GYÁVÁK ÉS SZNOBOK A HATALOM SZOLGÁLATÁBAN

Magyarországon most a demokraták leginkább azzal foglalkoznak, hogy miként lehetne visszatalálni a demokrácia felé vezető útra. Mi lenne egy szükséges rendszerváltás feltétele? Túlzás lenne azt állítani, hogy világos képünk van a demokratikus jövőről. Farkas Attila Márton régebbi és újabb írása, valamint az arrobori jelenség értelmezéséhez kapcsolódó reflexiók inspiráltak gondolkodásra a kívánt rendszerváltás két általános feltételéről. Bizonyosan szükség lenne politikai közösségre és elkötelezett, képzelőerővel rendelkező elitre. A kritikai gondolkodás elutasítása, az önkéntes szolgaság megöli a reményeket, hogy ilyenekre szert tehessünk. Az elit foglalkozásúak szembeötlő gyávasága, lustasága és felkészületlensége valószínűtlenné teszi azokat a munkálatokat, amelyek egy politikai közösség megszületése számára létfontosságúak. A mellébeszélés, az ideológiai hablatyolás, maszatolás és a sznobizmussal nyakon öntött dogmatikus zártság az autokratikus politikai rezsim szándékolt vagy nem szándékolt szövetségese.

nehogy baj legyen

Az értelmiség hűlt helyén tenyésző szakmai elitek a NER által okozott szorongás vagy csábítás hatásai alatt könnyedén mondtak le autonómiáikról. Az alárendelődést nem kellett nagyon kikényszeríteni. Józan számítások szerint egy valóban bosszúálló, kicsinyes autokrata és udvartartása jelentős károkat tud okozni, tönkre tud tenni források megvonásával, állami hatóságok politikai használatával, jogalkotással. Nincs menekülés, minden hatalom szorgos kezeikben összpontosul, és élnek is vele. Ezért aztán intézmények vezetőinek, az önkormányzatoktól, kamaráktól, egyházaktól, akadémiáktól, az egyetemekig, nem is beszélve az óvodákról, iskolákról és kórházakról, elégséges indokaik voltak a sunnyogásra, alkalmazkodásra, igazodásra és az urak akaratának kiszolgálására. És persze az engedelmesség mindig sokkal több a szükségesnél, mindig ott van az a többlet, amely fenntartja a zsarnok uralmát. Szakemberek képesek abszurditásokat állítani, hogy egyházuk megkapja a nem kevés alamizsnát az államtól. Mások hasonló határozottsággal hallgatnak, amikor lenyomják a torkukon saját munkafeltételeik rombolását. Gazdasági lehetőségekért, állami megrendelésekért, költségvetési forrásokért, tudományos, akadémiai címekért, előmenetelért és egyéb javakért, sallangokért kevés árnak tűnik szemükben a szabadság. De sohasem csak saját szabadságaikról mondanak le, hanem szakmák és intézmények képviselőiként nagy rendszerek autonómiáit segítettek felszámolni. Csak nehogy baj legyen! Ne bőszítsük fel a nagyurat, sőt, lehetőleg járjunk a kedvében. A semmitmondás, a mellébeszélés, az ideológiai nyelvhasználat, a mismásolás az Orbán-rezsim dolgát megkönnyítő mechanizmusok, de nem az új undokok hozták létre. Mindig itt volt velünk.

