LIBERÁLIS ÉS ILLIBERÁLIS DEMOKRÁCIA: EGY EGÉSZ KÉT FELE?

Farkas Attila Márton ARROBORI című könyve 20 évvel ezelőtt jelent meg, most ezzel a címmel rovatot indítottunk, amelyben szerzőink a könyvhöz kapcsolódva mai jelenségekre reflektálnak

Farkas Attila Márton (FAM) húsz évvel ezelőtt megjelent könyve, az Arrobori, nemcsak kitűnő, máig jól használható jellemzése volt a rendszerváltás (rendszerváltozás, sima átmenet stb.) másfél évtizedének, de bátor tett is. Bátor abban az értelemben, hogy valóban rendszerkritika volt: nem beilleszthető sem az 1994-ben létrejött és 2006-ban, a második Gyurcsány-kormány idején is fennálló MSZP-SZDSZ koalíció úgymond balliberális beszédmódjába, sem a formálódó-alakuló jobboldaléba. Mindkét táborral élesen szemben álló, baloldali kritika volt az Arrobori, persze a maga szuverén módján. A könyvet záró Üvölteni kell című fejezet erről a baloldaliságról ad számot, minden illúzió, minden utópikus, nagy tervezet, a marxizmus vagy az osztályharc 19. századi eszméinek felvonultatása nélkül. FAM a szituacionistákról, a fantázia Örök Ünnepségbe forduló forradalmáról beszél, miközben nagyon is tisztában van azzal, hogy az „ilyen szövegek egyre inkább anakronisztikusnak hatnak, hiszen a jelenkor már nem a jóléti kapitalizmus időszaka, amikor az utópista luxusgondolatok táptalajra lelhettek a fiatalok elméjében. A tőke minden külső és belső kontroll nélküli nyomulása és gáttalan érdekérvényesítése Townsend és társai mizantróp szemléletét hozta vissza” (390), és ezek jutnak érvényre – állítja FAM – a magukat baloldalinak-balliberálisnak mondó koalíció politikájában is.

az emberi tudat mélyrétegeiben

De mit kezdhet a „realitás talaján” álló politikus – aki mégiscsak a kompromisszumok szakembere – az Örök Ünnepség fantáziaképével? Szóval, hogy ez így talán édeskevés lenne? Maradjunk egyelőre annyiban: ahhoz éppen elég, hogy FAM a korszak balliberális hegemóniájának „süket dumáját” (arroboriját) éles kritikával illesse, és fenntartsa a „luxusgondolatot”, mely mégiscsak az „ősi egyenlőségelvvel, az igazságos társadalom időtlen eszméjével”, egyszóval az „emberi igazságérzet” ideájával azonos. Ez pedig – mondja – „jóval korábbi a munkásmozgalomnál, korábbi a kora újkori utópisták álmodozásainál, sőt, a közhiedelemmel ellentétben még a kereszténységnél is. Ennek az ideának az eredete az emberi tudat mélyrétegeiben gyökerezik, legalábbis erre utalnak a legkülönfélébb kultúrákban fölbukkanó Aranykor-mítoszok, az egyenlőségen és igazságosságon alapuló, boldog és tökéletes emberi közösség hol távoli múltba, hol távoli jövőbe vetített, gyakorta szakrális mezben fölbukkanó víziói.” (81) Erre a gyakorta szakrális mezben felbukkanó fantáziaképre visszatérek még, mert távolról sem olyan erőtlen, lilaköd-szerű képződmény, melyet egy „komoly ember” el kell, hogy hessentsen magától. De most még másról kell szólni.

Hogyan olvassunk ma egy olyan könyvet, mely éles, sőt, alkalomadtán szenvedélyes kritikával illeti a rendszerváltássá magasztosított „sima átmenetből” születő balliberális hegemónia, ezen belül a „Gyurcsány-rendszer” korszakát? Hogyan olvassuk ma, azaz a NER, vagy inkább az „Orbán-rendszer” idején, mely a maga „rendszerváltását” és „fülkeforradalmát” éppen a Gyurcsány-rendszer megdöntésével igazolta, és máig visszatérte veszélyével riogat? Egy formális logika szerint következhetne ebből akár a balliberális hegemóniát „megdöntő” NER melletti állásfoglalás is, ám FAM esetében nyilvánvalóan nem erről van szó. A felsejlő ellentmondás, a két rendszer szembenállása látszólagos. Valójában egymás inverzei: a kettő – mondhatni dialektikusan – feltételezi egymást, szóval együtt alkotnak egy hamis egészet. Miként FAM a jelen vitát bevezető írásában[1] állítja: „ahogyan a kádári konformizmus és cinizmus alapozott meg az újkapitalizmusnak, s vele a magyar neoliberalizmusnak, úgy lett ez utóbbi alapja a NER-nek. Egyikből következett a másik, egyikre alapozott a másik”. Ez pedig azért lehetséges – írja FAM az Arrobori 2020-as e-könyv-változat bevezetőjében –, mert a két tábor mögött olyan „évszázados gondolkodásbeli minták állnak”, melyek egyazon kérdésre adnak szükségképpen részleges és hamis, következésképpen a hazugságok rendszeréhez (az arroborihoz) vezető választ. Azaz „kormányzatoktól, rezsimektől, sőt, rendszerektől függetlenül keserítik életünket”.[2] (7) Ennek az értelmezési keretnek az érvényességét semmiképpen nem vonnám kétségbe. Magam is úgy látom, hogy évszázados minták működtek a rendszerváltásban és az azt követő évtizedek magyar társadalmában is. Úgy vélem azonban, hogy az Orbán-rendszer kiépülésével olyan új politikai alakulat jelent meg a színen, mely támasztékként felhasználja ugyan a meggyökeresedett mintákat, de új útra tért, és ez az út veszélyességében – már ha fokozható a fokozhatatlan – messze túlmutat a korábbi mintázaton: nem illeszthető már ebbe az értelmezési keretbe.

