Kulcsok
This post was originally published on this site.
– Kedves népem! Talán eljutott hozzátok az udvari szóbeszéd szárnyán, hogy a trónust lecserélem egy napozóágyra Tikitaka szigetén – a királynővel nyugdíjba vonulunk. A királyságot Fiksz tanácsosra bízom.
Fülöp királyfi eddig kihúzott háttal, fenséges arckifejezéssel (legalábbis olyat próbált vágni) állt az emelvényen, szülei mellett. Apját hallva szeme elkerekedett.
A király folytatta:
– Persze, csak amíg a királyfi meg nem szerzi az ország kulcsait.
A bejelentés után mindenki visszatért a saját dolgához. Csak Fülöp állt ugyanott, mindenféle délcegség meg fenségesség nélkül – letörten.
– Ne csüggedj, fiam, bizonyosan kiállod a próbát – tette vállára a kezét a király, majd egy térképet nyújtott át Fülöpnek.
A királyfi eddig úgy hitte, hogy hercehurca nélkül követi majd apját a trónon. Ám ha jobban belegondolt, tulajdonképpen nem volt ellenére a kaland.
A térképen a koronás figurához (itt állsz) legközelebb lévő, aranyszínű iksszel jelölt birodalmi kertészetbe indult először. A kapun befordulva összeütközött egy nyakig sáros alakkal.
– De jó, hogy jössz, királyfi! Én nem bírok vele. Ott van hátul, a tulipánrózsáknál – mondta, és már rohant is.
Vajon mivel kell harcolnom? Medvével? Sárkánnyal? – morfondírozott Fülöp, miközben a kert végébe igyekezett.
Ott azonban csak Küllőt találta, a bozontos szemöldökű főkertészt.
– Veled kell megküzdenem? – csodálkozott.
– Ugyan kitől hallottad ezt a badarságot?! – kiabálta Küllő. – Ezekkel a kórókkal van a baj, nem velem – mutatott a tulipánrózsákra. – Nem hajlandóak kinyílni.
– Kaptak elég vizet?
– Azt hiszed, hogy nem értek a munkámhoz? – dohogott a főkertész. – Mindent kipróbáltam, de amikor meglátnak, még szorosabban húzzák össze a szirmaikat.
Fülöp egészen közel hajolt a virágokhoz.
– Kedves tulipánrózsák, mire van szükségetek? – suttogta.
– Csendre. Békére. Ha nem noszogatna minket, már rég kinyíltunk volna – susogták vissza a szirmaik mögül.
– Értem – bólintott a királyfi. – Küllő, megbántottad a tulipánrózsákat. Beszélj velük! Pár nap múlva visszajövök.
Az ezüstszín iksznél szőlődombok húzódtak. Vesszőkosaras asszonyok, puttonyos férfiak hajolgattak a gyümölcsök körül.
– Szép napot! Itt milyen problémát kell megoldanom? – szólította meg őket.
– Itt nincs baj, csak sok munka – válaszolták.
– Akkor segítek – mondta Fülöp, és csatlakozott hozzájuk. Hét napig szedték, hordták, taposták a szőlőt. Ahogy a királyfi az utolsó adagot borította a hordóba, egy kulcs csillant meg a szemek között.
Az utolsó iksz a bírósághoz vezetett.
– Szeretnénk a tanácsodat kérni – mondta a bíró. – A molnár a fiaira bízná a malmot, de nem tudja, hogyan ossza fel köztük.
Fülöp körbe-körbe járva tanakodott.
– Legyen az egyiké a malom alsó köve, a másiké pedig a felső! Így csak együtt tudnak őrölni, és a bevételt is egyformán kell elosztaniuk.
– Legyen így! – csapta össze a kezét a bíró, és Fülöp markába nyomta a bronzkulcsot.
A királyfi visszaindult a kertészethez, ahol Küllő hálásan fogadta:
– Elnézést kértem a tulipánrózsáktól. Tegnap épp dúdolgattam mellettük, amikor kinyíltak! Az egyikük ezt a kulcsot rejtette a szirmai között – mutatta a harmadik, hiányzó darabot.
Fülöp még kicsit beszélgetett a főkertésszel és a virágaival, aztán zsebében a bronz, az ezüst és az aranyszín kulccsal, mosolyogva indult hazafelé.