Az autonómia helyett függés és alárendelődés létmódjai a hatalomhoz való viszony rendszerképző sajátosságai. A versengő individualizmus, az erő kultusza, amelyeket az elit sznobizmusa egészít ki, meghatározza a hazai beszédmódokat. Ebben a közegben a rendi Magyarország újjáélesztésének nem volt akadálya. Tudományos műhelyek, szakmai programok lelkesen vagy lelketlenül partnerek voltak az atavisztikus és a kirekesztés hagyományát újjáélesztő ideológiai-történeti konstrukciók építésében. A múlt átírása és az értelmetlen Nyugat-ellenesség a politikai közösség születésének akadályozása céljából működnek. Ebben a totális amoralitásban és tudás-felszámolásban volt partner az elit jelentős része. Gyávaságból és lustaságból. Persze megtalálta hozzá az igazolásokat, de nem hajlandó szembenézni gyengeségeivel. Ilyen elit mellett a magyar politikai közösség mindig is csak ígéret marad, valójában folyamatos társadalmi bomlási állapotok, kifosztások és hegemónia-teremtési kísérletek közé szorulva vergődünk.

Ahogy Kicsák Lóránt állítja, szoros összefüggés van a közbeszéd és a társadalmi állapot között.^[1] A „törvényteremtő” társadalmi helyzet, amelyet ő is kíván, távolinak tűnhet az autonómia-hiány és az azt kiegészítő dogmatikus legalizmus körülményei között. Hogyan lehetne egy közösség normateremtő potenciálját erősíteni? Másként és újra: hogyan lehet a közösséget létrehozni?

reális utópiák

Kezdjük messzebbről! A nyilvánosság csonkasága nem a médiapluralizmus felszámolásának következménye, hanem a társadalmi integráció, az érintkezések megritkulásának folyománya. A hatalmi struktúrák persze kisajátították a nyilvánosság tereit és gátolják az önkifejezés lehetőségeit. De a politikusi hazugság csak a felület, a hatalmi attitűd, a kritika és önkritika hiánya a közbeszéd egészére jellemző; az elit hatalom hiányában is a hatalom nyelvét beszéli. Az elitizmus, a hatalmi vagy szimulált hatalmi nyelven beszélés, valamint a dogmatikus zártság, a tekintélyelvű érvek domináns szerepe elfojtja a közösségteremtő szabad érintkezéseket, amelyek a normateremtés forrásai. Mivel a „hivatalos véleményformálók” is ideologikus beszédmódot használnak, amelyben természetes az önreflexió, a kétkedés és a vitathatóság hiánya, kizárják, diszkreditálják az úgynevezett laikusokat. Ez azért különösen súlyos a mai Magyarországon, mert a bizonytalanság állapotaiban, a nem megállapodott élethelyzetekben a kész ideológiai konzervekhez fordulás eleve jellemző.^[2] Ilyen helyzetekben, a reális utópiák is fantazmagóriáknak tűnnek, vagy annak állítják be őket és a dogmák fedezékéből utasítják el azokat. Ilyenkor elveszik az esélye a megújuláshoz, a politikai közösség megszületéséhez szükséges képzelőerőnek. Például az autokrata ragaszkodás az egypárti alaptörvényhez kéretlen szövetségest talál a liberális elitizmus társadalmi alkotmányozással szembeni fenntartásaiban. A laikusok (értsd: a nép) csak ne próbáljanak beleszólni a szakemberek dolgába. Hogyan is képzelheti bárki, hogy Mari néni alkotmányt ír?! Így utasíttatik el a társadalmi részvétel gondolata. Lépten-nyomon ütközünk a demokrácia alapelemét gúnyoló, konzervatív politikusi bon-mot-ba: néhány perc beszélgetés a választóval eltántorít a demokráciától. A választók tehát hülyék, agymosottak, megvezethetők: a demokrácia ellenfelei és barátai ebben konszenzusra jutnak. Nem az autokrácia maradékai veszélyeztetik a leginkább a demokratikus megújulást, hanem az elit fantáziátlansága.

