Gondatlanságból katasztrófa
This post was originally published on this site.
Hajózni muszáj, vallották a tengeri kereskedők. Az ókori görög hajósok a Földközi-tengeren szállították az értékes árucikkeket. A hirtelen támadt viharok azonban olykor süllyedéssel fenyegettek, és hogy a katasztrófát elkerüljék, a legénységnek meg kellett szabadulni a rakománytól. De melyik kereskedő holmiját dobják a vízbe? Az olívaolajat, bort tartalmazó amforáktól szabaduljanak meg vagy a finom szövetektől? De miért okozzanak kárt éppen az olaj-, bor- vagy posztókereskedőknek? A problémára a rodoszi törvényhozók azt a megoldást találták, hogy az összes kereskedő, akinek a szállítmánya biztonsággal partot ér, kártalanítsa a kereskedőket, akiknek a portékája a tengerbe veszett. A kínai és az indiai kereskedők a balesetek kockázatát úgy igyekeztek mérsékelni, hogy a veszélyes folyómedreknél az árut több hajóra pakolták, így csökkentették a hajók felborulása miatti veszteséget. Az itáliaiak hasonlóan jártak el a tengeri vihar vagy kalóztámadás okozta kár mérséklése érdekében.
A gondok, bajok kezelésének másik tengerjogi elve az 1800-as évek közepén született, és annak alapján a hajótulajdonosok csupán annyit térítettek meg a bekövetkezett kárból, amennyit a hajójuk és rakományuk ért. Ezzel a szabállyal az elsüllyeszthetetlennek hirdetett Titanic tulajdonosai éltek is az 1912-es katasztrófa után. A hajótársaság csak a túlélőknek és a tragédia következtében elhunytak hozzátartozóinak fizetett kártérítést, az elsüllyedt értékekért nem.
Míg a tengerjárókat a viharok és a zátonyok fenyegették, a szárazföldön élők leginkább a tűzvészektől féltették vagyonukat. A vagyon-biztosítás eredete Európában az 1666-os londoni tűzvészhez köthető. Egy királyi pék gondatlanul kemencéjében hagyta a parazsat, és a kipattanó szikrából elharapódzó lángok négy nap alatt felperzselték az angol főváros négyötödét. Több százezren maradtak fedél nélkül, és többségüknek reménye sem volt otthona újjáépítésére. Hogy a hasonló tűzvészeket elkerüljék, tűz- és életbiztosítási társaságok alakultak, amelyek tűzoltóságot szerveztek, és díj fejében tűzkárok elleni védelmet ígértek. Akik biztosítást kötöttek, azok a biztosítótársaságok emblémájával ellátott fémtáblákat szegeztek az épületük homlokzatára. Tűz esetén viszont a kivonuló tűzoltók csak azokat a házakat mentették, amelyeken tűzbiztosítási jeleket láttak, a többi lángban álló, biztosítás nélküli épülettel nem törődtek. Az igazi megoldást a települések tűzoltóságainak megszervezése jelentette. Attól fogva a riasztott tűzoltók már nem a tűzbiztosítók tábláit figyelték, hanem a tűz eloltásán fáradoztak.
Ahol biztosítás van, ott csalás is van – tartja a mondás. 1862-ben egy angol vállalkozó Poszeidón nevű hajóját jelentős összegre biztosította, majd nem sokkal később azt állította, a tengerjárót kalózok támadták meg. A nyomozás kiderítette, hogy csalás történt, mert a kérdéses hajó soha nem is létezett.
Egy olajtanker 1980-ban Guinea partjainál elsüllyedt. A biztosítótársaság nyomozói azonban gyanúsnak találták, hogy a tenge-részek minden holmijukat át tudták vinni az őket kimentő hajóra, sőt, kényelmesen még ebédet is készítettek. A biztosító nem fizetett kártérítést, és a bíróság börtönbüntetésre ítélte a csalókat.