De lássuk előbb magát az értelmezési keretet. FAM az Arroboriban és egyéb írásaiban – erőssége ez és érdeme – a magyar társadalom történetét a Nyugathoz való viszonyában látja és láttatja. Olyan félperifériás, fejlődésében megrekedt ország történelmeként, mely előtt két, egyaránt veszélyekkel terhes lehetőség áll.[3] A Haza és Haladás jelszava elvált, sőt, szembekerült egymással, és a két jelszó zászlaja alatt kialakult a két egymásra fenekedő tábor: harci dobok dübörgése mellett kurucok és labancok, urbánusok és népiek, kozmopoliták és szittyák, libsik és NER-lovagok menetelnek a „zsákutcás magyar történelem” országútján. Természetesen nem a „volgai lovastól” örökölt nemzetkarakterológiai jegyről van szó, hanem a 16. század táján megrekedt fejlődés, a félperifériás helyzet következményéről. Arról, hogy Magyarország egy félperifériás régióban helyezkedik el, melynek elmaradottsága (relatív szegénysége) szorosan összefügg a nyugati centrum fejlődésével (gazdagságával). Mondhatnánk: az egyik azért tud fejlődni, mert a másik elmaradt. A határokon átlépő tőke működési elvéből következően a versenyelőnyök a centrumban akkumulálódnak, míg a versenyhátrányok a periférián, s a létrejövő különbségek a longue durée (hosszú időtartam) tanúsága szerint szinte behozhatatlanok.

mindkét tábor hazudni kényszerül

A Haladás, a „birodalmi progresszivizmus” hívei megnyitnák a határokat a mindenekfelett csodált „civilizált világ”, a Nyugat „felvilágosult kultúrája”, társadalom- és államszerkezeti struktúrái, gazdasága és technológiája előtt, azaz komprádor hevülettel vállalják az öngyarmatosítás kockázatát: egy gazdasági, politikai és kulturális eszközökkel kikényszerített, rapid és szervetlen fejlődés kockázatát minden turbulenciájával egyetemben, még ha ez széles tömegeket érintő válságokkal és tragédiákkal fenyeget is. És jön a felvilágosultak leereszkedő gőgje, jön az arrobori: vakok és ostobák azok, műveletlen senkik, akik nem látják a Haladás nagyszerűségét. A másik oldalon pedig megszületik a szittya nacionalizmus, mely élesen különbözve a nemzet fejlődését forszírozó nyugati államok nacionalizmusától, dacosan elutasítja a centrum felől érkező kihívást, és a félperifériás, fejlődésében megrekedt országot azonosítják a Hazával. Rendies struktúráiban, az úr–szolga és az urambátyám viszonyokban, a nép alázatában, úgymond szelíd tűrőképességében fedezi fel a magyarság megőrzendő ősiségét és tradicionalizmusát, amit felpaprikázva, harcias daccal védelmez, miközben az idegenszívűek, a hígmagyarok, a „zsidó kapitalizmus” mérgező mákonyává nyilvánítja a haladárok minden lépését. Ami természetesen a félgyarmati helyzet átírását és szentesítését jelenti. És mert mindkét tábor hazudni kényszerül, részben tagjai önfeledt hite, még inkább személyes vagy rétegérdeke okán, a két tábor a hazugságban magára zárul. Tagjaitól elvárja az egyoldalú vakságot, a néma konformitást, mely idővel bamba konformitássá szelídül.