Hasonló sorsra juthat az igazságosság érvényesülése is. Az emberi méltóság megvonása, a megalázás és kirekesztés úgy válik hétköznapivá, úgy normalizálódik, hogy az ezek kezelésére hivatott szakmai elitek képtelenek azokat kezelni, elmulasztják a határozott fellépést e jelenségek ellen, mert az kényelmetlen, sőt, kockázatos lehet a kirekesztésekre és megfosztásokra épülő politikai rezsimben. A hatalomhoz alkalmazkodás nagy igyekezetében maguk is a megfosztás érintkezési formáit alkalmazzák. Jogászok, egészségügyi alkalmazottak, tanárok és egyetemi oktatók saját provinciális hierarchiáik különböző posztjain, le egészen a házmesterekig. De ezeket az állapotokat nem az Orbán-rezsim hozta létre, az csak végletekig kihasználta Magyarország tartós rendi maradványait. A társadalmi igazságtalanságok így aztán a páriák számára sorsszerűeknek, mozdíthatatlan kényszerek hatása alatt állónak tűnnek.

idővel megszokják

Amikor elhangzik, hogy a társadalmi újraintézményesítés (Magyarország kitalálása, a politikai közösség megszületése, integráció és szolidaritás) csak határozott politikai cselekvéssel lehetséges, nem csak és nem elsősorban a politikai rendszer demokratizálásáról beszélünk. Egy ilyen társadalmi újraépülés önépítést, önszerveződést, az autonómiák működtetését jelenti. Önmagában a demokratikus jogállam intézményi helyreállítása, a demokratikus politikai rend rekonstrukciója, a médiapluralizmus, a szabadság, jogegyenlőség és igazságos elosztás normatív alapjai csak a lehetőséget teremtik meg. Szükséges, de nem elégséges feltételei egy szolidáris, igazságos, szabad, élhető társadalmi közösségnek. A demokrácia hívei egyelőre e szükséges alapokkal elfoglaltak. Kétségtelen, hogy az autokrácia bukásával javul közérzetünk, visszanyerjük a reményt. Sőt, talán akik most ragaszkodni látszanak a Nagyúr uralkodásához és félnek a változásoktól, idővel megszokják a demokráciát. De vajon enyhül-e a szorítás, amely az alávetettek, a kiszorítottak, a gyengébbek megvetéséből ered? Kevesebb lesz-e a megalázás a hierarchiákhoz szokott struktúrákban? Megváltozik-e a bánásmód a gyerekekkel, betegekkel, öregekkel, más démonokban hívőkkel? Emberségesebb intézményi kezelésben részesülnek-e a szabályszegők, deviánsok, megtévedtek és megrögzöttek? Képes lesz-e a többség elviselni, hogy sokféle más él velük együtt, hogy a sokféle életmód és létezésforma, identitás és hit, származás és világkép egyenrangú az övékkel? Tudatosul-e, hogy az ő büszke többségük végtelen más szempontból elenyésző kisebbség? Fontosabbá válik-e az emberi teljesítmény és közösségi haszon, mint a rendi cafrang, pozíció és üres tekintély? Mindezek nélkül aligha jutunk közelebb egy élhetőbb országhoz.

A szakmai elitek jogosan bírált mentalitása és beszédmódja arra utal, hogy ezekre a feladatokra nincsenek felkészülve. Üres fecsegéseik mögött a hatalmi pozíciók szeretete, a gyengébbek lenézése, a rájuk bízott betegek, diákok, ügyfelek tárgyiasítása rejlik.

A szellem egyéb munkásait pedig jószerivel megnyomorította a költség-haszon szemlélet hegemóniája, a minden alternatíva értelmetlenségének kényelme. Az a gazdasági logika, amely eddig működött, az egyetlen lehetséges, függetlenül attól, hogy ennek milyen társadalmi és ökológiai ára van. Az intézményi rend, amelyet azonosítunk a demokráciával, az egyetlen lehetséges forma, függetlenül attól, hogy már nem szolgálja saját elvi alapjait és hajlamos az önfelszámolásra. Az alternatíva nélküliség, a tanult tehetetlenség hatotta át a rendszerváltás folyamatait is. A szakértői tudások használatát megelőző dilemmák az irányokról és lehetőségekről könnyen megspórolható volt a piacgazdaság és liberális alkotmányosság globális nyomása alatt. És persze ebben a szövetségben a liberális alkotmányosság játszotta az alárendelt szerepet. Innen ered a jogi formalizmus és a dogmatikus liberalizmus kártékony szövetsége, ami akkor is nehezen tágít a szorításon, amikor az autokratikus illiberalizmus a saját hazugságaival elpusztította a mögöttes értékeit. A képmutatás és a dogmatizmus segítik egymást, a merev liberalizmus alternatívanélkülisége öngyilkos hajlamú.

