Költői receptek

This post was originally published on this site.

Vajon mire gondolunk pontosan, ha azt mondjuk: gondom van, gondban vagyok? Azért használjuk ezeket a szókapcsolatokat, mert nem jut eszünkbe jobb, vagy mert nem akarjuk néven nevezni a problémát, helyette körülírjuk, inkább ötölünk-hatolunk, eltereljük a témát? Persze, nem mindenki hallgathat a gondokról. Szép számmal találunk költőket, akik éppen a gondot választják versük tárgyának, ők nem válthatnak témát, nem beszélhetnek mellé. Hogyan képzelik el a költők a gondot? Vagy inkább a Gondot? Hogyan gondolkodnak róla?

A versek többségében a gond kellemetlen gondolathoz kapcsolódik, egy-egy nehéz problémához. Sokszor a gondolkodással kötik össze. Gondja a gondolkodóknak van. A gond a felnőtté válással éri el az embert, a gyerekek – gondolják a költők – gondtalanok. Nemes Nagy Ágnes például ezt írta: „Gyerek voltam, kit nem kísért / a gond”.

Gyakran maga az írás okoz gondot, máskor a költészet a gond gyógyszere. Csokonai Vitéz Mihály verseiben az anyagi, költői és szerelmi gondok sokszor cselekvőként jelennek meg: rágják az embert, megfőzik, rátalálnak, mintha üldöznék. A Gondot valódi személyként kezeli a költő. Aminek legalább egy előnye van: ha a Gond üldöz, el lehet futni előle (mint Ady Endre Futás a Gond elől című versében). A költők úgy félnek tőle, mint a haláltól. Az elmúlás témája is ezért merül fel rendszeresen a gond társaságában. Áprily Lajos Faust (ejtsd: fauszt) és a Gond című versében Faust azt kéri a Gondtól, hadd lásson mindent, a véget is, de a Gond vakká teszi. Ő lesz az utolsó „személy”, akivel Faust találkozik és beszél a halála előtt. Ebben a képben megérezhetjük a Gond félelmetes-halálos hatalmát is. A Gond az utolsó vendég, aki meglátogatja az embert.

Hogyan képzeljük el a megszemélyesített gondot? József Attilánál a Gondnak teste is van, ami sötét (fekete vagy barna). Az örök elmúlás című versben „Eloszlik a Gond barna teste, / (A zsíros földbe rothadunk)”. Máshol a Gond úgy fészkel, mint valami madár. Az Önarckép című versben: „Dacos, vad erdő sűrű nagy hajam. (…) / Alatta zúg a gondolatfolyam. (…) / Zord partján (…) / Sötét gond rakja barna fészkeit.” Egy másik versében pedig: „S madár helyett a szárazlombu fákon / Sötét Gond rakja barna fészkeit”. Ha a Gondnak fészke van, akkor fészkelődni is tud, olyan, mint egy madár. A Gond fészkének pedig középpontja van, amiből kiáradnak a problémák, mint ahogy a tojásból kikel és messzire száll a madár. József Attila más verseiben a Gondnak – úgy tűnik – valami ősi köze van a bolondsághoz is. Az ok–okozati viszony homályban marad. Kérdéses, hogy a bolondnak van-e Gondja, a Gondoktól bolondul-e meg az ember, vagy a bolondok látnak ott is Gondot, ahol nincs. Gond és bolond(ság) egymás közelében jár, rímel.

S hogy végül is mi a költők receptje a gondokkal szemben? Hogyan védhető ki a gond? A Gondviselés, Isten segíthet a gondoktól elmenekülni, túllépni rajtuk. De gondűző lehet a kedves, a költészet, bármi és bárki, aki eltereli a figyelmet a sötét gondolatokról. Csokonai egyik versében a bor segít megfeledkezni a legfélelmetesebb gondról is: „Meghalunk; de semmi gond az; / Fére bú! / Aki búsúl, mind bolond az, Hú, hú, hú!”. 

A felidézett képek közül talán a Gond fészke a legbarátságosabb. Itt a Gond nem annyira fenyegető, a fészek-képzetbe a gondoskodás elemei is beleszűrődnek. Ahol fészek van, ott kell lennie a tojásokról és fiókákról gondoskodó szülőknek is. Gond nincs gondoskodás és gondviselés nélkül, sugallja a költői kép.