ÉJFÉLI BAGOLY

Amióta a világóra megbolondult, sokféle idő lehetséges. Az újkor kezdetétől kinek-kinek más a külső és a belső időszámítása. Másutt áll a világtörténelem óramutatója, megint csak másutt a kontinenseké, nemzeteké, vallásfelekezeteké. Az egyénekről nem is szólva. Robinson, Hamlet és Faust külön időben él. Hogy szót értene-e Don Quijote és Till Eulenspiegel, kétséges. William Blake és Elias Lönnrot? Swedenborg és Swift? Vagy, hogy közelebbi példát említsünk, mit kezdhetett volna egymással a Toldi poétája és a mesterséges mennyországokat álmodó Baudelaire? Pedig a világóra tanúsága szerint kortársak voltak. Mindannyian ismerték a közös órát, ám személyes létük, mindenkori magánmitológiájuk attól lett érvényes, hogy eltért a história imaginárius idejétől.

Az alábbi, kölcsönbe kapott kis történetben is megfigyelhető az óramutatók skizofréniája…

minden író gyűjt valamit

Barátom, a nyurga költő, akitől az esetet hallottam, köveket gyűjt. Folyók sodorta veres jáspist, ibolyakék ametisztet, hegyikristályt. Faopálokat – megkövesedett őskori fák maradványait –, melyek a szobáját lassan elborítják. Eddig rendjén is volna: minden író gyűjt valamit. A költők, magánbolondériájuk természete szerint, mást és mást. A prózaírók pedig történeteket és különös figurákat.

Nyurga barátom viszont, a sémától némiképp eltérően, furcsa figurákat is gyűjt. Pontosabban szólva: az említettek gyűjtik őt. Angyali türelme valamiképp vonzza a perifériára sodródott árnyéklelkeket és nagy álmú balekokat.

Történetünk hőse nem akárki. A humánökológia nemzetközi hírű professzora. Hogy mikor és hogyan talált rá a költőre, s ismerte fel benne gyóntatóatyját, lényegtelen. Maga a kerge történet a fontos, ha az, ám értelmezését kinek-kinek a belső órájára bízzuk…

A professzor egy városszéli házban él egymaga. Hajdan nős volt ugyan, de erre a korszakára úgy emlékezik, mint a nemzetek szoktak a maguk egyszerre napsugaras és borongós előidejére, melyben a hősi és a bornírt részletek végérvényesen összekeverednek. A ház kertje esztendők óta a maga kedvére burjánzik, s a tudósi műhelyt csipkerózsika-vadonsággal veszi körül. Ember legyen a talpán, aki beküzdi magát a bejárati vaskaputól a lépcsősorig.

Hetente egyszer egy idős asszony, afféle jótét lélek, némi rendet rak a házban. Megpróbál ösvényt vágni a könyvkupacok, kézirathalmok és mosatlan edények dzsungelében. Kezdetben tán kardosabb modorban tette. Mára tudja már, hogy a rend meg az összevisszaság fogalmai viszonylagosak, s igyekszik tettre kész keze és hüledező értelme közt egyensúlyt tartani.

A humánökológia tudósa monoton életet él. Kora délutánig előadásokat tart az egyetemen, a későbbi órákban pedig tanulmányokat ír, és igyekszik minden fontos, a szakmájába vágó közleményt áttanulmányozni, hogy lépést tartson a fejlődéssel. (E szót – „fejlődés” – papírra vetve belső bizsergés támad bennünk, mintha Belzebub csiklandozná a gondolatainkat, de igyekszünk ellenállni a kísértésnek.)

A tudományos stúdiumok néha belenyúlnak az éjszakába. A kertben fülemüle csattog, tücsök hegedül – ám ez csak a magunkfajta ködfalóknak nyújthatna lelki tápot, professzorunk kevéssé fogékony a tücsökszóval nyakon öntött fülemüledalra. Épp ebből támadt a tragédia. Mert egy szép – legalábbis a meteorológusok és a szerelmesek szerint szép – éjszakán a nyitott ablakon át beröppent – mit beröppent, valósággal a hátsó falhoz csapódott – egy kétségbeesett feketerigó.

Ökológusunk azon nyomban magához tért az angol szakszöveg bűvöletéből, és azt latolgatta, mit kereshet nála e kései órán a riadt madár, amikor a magyarázat is megszületett, pontosabban szólva beszállt az ablakon: egy termetes macskabagoly alakjában.

szemrehányás nélkül

A rigót, jogos zsákmányát üldöző éjszakai ragadozó – se szó, se beszéd – odahussant a fotel támlájára, nyugtalanul berzenkedve megült, és fejét forgatva kereste elrejtőzött vacsoráját, nem minden szemrehányás nélkül sandítva olykor a rémült professzorra, akivel láthatóan nem kívánt osztozkodni a jó falaton.

– Rettenetes volt – mesélte barátomnak a tudós. – Ült a szemközti fotel tetején, néha felhuhogott, és esze ágában sem volt odébbállni. Az a benyomásom támadt, hogy egy törzséről levált, tollas emberfej ücsörög ott, és lidérces tekintettel bámul egyenesen a képembe…

Hogy miért, sejtelmem sincs, de a történet eme pontján fölrémlett bennem egy emlékezetes rajz, Pieter Bruegel Művész és műértője, melyen a titkokat fürkésző mester és a háta megett hunyorgó, okulárés férfiú látható. Két portré, emberi fajtánk két nevezetes példánya. S miközben az arcuk csaknem összeér, sejtelmeinkben egy mélységes, fekete szakadék tárul közöttük…

Ami a későbbieket illeti: a tudós várta, várta, hogy a bagoly felkerekedjék, aztán belátva, hogy erre semmi remény, maga pattant el a székéből, s rohant el hazulról. Egy ismerősénél aludt, aki hitte is a történetet, nem is, s csak másnap délután – és kellő kísérettel – mert hazatérni.

A bagolynak persze nyoma sem volt már. A rigót is hiába keresték – könyvkupacok megett, ágy alatt s egyéb árnyéklepte zugokban –, csak egy fekete tollat találtak. Ami legalább annak bizonyítására elegendő volt, hogy a furcsa eset nemcsak a tudósi elmében játszódott le.

– Öregem – summázta a groteszk históriát hórihorgas barátom, a köveket gyűjtő poéta –, te is, én is mit nem adnánk, ha meglátogatna bennünket egy bagoly. Hányszor megesett már, hogy az erdőben meghallottam messziről a kuvik rikkantását, a fülesbagoly fátyolos huhogását vagy a macskabagoly vijjogását, és elindultam megkeresni, hiába. Mert velünk a bolondját járatja a természet. Ez a jótét lélek pedig, aki ott kuporog a lassan ráomló könyvek piramisa alatt, nem tud mit kezdeni ekkora ajándékkal. Dehát mit is tehetnénk? Megkergült világban élünk, és ennek az összekuszált ezredvégnek mindnyájan apró, de öntörvényű magánbolondjai vagyunk.

kép | vecteezy.com