A neoliberalizmus gyakorlata és a NER kapcsolata bensőséges, a populista autokrácia nem reakció, nemzeti védekezés, hanem ráépülés, kihasználás, a romboló társadalmi következmények cinikus kihasználása. Miközben a gazdasági és társadalmi eszközrendszert a politikai hatalom kisajátítói lopásra és annak elfogadtatására használják. Az elit, a szakértelmiség még ennek hatására sem bújt ki a dogmatikus liberalizmus szorításából. A liberalizmus ideológiává, dogmává silányítása miatt az már nem értékrendszer, életforma, nem a szabadságszerető ember mankója, hanem furkósbot, mint a szocializmus idején a cinikus elit hatalomszerző technológiája. Erre válaszul erősödött meg az illiberalizmus militáns formája, újabb és újabb hazugságokra épülve, és ezek a mechanizmusok teszik zagyvasággá a közbeszédet, rontják meg a nyelvet.

De miért működnek ilyen hatékonyan a hazugságok? Hogyan lehetséges ilyen hosszú ideig ilyen sok embert a valótlanságba rángatni? Ezért nem csak az elitek romlott nyelve okolható. A hazug beszéd is kétoldalú kommunikáció, a címzett, a befogadó hajlamai teremtik meg a siker lehetőségét.

képmutatásra épülő kultúra

Marc Bloch történész a hazugság nyomába ered módszertani írásában. Azt vizsgálja, hogy mi a csalás oka, kik és milyen érdekek állnak a hamisítás, a történelem átírásai mögött.^[3] Mindig is léteztek hazugok, akiknek a hazugság a létmódjuk, de nemcsak mitomán egyének léteznek, hanem mitomán korszakok is. Ilyen volt a történész szerint a 18. század végén és a 19. század elején a preromantikus és romantikus nemzedék kora. Lehetséges, hogy a rendszerváltás, miközben a kommunizmus hazugságával leszámolást emlegette, belecsúszott egy másik hazugságba. A rendszerváltás politikus népe azt hihette, hogy a politikai pluralizmus és versengés szerves eleme a hazugság, mert azt kell mondani, amit a választók hallani akarnak. Meg hát ebben volt jelentős rutinuk: egy képmutatásra épülő kultúra gyermekeiként léptek be egy új korszakba. A demokráciával kapcsolatos képzetek inkább kapcsolódtak az üres, ideologikus, hazug politikai beszédhez, mint a szabadság és felelősség egyensúlyához, a közérdek meghatározása így könnyen vált az éppen legsikeresebben hazudozó politikai erő lehetőségévé.

Bloch szerint a hazugság és hamisítás néha kollektív járvány. Érdekes módon éppen a konzervatív, a hagyományokat megőrizni akaró korszakok bánnak a legszabadabban a múlttal: „a múlt megköltése” kollektív játszma, a társadalmi egység mesterséges létrehozásának kísérlete. Ez, tudjuk, a nemzetek születésénél jelentős szerepet játszott.^[4] De a politikai szándékú hazugságok gyakran szolgáltatnak háborús indokokat. A legabszurdabb rémhír is hihetővé válik szerencsétlen körülmények között, ha erős érdekek fűződnek ahhoz, hogy higgyenek benne. Gátlástalan és amorális politikai érveléssel vált a mai autokratikus Magyarországon ellenséggé Ukrajna, egy tömeggyilkos diktátor áldozata. Pusztán mert éppen ezt az ellenségképet látta leghasznosabbnak a rezsim saját hatalmának fenntartása érdekében. Ehhez azonban sajátos társadalmi atmoszférára is szüksége volt, ami megelőzte a rezsim létét, a hajlamok itt voltak velünk korábban is. A hazugságok, valóságtorzítások akkor működnek jól, ha összhangban vannak a közvélemény elfogultságaival. A hazugságok ilyen hatékony terjedéséhez „… arra is szükség van, hogy a társadalom állapota kedvezzen az ilyen terjedésnek.”^[5]

