Hová hull a zenegyümölcs?

This post was originally published on this site.

Megtermett a gyümölcs! A zeneszerző meghúzta a kettősvonalat friss műve végén. Készen van? Az alkotónak nincs vele több dolga?

Az almafának csakugyan nincs a termésével. Ha szép érett, lehullik vagy nyúlhatunk érte az ágra. A dal, a szimfónia azonban inkább hasonlít az újszülöttre. Még nem áll lábra, nem beszél. A zeneművet el kell juttatni azokhoz, akiket érdekelhet. Meg kell találni az előadókat, akik átnyújtják a közönségnek. Vannak művészeti ágak, amelyek nem igényelnek közvetítőt. A képzőművészetek – festészet, szobrászat – műtárgyai már a műteremben készen állnak: úgy, mint a kiállításon vagy a környezetben, amelyet majd díszítenek. A vers, elbeszélés, regény bárki által már a papírlapon olvasható, amelyre a költő, író lejegyezte. De a színmű – dráma vagy vígjáték – igazán csak akkor kel életre, ha színészek formálják meg a szerepeket, lehetőleg jelmezben, díszletek között, s valaki megrendezi a színpadi cselekvést. A zenét – különösen, ha többszólamú, többféle hangszerre szánta a zeneszerző – nem tudja akárki elolvasni a kottapapírról. Hát még, ha táncolnak is rá, aminek jeleit papírról csak hivatásos táncosok, s az ő mozgásukat tervező koreográfusok tudják megfejteni. 

A zene tehát kezdetben alkotóművészet, utána előadást igényel. Korábbi évszázadokban minden zeneszerző hangszeres művész is volt. Napjainkban is vannak, akik főképp billentyűsökön, legtöbben zongorán kitűnően játszanak. Akadnak, akik valamilyen vonós, fúvós, pengetős hangszeren nevelkedtek, s azon hivatásos színvonalon muzsikálnak. Nem ritka, hogy a zeneszerzők saját művüket vezénylik zenekar, énekkar élén, kevesebben közülük klasszikusok műveit is műsorukra tűzik karmesterként.

Van tehát már előadónk. És van-e helyszínünk? A mai zene alkotásaira általában kisebb az érdeklődés, mint a már több száz éve hallgatott mesterek műveire. A hangzás, a zenei gondolkodás szokatlan. Van, akit ez taszít, ezért elutasítja a zenehallgatásba fektetendő fáradságot. A maga korában még meglepően ható Bartók Béláról az 1930-as években ez a vicc terjedt el: Két ember a hangversenyen a zenekart hallgatja. Az egyik kérdezi: „Még hangolnak vagy már játszanak?” A másik így válaszol: „Ha Beethoven [ejtsd: bétóven], akkor még hangolnak, ha Bartók, akkor már játszanak.” Azért is olyan fontos, hogy az előadó nagyon jó munkát végezzen, mert ha egy mai zeneszerző művét nem igazán jól játssza, a közönség a darabot fogja rossznak hallani, míg ha Beethovent, azt mondják, ő játssza rosszul a művet. A zene olyan, mint egy nyelv. Ha értjük a szavait és ismerjük a nyelvtanát, világos, miről szól. Ha nem, olyan, mintha ismeretlen idegen nyelven beszélnének hozzánk.

A helyszínt meg kell találni a kortárs zenei hangversenyhez. Főleg a 20. század harmadik harmadában alakultak ki olyan zenei irányzatok, amelyekre nem a meg-szokott berendezésű és akusztikájú termek voltak alkalmasak. Hagyományos hangversenytermekben is szükség lehetett térhatásra: egyes hangszerek, hangszercsoportok nem a színpadról szóltak, hanem oldalról, az erkélyről, esetleg a nézőtér falain kívülről.