Mindez természetesen csak állóképbe merevített, zanzásított változata FAM koncepcionális keretének. De ahhoz talán elég, hogy átlássuk, az 1994-es választásokkal létrejött neoliberális hegemóniának az Arroboriban olvasható leírása elhelyezhető a „birodalmi progresszivizmus” értelmezési keretében. A „sima átmenet” során lezajló, súlyos társadalmi következményekkel járó, azaz távolról sem sima „spontán privatizáció” és az egyértelmű nyugati orientáció éppúgy megfelelt a késő kádári korszak technokrata-menedzser rétegéből születő posztszocialista nomenklatúra-burzsoázia érdekeinek, ahogy megfelelt a liberális értelmiség meggyőződésének is, hogy egyedül a magántulajdon és a kapitalista viszonyok megszilárdulása biztosítja a demokráciát – kerül, amibe kerül. Bár FAM többször hangsúlyozza, hogy a rendszerváltás liberális értelmiségét elsősorban a jobboldal újjáéledő antiszemitizmusától való félelem igazgatta, ez a félelem egyszerű képletbe fogva jól illeszkedett az öngyarmatosítás keretébe: a kapitalizmus kritikája „az Amerika-ellenességgel párosul és azonosul, az Amerika-ellenesség az Izrael-ellenességgel és az antiszemitizmussal, ez utóbbi pedig a nácizmussal.” (157) Megállítani a Haladás ellenségeit csak a gyors privatizációval, a külföldi tőke és a multinacionális vállalatok rapid betelepedésének szorgalmazásával, a kapitalizmusnak megfelelő környezet megteremtésével, így például a szakszervezetek ellehetetlenítésével, szóval a vadkapitalizmus felvállalásával lehet. A cél az volt, hogy a Haladás visszafordíthatatlanná váljon – ahogy akkoriban egy csurkista mondhatta volna – „e vérző Hazában”. Mert hogy a Haladásnak ára volt, az kétségtelen. Az SZDSZ, elhatárolódva a szociális kérdéseket, a szegényeket képviselő SZETA vonalától, koalícióra lépett az MSZP-vel: „összenőtt, ami összetartozik”, és megszületett a balliberális jelző. Aminek csak annyi hibája van, hogy az MSZP nem volt baloldali, a liberális oldal pedig intranzigenssé vált. Beszédmódjának, az arroborinak „célja a fönnálló gazdasági-politikai rend megkérdőjelezhetetlensége – kvázi ’szakralizálása’. Ide sorolhatók az olyan frázisok, mint a ’különben nem jönnek ide a befektetők’, ’az ország gazdasága szempontjából’, a ’veszítünk a versenyképességünkből’ stb., de ide sorolhatók az olyan szövegek is, mint pl. a ’bízzuk a szakemberekre’, vagy a már említett ’populista demagógia’ kifejezés használata bárminemű rendszerkritikára, még az egészen udvarias, enyhe bírálatokra is.” (68) És végül jött a Gyurcsány-korszak, a maga egyértelműen neoliberális politikájával.

A rendszerváltás első, 2010-ig terjedő szakaszában egyértelműen kirajzolódnak tehát a félperifériás lét „évszázados gondolkodásbeli mintáinak” kényszer-mechanizmusai. Jó indokok szólnak amellett, hogy értelmezni lehet a NER rendszerét is ebben a keretben. Végső soron – mondhatnánk – nem történt más, mint hogy a posztszocialista nomenklatúra-burzsoázia helyére a „nemzeti tőke” nomenklatúra-burzsoáziája lépett, ezer szállal bekötve abba a politikai erőközpontba, amely az öngyarmatosítást immár a belső erőkre bízta. A NER rendszerét vitaindító írásában FAM így jellemzi: „mára nem csupán jogot nyert a feudális Magyarország magasztalása és a magyar progresszív hagyomány szinte teljes megtagadása (sőt, olykor explicit kárhoztatása), hanem a NER szabályos rendi társadalmat hozott létre, alig titkolva ezt a dicső tettét. Ez a feudális hierarchia nagyjából így néz ki: legfelül a kvázi uralkodó – nevezhetjük kormányzónak akár – a családjával, alatta a neki engedelmes és tőle félő NER-bárók, utána a bármire kész ’köznemesség’ a pribékek széles hadának képében, majd a mindent tűrő, de engedelmes jobbágyság. S velük szemben az ’idegenek’, az ország lehazaárulózott és majdhogynem másodrendű állampolgárként kezelt másik fele. Mindehhez a város- és értelmiségellenesség. Orbánék (akiknek fiatal nyugatos liberálisként legnagyobb volt a pofájuk a rendszerváltás idején) tulajdonképp visszarugdosták az országot és a társadalmat jó kétszáz-háromszáz évvel korábbra, legalábbis társadalmi és kulturális szempontból.”

Találó ez a leírás, és vajon nem a szittya nacionalizmus megnyomorított Hazáját írja-e le? Ha pedig azt írja le – márpedig azt írja le – nem kell-e azt mondanunk, hogy forog tovább az „évszázados gondolkodásbeli minták”, a félperifériás „kompország” minden értelmes szándékot, hazát és haladást felmorzsoló malomkereke? Azaz – miként már idéztem FAM-ot – „ahogyan a kádári konformizmus és cinizmus alapozott meg az újkapitalizmusnak, s vele a magyar neoliberalizmusnak, úgy lett ez utóbbi alapja a NER-nek. Egyikből következett a másik, egyikre alapozott a másik”. De valami mintha mégis megváltozott volna. Mintha egy új, a mára már megszokottnál is nagyobb veszély leselkedne, ahogy erre Kovács Gábor is utalt ebben a rovatban, és ahogy utal rá FAM is. Mintha a malomkerék forgása leállna, hogy – teszem hozzá – alóla egy új szörny bújjon elő.

