ÉS SZEMLÁTOMÁST EGYRE FOGY

1906 januárjában azt kérdezi naplójában a hetvennyolc éves Tolsztoj, hogy mit csináljon öreg fejjel – mert valamit, ugye, csinálnia kell, de hát kevés az ereje és szemlátomást egyre fogy. S aztán – ahogy egész életében – megvilágosodásszerűen döbben a feladatára: „ma tisztán megértettem a világos és örömteli választ. Mit csináljak? Hiszen már bebizonyosodott, hogy meg kell halni. Jelenleg ez a feladatom, mindig is ez volt. És minél jobban kell elvégeznem: jól haldokolni és meghalni. Szép és elkerülhetetlen feladat áll előttem, és én még valami mást keresek. Ennek nagyon megörültem. Mindinkább úgy tekintek a halálra, a meghalásra, mint ami nem a feladat vége, hanem maga a feladat…”

az erőtlenség tünete

A heuréka-élmény és a meghalás-feladat kijelölése meglehetősen sűrűn bukkan elő a naplóban is; a leplezetlenül praktikus tűnődés azonban szokatlan. „Mit csináljak én, öreg, tehetetlen ember?” – ismétli, számomra bámulatos őszinteséggel, s ugyanakkor érzem persze, hogy ez a naivitás és nyíltság a valódi tehetetlenség, az erőtlenség tünete: nem az öntökéletesítés újabb eredménye, hanem az önkezelés hiányossága.

Túlontúl könnyű, sőt olcsó a kínálkozó megállapítás, hogy az ábránd kevésnek bizonyult, és a feladat elvégzése végül – „jól haldokolni és meghalni” – neki sem sikerült. Az igazi kérdés talán, hogy sikerülhet-e egyáltalán. Minden tapasztalat azt bizonyítja, hogy a meghalást merőben más állapotú ember képzeli, mint akinek be kell teljesíteni, s hogy a „szép halál” vagy legalább a méltóságot megőrző halál hazugság, a haláltól még viszonylag távol élő önámítása. Meglehet, a tervezés-ábrándozás fogalmi terméke.

Az erőszakos és balesetes halálokhoz hasonló „hirtelen”, például betegségelőzmény nélküli szívroham – ami a legendákkal ellentétben nagyon ritka – kivételével a pusztulás alattomos, s éppen a folyamatosság, az időről időre alig észrevehető hanyatlás téveszt meg: az ember látja testén a ráncokat, de bőre nem drámai gyorsasággal lesz petyhüdt, a csípőre, hasra rakódó kötőszövetek nem hirtelen, nem egyik napról a másikra kerülnek oda, a tekintet hályogosodása, a szem alatti zacskók, a haj ritkulás pedig valamelyest megszokható. A vállon, a háton, a kézfejen barnás foltok sokasodnak, szenilis szeplők, mondod magadban, kimondod a szavakat, szinte élvezettel ismételgeted, még tetszik az elnevezés rokokó bája. Még hiszed, hogy ruhaszabással, kenőcsökkel ez-az korrigálható – legalább rejthető –, még igyekszel, mert buzgalmad eredményesnek tűnik: a mai kép nem rosszabb a tegnapinál. Leltározol és kuporgatsz. Nemcsak megőrzött lábformát, friss mozdulatokat, hallásod élességét, kivált, ha romlik a látásod, és látásod épségét, ha aggodalmasan ügyelsz, hogy meghalljad az elmosódottabb szavakat is. Örökké keresgélsz. Szemüveget, pénztárcát, tollat, igazolványt, és legtöbbször kulcsokat. Matatsz a táskádban, és látod magadat, hogy matatsz. Mentegetőzöl: mennyi zseb, mennyi felesleges rés, mennyi hordozni való kacat – ez nem az a kulcs, ez sem, de itt kell lennie, bizonyosan itt van, s nem tudod, rálátsz-e igazán erre a kapkodásra. Az öregség jele lenne, vagy nem az? Nem akarod elszalasztani az állomásokat, de bizonytalan vagy: vannak-e állomások. Nem akarod becsapni magadat, kendőzni valódi állapotodat, de siettetni sem szeretnéd a romlást, perverz kéjjel idejekorán feladni az egészet, lemondani az ellenállásról, tűrni és belesimulni, még kevésbé: tetszelegni a belesimulás pózában.

Végre kezedben a lakáskulcs, jaj, csak egyből betolnád a zárba; figyelsz, hogy elég fürgén lépkedsz-e; korábban vajon nagyobbakat léptél? Figyelsz, hogy nem felejted-e égve a gázt, a villanyt; arra is figyelsz, jól fogod-e a poharat, nem ejtesz-e el gyakrabban tárgyakat, nem botlasz-e sűrűbben a rövid kerti úton. Észreveszed, hogy egyre többet figyelsz.

test és szellem együtt hanyatlik

Azt mondják, a természet jótékony gondoskodása, hogy test és szellem együtt hanyatlik, de irtóztató a gondolat, hogy ha nem érzékeled, s így nem szenvedsz is tudatod megroppanásától, az eszes lény karikatúrája lehetsz. Gyanakszol hát, mikor kezdődik, van-e pillanat, Ó, nem a megállítás, nem a tetőre érkezés, hanem a leereszkedés kezdő pillanata – résen vagy, túlerőlteted az óvatosságot, s közben szorongsz, hogy éppen a túlerőltetés, a görcsös félelem a legbiztosabb jele a mentális pusztulásnak. Minden korábbi ambivalencia és minden feloldhatatlanul ellentmondásos jelenség sokszorosan meggyötör, a megmerevedés-öregség rémével bonyolódik, s az egész mégis egyszerűbb, csupaszabb. Végül talán nincs is árnyéka, udvara az „igen”-nek, a „nem”-nek. Ez van. Ez nincs. De sokáig, és egyre erősebben ennek a lefosztódásnak csak a fenyegetését érzed.

