szállítólevelet, majd reszkető kézzel ráfirkantotta nevét. Most még talán lehetne valamit tenni, most még gyorsan kibonthatná a képet. A szállítók felkapták a szállítólevelet, és köszönés nélkül elhagyták a házat. Az ajtót nem zárták be maguk mögött, a kinti világ és a benti tér közötti határ megszűnt létezni. Bertalan leroskadt az egyik székbe. Te gyáva szar, te gyáva szarkupac.

Edina és Marci kipirult arccal, vidáman érkeztek haza. A kisfiú, aki egészen addig légvétel nélkül sorolta anyjának, mik történtek vele aznap az óvodában, apját megpillantva elhallgatott. Bertalan immár a nappali foteljében ült, körülötte mindenütt a kraft papír cafatjai, ölében ócska, fehér műanyagkeretbe zárt ízléstelen festmény, rajta virágmintás, derékpántos ruhában szépelgő nő, kezében locsolókanna, jobb lába a levegőbe emelve, tekintetével, mintha kamera lencséjébe pillantana, kifelé figyelt. Marcikám, fordult a fiúhoz Edina, moss kezet, és menj játszani a szobádba, mindjárt jövünk mi is. Marci, hisz mielőbb menekülni akart a helyzetből, már ott sem volt. Edina odahúzott egy széket Bertalan mellé, és leült. Egy darabig csak figyelte férje dermedt arcát, talán azt mérlegelve, kell-e hívni a mentőket, majd szemügyre vette az ölében tartott giccset. Érezte, hogy most óvatosnak kell lennie, hogy nem érdemes rögvest szóba hozni az egymillió-kétszázötvenezer forintot. Az mondjuk biztos, szólalt meg aztán kissé száraz torokkal, hogy tavaszi hangulata van a képnek. Bertalan hátborzongató lassúsággal fordította fejét felesége felé, vonásait összehúzta a belső kín. Edina nyelt egyet. Meg vagy elégedve vele, tetszik?, kérdezte a nő kedvesen, holott szíve szerint kiabált volna. Bertalan a festményre fordította tekintetét, majd vissza Edinára. Pislogás nélkül figyelte párját. Ez nem az a kép, ami a weboldalon volt, ugye?, kérdezte ekkor Edina, és hangjában már ott fészkelt az indulat. Bertalan válasz helyett felállt a fotelből, a festményt mellkasához szorította, és távolabb lépett feleségétől, mintha attól tartana, hogy Edina a következő pillanatban kitépi a kezéből, majd tűzre veti a képet. Végül egy másikat hoztak, suttogta most, szinte tébolyult tekintettel a férfi. De ez is nagyon szép. Edina felvonta szemöldökét. Ő is felállt a székből. Nagyon szép?, kérdezte immár remegő hangon. Berci, ez… Bertalan hirtelen sétálni kezdett a szobában, körbe-körbe, mint aki csapdába esett. Olyan kétségbeesett arccal szorította a festményt, hogy Edina egyszerre megszánta őt. Jól van, próbálta megállítani férjét, hogy átkarolja, vigasztalja, figyelj, biztos vissza lehet küldeni vagy kicserélni valahogy. Végül is ennyi pénzért… Bertalan megtorpant. Szemében felizzott a harag. Minden egyes kurva forintot megért!, üvöltötte, arról nem tehetek, hogy Te nem látod meg benne a művészetet! Nem küldjük vissza, nem cseréljük ki! Bertalan hisztérikusan járkált tovább a szobában, feje mélyvörösbe váltott. Aztán megállt az egyik fal mellett. Ide fogjuk kitenni, igen, itt nagyszerűen fog mutatni, hú, de még hogy! Azzal rohant a kamrába a szerszámosládáért. Edina mozdulatlanul állt, nem tudta, mitévő legyen. Bertalan házasságuk tíz éve alatt legfeljebb, ha két-háromszor kiabált vele, de annak valami oka mindig volt. A férfi hamarosan visszatért a szobába, és rá sem nézve feleségére, szöget vert a falba, majd ráakasztotta a képet. Csodás, rikkantotta teátrális kedélyességgel, príma! Mikor újra kiviharzott a nappaliból, szeme sarkában már könny gyűlt. Hiába próbálta kapkodva letörölni, Edina azért csak észrevette.