A történész tapasztalata megegyezik hétköznapi politikai érzeteinkkel: hogy az emberek mit tartanak egy korszakban természetesnek, fontosabb tényező gondolkodásuk és választásaik magyarázatában, mint a megélt tapasztalat. Olyan társadalomban, amelyben néhány generáció alatt a különböző kifosztások egymásra rakódtak, az ellenséges viszonyok „érzékelése” nem korlátozódik kivételes és rövid korszakokra, hanem az élet normális keretévé válik. A jelen valóságát könnyen átírja a zsigeri szorongás az idegentől, a változástól, ismeretlentől, újabb kifosztásoktól. De ami a legfontosabb: az ilyen társadalmi állapotokban nagy a bizalmatlanság és ennek megfelelően még a szokásosnál is ritkább az emberek közötti érintkezés. Pedig csak azokban a közösségekben, amelyekben elég sűrű hálója működik az érintkezéseknek, lehetséges a hazugságok politikai terjesztésével szembeni védekezés, mert a gyakori találkozások, sokféle megfontolás és érvek felerősítik a kritikai érzéket.

lopott pénzzel szimulál

A provincializmussal átitatott sznobizmus, amely a nyugati formák iránti kritikátlan konformizmust és annak ideológiai tagadásához vezető kisebbrendűségi érzést is jellemzi, szintén idősebb, mint a NER. Bár arcátlan nyíltsággal csak ez a rezsim tette feleslegessé az egyenlőtlenségek károsultjait, a kirekesztetteket a lehető legsértőbb módon. A sznob felfelé dörgölődzik és a lejjebb levőket megveti. A régi rendies történeti formák mintájára saját pozícióját igyekszik sokkal feljebb tolni. Ehhez gyakran a felette állók jóindulatát, barátságát, elismerését kell elnyernie, a hasonlóvá válás eszközeivel. Szükségszerűen szégyelli, megveti saját eredeti társadalmi helyzetét. Ez a mentalitás egyaránt jellemezheti a lentieket megvető arisztokratát és a hozzá törleszkedő burzsoát – mondja a mindennapi bűneinket elemző Judith Shklar.^[6] A feltörekvő elit sznobizmusa a demokráciához szükséges erényeket rombolja: az alacsonyabb státuszúak lenézése, megvetése, kirekesztése, például a demokrácia és az átlagember közötti ellentmondás gyakori emlegetése, súlyosan antidemokratikus. Az ilyen sznobizmus és a hipokrita viselkedés szervesen kapcsolódik egymáshoz: mindkettő hamisan hivatkozik bizonyos erényekre. A sznobizmus társas álcázás. Csak a megfelelő emberekkel érdemes kapcsolatba kerülni, a kapcsolat az alantas rétegekkel szégyenletes. A pozőr világának jól megfelel a szimulált polgárosodás világa, a társadalmi mobilitás bezárt csatornái, a politikai és kapcsolati tőkével gazdagodás parvenü kulturálatlansága, a státusz-szorongás és az üres szimbolikus prezentációk. A politikai rendet nem csak a Monsieur Jourdanra hasonlító, görcsösen polgárnak látszani akarók nevetséges világa jellemzi. Nem pusztán a Mészáros-jelenségről van szó. Hanem a sokkal népesebb, címekért, kapcsolatokért, státusz-gyöngyökért feladott autonómiák szakértelmiségi világáról. Magyarország elitjeinek jelentős részét folyamatos és mély álságosság jellemzi. Nagyobb energiákat fektetnek abba, hogy olyannak mutatkozzanak, amilyenek valójában nem. Nem a tényleges