Anyám mesélte, hogy a nagymamája túl a hetvenen még énekelgetett magának takarítás közben, mindig süteménnyel várta, dédelgette, és teljes odaadással nevetett a tréfákon. Legendásan jó kedélyű dédnagyanyám azonban sok évvel a születésem előtt meghalt, s ma már úgy tűnik nekem, kérlelhetetlenül megfosztott vagyok: olyannyira nem ismerhetek derűs öregembert, hogy kételkedem, létezett-é, létezhet-e valójában, s nem csupán mesebeli kellék. A szemem előtt megöregedő emberek gyötrődve és gyötörve húzódtak összébb, keserűségük kemény burka előtt hányszor kínlódtam a rám osztott tehetetlenség, a terméketlen önvád miatt, és megint, mindig a gyanakvás: így kell? Csak így lehet? Így lesz? Minél inkább kitetszik a bizonytalanság, az erőtlenség, annál követelődzőbb a tekintet: bizonyítsd, hogy nem észleled a bizonytalanságot, az erőtlenséget, bizonyítsd, hogy minden mozdulat, ötlet, minden teljesítmény – a lendület a régi, de ne próbálj csalni, ráhagyni, ne gyámkodj, ne takargass semmit, ne csinálj úgy, mintha nem látnád, és végül ne foszd meg öregedet a leghatékonyabb, olykor egyetlen eszközétől, az erőtlenség megmutatásától.

Jól haldokolni és meghalni – írta hetvennyolc évesen Tolsztoj, éppoly szertelenül, ahogy tizenkilenc esztendős korában pontokba szedte a következő két év feladatait: „1. Megtanulom a jogtudományok egész tananyagát, ami az egyetemi záróvizsgához szükséges. 2. Megtanulom a gyakorlati orvostudományt, és részben az elméletit. 3. Nyelveket tanulok: franciát, oroszt, németet, angolt, olaszt és latint. 4. Elméleti és gyakorlati mezőgazdaságtant tanulok. 5. Történelmet, földrajzot és statisztikát tanulok. 6. Matematikát tanulok, a gimnáziumi tananyagot. 7. Disszertációt írok. 8. Középfokú zenei és festészeti képzettségre teszek szert. 9. Életszabályokat írok. 10. Bizonyos ismereteket szerzek a természettudományokban. 11. Dolgozatokat készítek valamennyi tárgyból, amellyel foglalkozom.”

Jól haldokolni és meghalni – írta, mintha nem látta volna, hogy ezeket „jól” elvégezni semmiképpen sem lehet. Hát hogy haltak meg a fivérei? a gyerekei? közeli rokonok? barátok? s akikhez felemás érzelem kötötte?

figyelnie kell

Jól haldokolni és meghalni – mintha tudomást sem venne (még vagy már) adott állapotáról: a fokozatos hanyatlásról; néz előre, most is előre, a bizonytalan meghalás felé, holott attól szenved, hogy ereje szemlátomást egyre fogy, feltartóztathatatlanul fogy, hogy figyelnie kell a lépéseit, a mozdulatait, a mondatai ívét: nem hagyja-e egyiket-másikat félbe, nem beszél-e zavartan, nem ismételget-e – mondtam már? elmeséltem nektek is? –, figyelnie kell, hogy hűséges maradjon régi eszméihez, s hogy bölcsen bólintson a történésekre: jól van; minden nagyon jól van. De mi van jól? Minek örül? Örül-e a teremtésnek, mint régen: szégyenkezve is a határtalan, őrült öröm miatt?

Jól haldokolni és meghalni csak úgy lehetne, ha az ember semmit sem veszítene életszerelméből, szenvedélyes, teljes odaadásából, kíváncsiságából; s persze ha valóban a majdani haldoklással és meghalással foglalkozhatna, s nem volna kiszolgáltatott a folyamatos roncsolásnak. De a meghalást tervezni, képzelegni végül is önkínzó menedék, olyan hárítás, amely alibit is igazol; a dolog könnyebb és simább fele, pedig se könnyűnek, se simának nem nevezhető.

Mégis: mikor kezdődik az erő fogyása, az öregedés, a lélek deformálódása? Amikor huszonévesen felfedezed az első ősz hajszálaidat, kajánul és büszkén vigyorogsz, s még évekig szinte várod, őrzöd és gyűjtöd, mert tetszik az ezüstös csillanás? Mikor? Unokád születésével?, aki oly könnyen felidézteti a begyakorolt mozdulatokat, hogy mentegetőznöd kell: ez más, ez egészen más? Mikor?

Talán nem is a törvényszerű, bár korai – mindig rettentően korai, s a törvényszerűség mázától-racionalizmusától még nyomorúságosabb szülőhalál idején. Nem kezdődik semmi. Szeptember végén, egy keddi, vagy csütörtöki, vagy pénteki nap délutánján gyönyörű, huszonkilenc éves lányom fésülködik a fürdőszobai tükör előtt; az ajtóból nézem, szemceruzát, krémpúdert keres, látja, hogy nézem, és csak félig fordul felém, amikor vadul szétfröcsköli a szavakat – és mostantól arról szól az élet, hogy kibírjuk?

kép | vecteezy.com