végtelenül kiélezett feszültségben

FAM teljes joggal azt mondja, hogy könyve – legnagyobb sajnálatára – „máig érvényes, dacára, hogy az ostorozott neoliberális globalizációnak és gyarmatias magyar változatának befellegzett, s úgy tűnik, már utóvédharcokra se nagyon telik tőle”. De – mondja – a NER sem „új rend, nem holmi posztfasizmus, hanem a politikai magyar nemzet teljes megszűnte. Nem megszilárdulás, hanem egy bomlási folyamat végterméke”. De mi lenne ez a végtermék? Mi született a bomlásból? Maga a felbomlás, a politikai nemzet megszűnte? Kétségtelen, végtelenül kiélezett feszültségben két tábor áll szemben egymással, de nagyon úgy tűnik, hogy ez a két tábor az „évszázados gondolkodásbeli minták” jól ismert két tábora. Kovács Gábor azonban kinyitja a régi minták keretét, amikor azt állítja, hogy „valami visszavonhatatlanul megváltozott”: „Sajnos, egyáltalán nem alaptalan az a félelem, hogy ami most az Amerikai Egyesült Államokban történik, ismét csak egy új világkorszak még csak kialakulófélben levő új rendjét mutatja fel. Nagyon-nagyon felszínes dolog itt holmi madman-szindrómáról beszélni, vagyis úgy gondolni, hogy egy narcisztikus pszichopatának a világ legerősebb birodalmának élére kerülése merőben a véletlen műve. Ami Amerikában történik, az a modern történelemben … [kialakult és mindmáig hatékony] politikai szerkezet szétzilálásának kísérlete”.[4]

Úgy vélem, hogy az elmúlt húsz évben valami valóban visszavonhatatlanul megváltozott. Bár Magyarország viszonya a Nyugathoz e változás után is alapvető kérdés maradt, a változás után ez a kérdés már nem vethető fel úgy, mint a változás előtt: nem vethető fel egy félperifériás ország viszonyaként a nyugati centrumhoz, mert hogy maga a centrumpozíció rendült meg, különösen Európa és az Európai Unió tekintetében, de az USA vonatkozásában is. Scheiring Gábor – aki fontos és kitűnően dokumentált írást szentelt a NER és a nyugat-európai, de elsősorban az amerikai, trumpista, szélsőjobboldali körök között 2010 óta tervszerűen felépített és fokozatosan intézményesített kapcsolatrendszernek[5] – teljes joggal jegyzi meg, hogy az „orbánizmus 2010-ben nem egyszerű politikai kormányzási projektként, hanem a liberális globalizmus rendszerszintű válságára adott átfogó válaszként robbant be a hatalomba”, következésképpen „Orbán projektje sosem csak a szervezett korrupcióról vagy a hatalomvágyról szólt”. Úgy gondolom, nagyon itt lenne az ideje, hogy ezt el- és felismerjük. Ahogy felszínes és leegyszerűsítő Trump esetében madman-szindrómáról beszélni, felszínes és leegyszerűsítő Orbán és a NER esetében maffiaállamról. Nem mintha a korrupció és a lopás, a belső kör gazdagodásának szintje nem lépne át minden mértéket Magyarországon; nem mintha a magát távlatos politikusként, világpolitikai tényezőként felépítő Orbán nem úgy vezényelné családja és közvetlen környezete gazdagodását, mint az uborkafára épp most felkapaszkodott suttyó. De a mese tanulsága mégsem ez.

A „maffiaállam” politikai, mozgósító jelszóként persze hatásos, de közben elfedi a megszületett politikai alakzat ijesztő lényegét. Mint a madman-szindróma, kimondva-kimondatlan ez is derült égből ránk hullott, szerencsétlen véletlenként kezeli a NER megszületését – egy valahonnan előkerült köztörvényes bűnözői csoport tevékenységeként, amit, ha elkergetünk, minden olyan szép és jó lesz, mint régen: visszatérhetünk a „normális országok”, a „civilizált világ” kebelére. Csakhogy FAM-nak igaza van: a neoliberalizmus volt az az „alap”, amin a NER felépülhetett. A neoliberalizmus globális áramlatával együtt úszni vagy inkább abban evickélni talán csak hiba volt, egy kényszerpálya egyik állomása. De ezzel a hibával azóta se, most se szembenézni, ez több mint hiba: vétkes mulasztás. Először nézzük meg tehát, hogyan és miért válhatott a neoliberális korszak globális folyamata, melynek Magyarország amúgy mellékes és jelentéktelen szereplője volt, távlatos, távlatosan veszélyes és távlatosan gonosz politikai vízió alapjává. FAM-mal szólva: „Krisztus arculköpésévé”.

kompromisszumok

A II. világháború után Nyugat-Európában kialakult jóléti állam alapvetően a tőke és a munka kompromisszumaként vagy kiegyezéseként írható le, melynek betartását a két fél között közvetítő állam biztosította. E berendezkedés ún. plurális vagy liberális demokráciája viszonylagos autonómiával rendelkező kormányzati, politikai, társadalmi és gazdasági szervezetekre épült, és ezek – egymás „fékeit és ellensúlyait” alkotva – biztosítani tudták a különböző, elkülönült igények megfogalmazását és képviseletét, valamint a kölcsönös kontroll mechanizmusait. Míg Rousseau a népakarat, a volonté générale érvényesülését minden partikuláris közvetítő elem kizárásához köti, a plurális demokrácia, épp ellenkezőleg, a partikuláris-különös érdekek képviseletét és a közöttük lehetséges, igazságosként elismert kompromisszumok kidolgozását tekintette feladatának. Ami pedig e feladat megoldását illeti, ehhez – a centrumországokban felhalmozott versenyelőnyökre támaszkodva – rendelkezett is a szükséges eszközökkel a globalizációt megelőző korszakban.