hibaüzenet

Halló, hallasz, Peti? A vonal végén rövidke tétovázás után megszólalt unokatestvére kissé zavart hangja. Hallak, igen, szia, Berci, mi újság? Hallod, Peti…, kezdett bele Bertalan, de elcsuklott a hangja. A kamrában ült, a sötétben, hátát a falnak vetette. Minden oké, Berci?, kérdezte Péter, ugye nem sírsz? Bertalan egy ideig még fújtatott, aztán összeszedte magát. Figyelj, Peti, mondta, megrendeltem ezt a Tavasz című képet, tudod, Te is láttad, amikor átküldtem a festő anyagait. Péter nem felelt, Bertalan folytatta. Szóval késtek a szállítással, és amikor végül kihozták, hát… nem ugyanaz a kép jött meg. Péter továbbra is hallgatott. Bertalan bár elbizonytalanodott, nem hagyta abba. Próbáltam írni nekik, próbáltam kérni, hogy cseréljék ki, vagy térítsék meg a költségeket, de nem kaptam választ, csak hibaüzenet jött, tudod, olyan démonos, olyan mailer-daemonos cucc. Halló, ott vagy még, Peti? Késlekedve, de jött a válasz, igen, Berci, itt vagyok. Bertalan nem értette, unokatestvére miért ilyen szűkszavú, miért ilyen tartózkodó, sőt, elzárkózó. És, Bertalan már-már dadogott, és azóta többször láttam azt a fehér furgont, a szállítók autóját, csak állt ott az utcán, a házunk előtt, csak állt ott, aztán elhajtott, és nem értem… Ezúttal megint nem kapott választ unokatestvérétől. Figyelj, Peti, suttogta Bertalan, erről Edinának nem kell tudnia, nem kell tudnia, hogy én próbáltam helyrehozni, mert… na, neki inkább azt mondogatom, hogy szép a kiszállított festmény is, és végül is, most már kint lóg a falon egy hete, és ha úgy vesszük, tényleg elég szép és derűs, nem kellemetlen látvány, ha úgy nézzük. Holnap átugrom, mit szólsz, jelentette ki váratlanul Péter, megnézem, átbeszéljük. Jobb lesz az úgy, személyesen. Bertalan némiképp megnyugodva tette le a telefont.

