Kőről kőre, cseppről cseppre
This post was originally published on this site.
Ha jártál már cseppkőbarlangban, biztosan tudod, hogy a cseppkövek nagyon lassan nőnek, száz év alatt átlagosan körülbelül 2 centimétert. A víz által kioldott ásványi anyagok cseppenként növesztik az álló oszlopokat, miközben függő alakzatok is képződnek a barlang mennyezetére. Néha megfigyelhető, hogy az álló és függő cseppkövekből idővel oszlopok alakulnak. Mindez azonban olyan lassú folyamat, hogy egy emberélet során nehezen (vagy sehogy sem) érzékelhető a cseppkövek változása. Ezt a természeti tempót különösen felgyorsult korunkban nehéz elképzelni, de a példa segítségével jól szemléltethető, hogy a gépesítés előtt (a technikai forradalmakat megelőzően) más iramban teltek a mindennapok. Minél messzebb megyünk vissza a múltba, annál több idő kellett, hogy egy kiválasztott kődarab eljusson a felhasználási helyére, és a megfelelő formára alakítsák.
Korábbi századokban az épületek a ma megszokott sebességhez képest számunkra hihetetlenül lassan, valóban kőről kőre készültek el, főleg az ókorban és a középkorban, amikor minden egyes kődarabot kézzel faragtak ki. S amikor olyan helyre is készítettek domborműveket és szobrokat (száz-százötven méter magasságba, tetők eldugott zugaiba), amiket csak az látott, akinek a templom épült és aki a templomot építette. Tudunk olyan katedrálisokról, amelyek több emberöltő (egy emberöltő kb. 25 évet jelent) alatt épültek fel. Előfordult, hogy az épület alapjait öreg, tapasztalt kőművesmester rakta le, de a tornyait már a dédunokák fejezték be. Bevett szokás volt, hogy ugyanazt a szakmát vitték tovább családon belül; a mester és az inas céhbeli megjelölése gyakran egybeesett a nagypapa-unoka rokonsági fokokkal.
A kőfaragók, a képfestők, a szobrászok családjai egymás mellett dolgoztak a több generáción átívelő építkezéseken. A kölni dóm például évszázadokon keresztül épült, a mai falak alapjai a 12. századi gótika idején készültek, az épületet pedig a 19. századi romantikában fejezték be. A bécsi Szent István dómon is több művészi kor hagyott nyomot. Építése román stílusban kezdődött, de a tornyokat a gótika szellemében alakították.
A középkor híres, nagy templomai sem egységes arculatúak (különösen igaz ez ott, ahol a tetőszerkezetnek többször kellett nekifutni), majdnem úgy cseperednek fel, mint az erdők. Hasonlítják is erdőhöz: az oszlopok a fatörzsek, a hevederívek és a bordás keresztboltozat a lombkoronát tartó ágak, a mennyezet az égboltozat. Ami egy erdőben a fa növekedése és az évgyűrűk gyarapodása, az egy középkori templomban az egymást váltó mesteremberek sora. A generációk itt szó szerint egymásnak adták a téglákat, a vésőket, az ecsetet.
A modern ember számára meglepő, amikor keresztény templomok falában találkozik oda nem illő pogány kődarabokkal és reliefekkel. Bevett gyakorlat volt Rómában, hogy az ókori romokat felhasználták a későbbi építkezések során. Így a pogány templomok egy részét elhordták, s a leomlott vízvezetékekben is építőanyagot láttak, és téglaraktárként használták azokat. De nem menekültek a faragott sírok részletei (a szarkofágtetők) sem. Ugyanígy jártak az akkori ismert világot (a mai Angliát, Spanyolországot) behálózó római kőutak és az ezeket szegélyező határkövek (ezeket ma inkább kerítéseknek mondanánk): olykor helyi templomot építettek belőlük. Volt, hogy a pogány szentélyt kicsit átépítve hoztak létre keresztény templomot.
A kultúra lassanként változik, ahogy a bőrüket levedlő, új pikkelyeket növesztő hüllők. Az épüle-teket átépítik, ahogy egy gyík is lemond a farkáról a túlélés érdekében. Ha érzékeljük és keressük az apró változásokat, megért-hetjük, hogyan alakít át mindent az idő.