A ’68 után – és ’68-tól nem függetlenül – beinduló dereguláció és liberalizáció hatására azonban ezt az erős, intervencionalista államot feltételező konstrukciót rövid időn belül magába omlasztotta a tőke korlátokat nem ismerő, globális áramlása. A program nem kevesebbet célzott meg, mint a társadalmi integráció intézményesült formáinak felszámolását, minden emberi viszony absztrakt pénzviszonyokra redukálását. A nemzetközi tőzsdék gyakorlatilag átvették a társadalmaktól a nemzeti gazdaságpolitikák értékelését: a választások útján legitimált, plurális politikai hatalom helyére a pénzmércéje, és a FAM által is leírt szakértők csapata lépett. Válaszul a tőkekivonás veszélyére, a szorongatott centrum államai is a dereguláció költségcsökkentő versenyfutásába bonyolódtak, ami a monetáris szektoron belül megengedhetetlenül magas nyereségekhez, a másik oldalon drasztikus, korábban elképzelhetetlen jövedelem-különbségekhez, növekvő munkanélküliséghez és a munka világából kiszoruló, vesztes rétegek társadalmi marginalizációjához vezetett. Ahogy a territoriális határokon átlépő globális tőke egyre izmosabbá vált, a centrum territoriális nemzetállamai – közöttük a legerősebbek is – elveszítették a globális tőke fölött az ellenőrzés képességét. Azt a képességüket, amellyel fenn tudták tartani a társadalmi békét biztosító egyenlőtlen cserét.

Wallerstein ugyan mindig is hangsúlyozta, hogy a „centrum”, illetve a „periféria” fogalma a termelési tevékenységekre, nem pedig az államokra vonatkozik, ám centrum, félperiféria és periféria alatt mégis mindig territoriális államok egy-egy csoportját értettük, és ez nem is volt jogosulatlan. A globalizációval azonban – logikusan, és mégis váratlanul – a centrum is deterritorializálódott. A globális pénztőke, a nagy bankok és egész világot behálózó multinacionális cégek egyre kevésbé voltak a meggyengült, határaikat megnyitó territoriális nemzetállamokhoz köthetőek. Követve a likvid (folyékony) modernitás és a kormány nélküli kormányzás (governance without government) logikáját, a centrum is mozaikosan szétterült a globális világban: új centrumok, ipari, technológiai és hatalmi központok emelkedtek fel.

Ez a változás nem hagyta érintetlenül a Nyugat centrumországait. William Robinson már a 2008-as valutaválság után egyenesen a Nyugat, az „első világ” lesüllyedéséről beszél a harmadik világba (Thirdworldization of the First World). Olyan „alapvető történelmi folyamat” tanúi vagyunk – írta –, melynek eredményeképpen „az akkumuláció néhány pólusán koncentrálódó gazdagság többé nem kerül újraelosztásra lefelé, az első világ munkásarisztokráciája felé”.[6] Vagyis a születési helyéről leváló, deterritoralizált, a globális világban áramló és az olcsó munkaerő felé törekvő tőke többé nem tekinti feladatának, hogy születési helyén, a centrum országaiban az újraelosztás révén biztosítsa a társadalmi békét. Az eredmény a centrum országaiban a szociális kiadások „lefaragása”, a bérek stagnálása vagy csökkenése, a konjunkturális ciklusokkal újra és újra fenyegető munkanélküliség, a részmunkaidővel és a határozott idejű szerződésekkel együtt járó bizonytalanság és kiszolgáltatottság, egyes területi szegmentumok és népességcsoportok teljes kihullása a társadalom szövetéből – és mindezzel párhuzamosan a társadalmi egyenlőtlenségek drasztikus növekedése. A globalizáció folytonosan változó terének megnyílása így olyan individualizált, különböző elemekből álló sokaságot hozott létre a Nyugat centrumországaiban is, melyet az igazságtalanság és a bizonytalanság diffúz és homályos érzése, valamint a korszak neoliberális politikai elitjének dühös elutasítása fűzött egybe.

rémálomba fordult neoliberális álom

Nyugat-Európa számára is csak időlegesen kínált megoldást kelet-európai félperifériája piacainak megnyílása. A kibővült Unió egységes valuta és vámunió, egységes piac a tőke, az áruk, a munkaerő és a szolgáltatások szabad áramlásával, szóval gyakorlatilag egy állam nélküli állam egységes politikai struktúra, az állampolgárok demokratikus nyomásának kitett költségvetés nélkül, zárt ajtók mögötti tanácskozásokkal, átláthatatlan egyeztetésekkel és kompromisszumokkal. Ez pedig maga a megvalósulása során rémálomba fordult neoliberális álom: a társadalmi integrációt fenyegető likvid modernitás kicsinyített mása.