A két férfi a nappali fala előtt állt, Péter a festményt, Bertalan unokatestvére arcát fürkészte. Edina kicsivel távolabb várta, hogy Péter kinyilatkoztassa véleményét, bízva abban, hogy azzal majd végre lezárul ez a groteszk időszak az életükben, és lekerül az ocsmány kép a falról. Mikor Péter hátrébb lépett és Bertalanhoz fordult, bánat bujkált a pillantásában, a szavak pedig úgy hagyták el ajkát, mintha láthatatlan erő húzná elő azokat. Te, ez a kép talán még erősebb is, mint amit eredetileg rendeltél. Ez, azt hiszem, nem más, mint a művészet megcsúfolásán keresztül gyakorolt kritika, a giccs kifigurázása a giccs eszközével, a fogyasztáson alapuló élménytársadalmak kiüresedésének minden más megközelítésnél hatékonyabban megjelenített reprezentációja. Ez egy remekmű. Korszakos. Mikor az utolsó szavak is elhagyták Péter száját, Edina hitetlenkedve vonta fel szemöldökét, Bertalan ugyanakkor láthatóan megkönnyebbült. Igen, mondta nemsokára, és feltűnően hadarva, mint aki túl akar esni az iskolai feleleten, azt hiszem, ezt nagyon jól összefoglaltad, Peti, nem hiába vagy te a művész a családban, én ezt sosem tudtam volna ilyen lényegre törően megfogalmazni. A nappalira nehéz csend telepedett, melyet aztán Edina tört meg. Hát ti teljesen hülyék vagytok, jelentette ki, azzal kivonult a szobából. A férfiak ott maradtak, és noha a továbbiakban már nem beszéltek a képről, cinkos szolidaritásuk hálója azért ott feszült körülöttük, leválasztva őket a valóság fájdalmáról. Edina és Bertalan szótlanul feküdtek az ágyban. Éjfél felé járt az idő, mégis képtelenek voltak elaludni. Bár kezük finoman összeért, sosem érezték még ennyire távol magukat egymástól. Odakint felbőgött egy motor, kerekek csikordultak, elhajtott egy nagyobb autó. Talán épp a fehér furgon. Te gyáva szar, te gyáva szarkupac. Bertalan tágra nyílt szemmel bámulta a plafont, az utcáról beszüremlő éjszakai fények táncot jártak a gipsz stukkók között. A férfi némán tátogott, mint aki varázsol vagy meghibbant. Holnap ugye megszabadulunk attól a fostól?, kérdezte ekkor Edina. Ugye kivágjuk a kukába? Bertalan abbahagyta a tátogást. Nem fogunk kivágni a kukába egymillió-kétszázötvenezer forint, válaszolta keserves fintorral. Aztán Edina felé fordult, ujjait összefonta a nő ujjaival, majd hozzátette. Sajnálom. Bertalan az utcán baktatott. A Suzukit előző nap szervizbe kellett adnia, de nem bánta, jól esett most a mozgás. Hosszú volt a tél, örült a tavasz első illatainak. Éppen Péterék háza felé tartott. Jó idő eltelt már a festménymizéria óta, többé-kevésbé túltették magukat Edinával is a dolgon, igaz, kapcsolatuk megsínylette az ügyet, valami végérvényesen elszakadt közöttük. Az agglomerációs település, ahová Péter és családja néhány éve költözött, most a legszebb arcát mutatta – virágot bontottak a fák, lelket gyógyító hanggal füttyögtek a madarak, a Nap még nem szúrósan, éppen csak melengető fénnyel sütött. Bertalan, egy-egy ház mellett elhaladva, kíváncsian kukkantott be az ablakokon. Hétvége volt, ebédidő, odabent sürögtek-forogtak az emberek, ebből a távolságból megelevenedett diorámák örökmozgó figurái. Bertalan az egyik háznál lecövekelt. Először azt hitte, rosszul lát. Óvatosan közelebb merészkedett, nehogy észrevegyék és kukkolónak véljék. Nem, nem tévedett. Az otthonos lakótér egyik beszögellésében ugyanaz a festmény függött a falon. Az ő festménye. Ugyanaz a virágmintás ruha, ugyanaz a locsolókanna, ugyanaz a feltartott láb. Bertalan szíve szerint odafutott volna, hogy becsöngessen, hogy számonkérje a lakóktól a kép eltulajdonítását. Lábát azonban megfékezte egy belényilalló sejtelem. Lassan odébb sétált, a következő és az azt követő ház belsejét is alaposan végigpásztázva. A harmadiknál sejtése beigazolódott. A kávészemmintás tapétán itt is ugyanaz, éppen az a festmény lógott. A felismerés elemi erővel hatott, lábát elengedte a fék, Bertalan egy másodperc múlva már szaladt az utcán, tovább, Péterék felé. Az így megtett kétszáz méteren legalább két további házban látta a képet. Péter ajtót nyitott. Örömmel látta, hogy Bertalan végre újra mosolyog. Ennek ellenére félszegen, szégyenlős vonakodással engedte be a házba. Bertalan, mintha csak olvasna unokatestvére gondolataiban, barátságosan megsimogatta Péter vállát. Minden oké, mondta, és belépett az előszobába. Innen jól rálátott a hallra. Tízéves unokahúga, Iza, éppen barátnőjével társasozott. Mikor meglátta Bertalant, kedvesen intett neki. Háta mögött, vagy inkább feje felett ott csüngött a festmény. Na, igen, dünnyögte Péter, én is így jártam. Szinte segélykérőn nézett Bertalanra. Bertalan még mindig mosolygott, nem engedte, hogy a lelkében szétterülő hideg elrontsa kedvét. Nem, ma másféle nap bontakozott ki benne. Egyre könnyebb lesz. Egyre könnyebb lesz, Peti, mondta biztatóan, elvégre csodálatos ez a kép. Most már tényleg az. Most már annak kell lennie.

kép | vecteezy.com