teljesítmények számítanak, hanem a politikai pozíció birtokában osztogatható státuszelemek, a felemelkedést a politikai kapcsolatok biztosítják. Így áll elő a senkik politikai, gazdasági és kulturális uralma. Ebben a világban a politikai elit majd úgy megy nyugdíjba, hogy a politikai haszongyűjtés volt az egyetlen tevékenysége, és biztos benne, hogy ezzel a közösség hasznára volt. De nincs közösség, éppen ez az elit járult hozzá, hogy esélye se legyen létrejöttének. Moliére hőse csak a saját pénzét fecsérelte rangokra, a magyar parvenü a lopott pénzzel szimulál rendi jegyeket, hivalkodó fogyasztással teremti meg vélt rangját. A polgári létet, életformát a fogyasztással lehet szimulálni, de a konzervatív értékrend éppoly távoli ettől, mint a demokratikus eszme. Sőt, a demokratikus jogegyenlőség veszélyes a parvenük státuszőrzésének sikeressége szempontjából, csak a hatalom árnyékában képesek létezni. Az egyenlőség eszméje nemcsak történelmileg diszkreditálódott, hanem zsigerileg undorodnak tőle. A társadalmi problémák szennyező elemek. De a politikai hatalmon kívül is virul a sznobizmus: a rendies elemek vonzása az értelmiséginek mondott szakmákat is ellepte. Kapcsolatok, tudományos címek, az akadémiai sznobizmus áporodott világa és itt is fogyasztás, fogyasztás, fogyasztás. A rezsim stabilitását az ő konformitásuk garantálja. Természetesen ehhez igazodik beszédük: a szakembernek politikamentesnek, objektívnek, szakszerűnek, semlegesnek, középen állónak kell látszania, a technikai szakszerűség gőgjével nézik le a kritikai attitűdöket és készségeket. Ebben a rezsimben az uralmi szakszerűséget a politikai hatalom kizárólagos hűségelemekkel definiálja és az állam a javak központi forrása. Ennek megfelelően az állami felső bürokraták a törleszkedő szakmai elitek számára mintaképző hatásúak. Öltözetük, beszédmódjuk, autóik és életformájuk egységes állami nemességnek mutatja őket.^[7]

Az Orbán-rezsim új, ám igencsak ismerős autokráciája a sznobok és fantáziátlan ortodoxok támogatását élvezi. Mindez a rendszerváltás legélesebb tanulságát hozza napvilágra: a szabadság pillanatnyi felvillanása nem tesz jobb karakterré senkit. Legfeljebb a legnagyobb akadályokat hárítja el, ha abban a fényes pillanatban van elég erudíció megszilárdítani a szabadság intézményeit. Ugyanis az alkotmányos intézményeket többé-kevésbé képzett szörnyetegek is képesek működtetni. Ebben a hierarchikus vonzásban nehéz elutasítani az alárendeltséget és a dominanciát is. Ebből a társadalmi helyzetből az elitek szakszerűsége önmagában nem juttat ki, csak morális felnövekedésük.

^[1] Kicsák Lóránt: Mindig volt és mindig lesz, Liget 2026 febr. 12.

^[2] Ann Swidler: Culture in Action: Symbols and Strategies, American Sociological Review, 1996. vol. 51: 273–286.

^[3] Marc Bloch: A történész mestersége, Osiris, 1996.

^[4] Benedict Anderson: Imagined Communities, Routledge, 2008.

^[5] Bloch, i. m. 78. o.

^[6] Judith N. Shklar: Ordinary Vices, Harvard University Press, 1985

^[7] Pierre Bourdieu: State Nobility, Stanford University Press, 1996.