Ez volt tehát az alap, amire válaszként a NER felépülhetett. És ezzel rá is térünk az Orbán-rezsimre. Jellemző, hogy ezt a korszakot egy személlyel azonosítjuk. De az Orbán Viktor személyével szembeni ellenszenv mintha eltakarná előlünk, miért is olyan ellenszenves számunkra ez a személy: hogyan válhatott önálló politikai entitássá, lényegében a hatalom forrásává. A kritika általában megelégszik a korrupció, a hatalmi arrogancia, a szegényellenes politika és a vélelmezett irracionalitás – persze indokolt – hangsúlyozásával, miközben szenvedélyesen tiltakozik, ha valaki Orbán politikai tehetségét említi. Pedig Orbán már 2010-ben átfogó vízióval lépett fel, és lényegében azóta is ahhoz tartja magát.[7] 2010-es bálványosi beszédében hangsúlyozta, hogy „nem átmeneti pénzügyi zavarokról van szó, hanem annak a rendszernek a nagyon komoly válságáról, amelynek jegyében az elmúlt száz-százötven évét élte Európa… Az a gondolkodásmód Európában, hogy a piac majd önmagától el fogja hozni a jólétet meg az igazságosságot is, az állam pedig jobban teszi, ha távol tartja magát a gazdaságtól, ez a gondolkodásmód csődbe vitte az európai civilizációt.” Két év múlva, ugyancsak Bálványoson, ehhez hozzátette, hogy „új valóságértelmezésre” van szükség: „Nincs kit utánozni, nincs sikerrecept, amit, ha átfordítanánk ide, Erdélybe vagy Magyarországra, akkor könnyebbé válna az életünk. Nekünk kell kigondolni, hogy mi a helyzet, mi a bajunk, nekünk kell beazonosítani a gondjainkat, és nekünk kell új válaszokat találni…”[8] Orbán tehát egy válság bejelentésével kezdi, és egy közös politikai akcióterv, az aktív állam és a szuverén politika szükségességét hangsúlyozza a válság megoldásaként. Azóta is válságok kezelésével, illetve – szükség esetén – válságok generálásával tartja fenn a rezsimet, nem pedig a válságok megoldásával.

Amúgy nem kérdés: a korszak valóban a válságok sorát hozta magával. A 2006-os őszödi beszéd után permanens belpolitikai válság Magyarországon; 2008 a globális pénzügyi válság éve, aminek hazai hozadéka az elnyúló devizaadósság-válság; 2015-ben indul a migrációs válság, mely hosszabb távon politikai és társadalmi válságot, megosztottságot generál az Unió nyugati államaiban is; erre következik a Covid, majd a 2022 óta tartó orosz–ukrán háború és a globális politikai tér átfordulása az egyre kiszámíthatatlanabb, instabil állapotba. Orbán válasza erre a válságegyüttesre a liberális individualizmus meghaladása: olyan erős és egységes nemzet megteremtésére irányuló határozott törekvés bejelentése, melynek kizárólag a nemzet akaratán nyugvó kormánya szuverén, egyedül a nemzet érdekeit érvényesítő politikát tud képviselni mind Magyarországon, mind abban a geopolitikai térben, melyet amúgy is a nemzetközi integrációk felbomlása és a nemzetállamok erősödése jellemez. Orbán tehát védelmet ígér a társadalom dezintegrációjával és a kívülről érkező fenyegetéssel – így az uniós diktátumokkal – szemben.

dicstelen szerep

E vízió kapcsán persze joggal merül fel a kérdés, hogy egy kis ország szuverén politikája miként érvényesülhet olyan feszültségekkel és konfliktusokkal teli globális térben, melyet jól láthatóan formálódó erőközpontok, illetve a nagyobb államok szintén szuverén akarata, és persze gazdasági-katonai ereje határoz meg. Nem lenne egyszerűbb és tradícióinkból inkább következő az Európai Unió szükséges reformján dolgozni, mintsem olyan útra lépni, mely végül óhatatlanul a csatlósállam dicstelen szerepét osztja ránk? De most ne ezt feszegessük! Inkább vizsgáljuk meg az orbáni vízió egyik fontos elemét, az illiberális fordulatot. A „liberális demokrácia” kifejezést ugyan magától értődően használtuk és használjuk, de az egyéni szabadságjogokat középpontba helyező liberalizmus, és egy politikai/kulturális közösség, ti. a Nép akaratának érvényesülését normaként felállító demokrácia összeegyeztetése, ha egyáltalán lehetséges, nyilvánvalóan nem problémamentes. A jóléti állammal jellemezhető korszak képviseleti demokráciáiban a négyévenként ismétlődő választási procedúra ugyan teljesítette azt a legitimációs funkcióját, hogy a politikai uralmat azok szabad beleegyezéséből származtatta, akik felett az uralmat gyakorolták, de nem tett eleget sem a népakarat, sem az egyéni szabadságjogok ideális normáinak. A mennyiségi elv alapján, mechanikusan visszatükrözte csak a heterogén választói tömeg pártideológiák által preformált érdekeit, igényeit és törekvéseit. Ezeket aztán a szabad mandátummal rendelkező képviselők alkotta politikai elit – tekintettel a következő választási periódusra – a plurális demokrácia intézményrendszerén belül igyekezett kielégíteni, megint csak a mennyiségi elv, vagyis az igazságosság formális elve alapján.

Ez a kompromisszumok, alkuk és egyeztetések sorozatából álló, a „fékek és ellensúlyok” mechanizmusa által szabályozott rendszer mindaddig olajozottan működött, amig a globalizáció indukálta válságok folyamata meg nem fosztotta erőforrásaitól, beindítva a heterogén tömeg polarizálódását. Innen nézvést vajon nem tűnik-e kedvező és vonzó ajánlatnak egy olyan illiberális demokrácia, mely nem a heterogén tömeget alkotó magánszemélyek partikuláris érdekeit képviselő akaratok aggregálására, hanem közvetlenül magára a Nép egységes akaratára, a népakaratra épül? De ha szemügyre vesszük, mit is jelentene ez? A képviseleti demokrácia meghaladását? Mivel a demokrácia antik intézménye, a népgyűlés, melyen Athén polgárai ténylegesen jelen lehettek és részt vehettek, a modern tömegdemokráciákban nem reális alternatíva, a nép mint politikai test közvetlenül nem, csak képviselői, a tömegtől elkülönülő politikai elit közvetítésével nyeri el létezését. Mondhatnánk persze, hogy ezzel sérül a demokrácia alapelve, kormányzottak és kormányzók azonosságának követelménye, de ez ebben a formában csak demagógia. A modernitás, melynek valóságos érintkezési formája a piaci és áruviszonyok rendszere, módszeresen lerombolta a közösségi autonómiákat, a „szabadságok kis köreit”. Ebben a közegben a nemzet akaratán, vagy a népakaraton nyugvó hatalomra hivatkozni az arrabori egyik változata. A népakarat mindaddig „üres hely”, amíg egy politikai folyamat azt valamiképpen létre nem hozza. A nép mint egységes, cselekedni képes, önmagával azonos egész mindaddig nem létezik, míg – a nyugati modernitás szellemének jellegzetes terméke ez – valamilyen technikával mesterségesen létre nem hozzuk, meg nem testesítjük.

Orbán sokat ígérő víziójában épp azt fedi sűrű homály, hogy – miután felismerte a válságokban rejlő lehetőséget – miként akarja létrehozni azt az egységes nemzetet vagy népet, melynek akaratát aztán szuverén kormánya élén képviselheti. Mindenesetre, ha az Orbán-rendszer működését figyeljük, szembeötlő két ellentétes vonulat jelenléte. A hatalom eredetét illetően Orbán folyamatosan a népakaratra hivatkozik, és a közvetlen, az antik demokrácia népgyűléseit imitáló nemzeti konzultációkat szervez nem csekély költséggel. Ugyanakkor folytonosan hangsúlyozza, méghozzá nyíltan, egyes szám első személyű kijelentéseiben saját személyes hatalmát és döntéseinek úgyszintén személyes súlyát („Utasítottam kormányomat, hogy…”, „Nem fogom megengedni, hogy…” stb.) Paradox módon személyét egy hierarchia, egy hatalmi piramis csúcsára helyezi, ami fentről alászálló, de a piramis egészét átható hatalmat feltételez. Másrészt döntéseiben a népakaratból eredő megbízásra, azaz egy felszálló hatalomra hivatkozik, amely ezek szerint mintegy személyében testesül meg. Helyzete így olyan teokratikus királyéra emlékeztet, aki autokratikus hatalmát nem a piramison kívüli, transzcendens szférából, nem Istentől (nem a Theosztól) nyeri, hanem a piramison belüli Démosztól. Nem teokratikus, hanem „demokratikus királyról” lenne tehát szó, mindenesetre olyas valakiről, aki komolyan veszi, hogy „A nép szava Isten szava”.

újra és újra

Ez az a helyzet, melyet Voegelin egy e világi elem szakralizálásával létrehozott politikai vallás fogalmával értelmez. A német Führer-kultuszról, a náci ideológiáról adott leírásában a Nép az a szakrális jelleget öltő, közös fantáziaképződmény, mely közvetve az államban, de közvetlenül és alapvetően magában a Führerben ölt testet, és nyer ezáltal valóságos létezést: „a vezér a nép akaratának egyetlen hordozója. A népszavazásról szóló tanban – írja Voegelin – a leghatározottabban visszautasítják a gondolatot, hogy a szavazás a népakarat kifejezése. A szavazás arra hivatott, hogy a vezérben megtestesülő objektív népakarat és a néphez tartozók szubjektív meggyőződése közötti összhangot kifelé felmutassa és megerősítse – a népszavazás a vezérnek szóló vallomás, és nem a saját akarat kinyilvánítása.”[9] Az orbáni rendszer működése persze ellentmondani látszik ennek a leírásnak, hiszen Orbán rendkívüli jelentőséget tulajdonít a demokratikus választás során kinyilvánított népakaratnak, és láthatóan mindent, sőt, bármit megtesz azért, hogy megnyerje a parlamenti választásokat. Ám ha belegondolunk, ez most azt jelenti, hogy mindent megtesz ezért a választások előtt és után, a Néptől származtatott autokratikus hatalom birtokában: szüntelen küzdelmet, szüntelen harcot folytat, hogy a választásokon újra és újra már a győztes Vezérként jelenjen meg, és a választást ténylegesen a „vezérnek szóló vallomássá” alakítsa, ezzel autokratikus hatalmára ráütve a demokratikus legitimitás pecsétjét. Voegelin meglehetősen zavaros koncepciójánál sokkal világosabban tárja fel ezt Körösényi a népszavazáson alapuló, vagy plebiszciter vezérdemokrácia weberi elméletére támaszkodva.

A plebiszciter vezérdemokrácia nem a liberális demokrácia és a nyílt autokratikus diktatúra között elhelyezkedő átmeneti vagy hibrid képződmény, hanem sui generis rezsimtípus, mely formájában demokratikus, tartalmában azonban autokratikus. Ideáltípusát Weber a karizma fogalmára építi: „A ‘népszavazáson alapuló demokrácia’ – a vezérelvű demokrácia legfontosabb típusa – eredeti értelme szerint nem más, mint olyan karizmatikus uralom, amely az alávetettek akaratából levezetett és csak az ő akaratukból fönnálló legitimitás formája mögé rejtőzik.”[10] A népszavazáson alapuló demokrácia formájába bújva a karizma ugyan kitett a „köznapivá válás”, a rutinizálódás és az intézményesülés veszélyének, ám az ismétlődő választási kampányok elő is segítik újratermelését és megerősítését. A Vezér előtt álló alapvető feladat tehát a karizma megőrzése.

A karizma fogalmát Weber így határozta meg: „’Karizmának’ nevezzük egy személyiség nem mindennapinak számító képességeit…, amelyek miatt ezeket a személyeket természetfölötti vagy emberfölötti, vagy legalábbis sajátos, nem mindennapi, nem mindenki számára hozzáférhető erőkkel vagy tulajdonságokkal (megáldott) embereknek, vagy isten küldöttének vagy példaképnek, s ezért ’vezérnek’ tekintették.” Következésképpen minden karizmatikus uralomra jellemző egy eredeti, forradalmian más és új vízió bejelentése: „az a fordulat, hogy ’írva vagyon, de én mégis azt mondom néktek’. A valódi próféta… s általában minden valódi vezér új parancsokat hirdet, alkot, követel…”[11] Mondja bár magát konzervatívnak vagy tradicionalistának, hivatása szerint mindig radikális víziót követ. Ez a vízió azonban nemcsak tartalma, de egyúttal nélkülözhetetlen kelléke is a karizmának. Nélküle egyszerűen összeomlana.

kiterjeszti

Innen válik érthetővé, miért az állandó küzdelem, miért hirdet Orbán folyamatosan harcot, miért az újabb és újabb ellenségek kijelölése, a válságok tudatos kiélezése, és ha kell, generálása. A Vezér hivatása szerint radikális, ha kell „konzervatív forradalmár”[12]: a választásra harci díszben, és nem a béke olajágával kell érkeznie. És hogyan épül a harci díszletek mögött az egységes Nép, a Nemzet? Hogy visszanyerje a neoliberális korszakban elszabadult tőke feletti ellenőrzést, a rezsim kiterjeszti a végrehajtó hatalom hatókörét, rendeleti kormányzással szorítja vissza a törvényhozást, az igazságszolgáltatást politikai ellenőrzés alá vonja, és így sajátos egységet alkot az általa felépített és ellenőrzött nemzeti burzsoáziával. Ismerős képlet ez: „tőke és fasizmus jegyesek”. Munkatársadalmat hirdetve a saját bázisaként kijelölt nemzeti középosztályt építi, míg a peremre szorultak, a „megalázottak és megszomorítottak” tömegéből óriás médiagépezet segítségével és a szükséges pillanatban szétszórt pénzekkel a Nemzet hű polgárait igyekszik előállítani. Mert ma már a karizma építése természetesen nagyüzemi módon, a legújabb technológiák bevonásával, óriási propagandagépezet felügyelete és irányítása alatt történik.

A jelenlegi, 2026-os választás sajátos, megkülönböztető jegye, hogy két, egyaránt karizmatikus Vezér küzdelmeként alakul, és csak remélni tudjuk, Magyar Péter esetében ez csak annyit jelent, hogy ellenzéki elődeivel szemben felismerte a vezérdemokrácia működési módját, és élni tud eszközeivel, de arra is képes – vagy arra is rászorítható –, hogy egy megnyert választás után lemondjon alkalmazásukról. Igencsak kívánatos ez, mert a demokrácia máza mögött megbúvó autokrácia a közösséget-szolidaritást nem ismerő nyers erő érvényesítésére törekszik: a világot nem az értelmes élet terének, hanem a hatalomtechnika puszta nyersanyagának tekinti. Jól láthatóan ez áll Trump víziója, a „Make America great again” jelszava mögött, és Scheiring Gábor már idézett írása meggyőzően bizonyítja, hogy a két Vezér, a kicsi és a nagy alt-right duója széles intézményi-politikai hálóra épült, melyben megannyi orbáni-trumpi figura mozog – Európán belül is.

Az illiberális erők laboratóriumában előkészített program a nyugati fejlődésút legnegatívabb, de kétségkívül belső vonásait hozta a felszínre. Ám ha azt mondhatjuk, és szerintem FAM joggal mondta, hogy ez a „konzervatívnak és kereszténynek” csúfolt program „Krisztus arcul köpése”, akkor a Nyugat fejlődésútja más alternatívát is felmutat. Ezzel kezdtük, és ezzel végezzük: az igazságos társadalom időtlen eszméje, mely sokszor szakrális formában jelentkezik, nem olyan erőtlen, lilaköd-szerű képződmény, melyet „komoly ember” el kell, hogy hessentsen. MacIntyre írja, hogy egy vallás csak akkor tudja átalakítani a világot, „ha és amennyiben képessé teszi az individuumot, hogy a létező társadalmi struktúrában elfoglalt pozíciójától függetlenül identifikálja és értse meg magát. Aközött, amit a társadalom mond neki arról, hogy mi ő, és amit a vallás mond neki ugyanerről, ellentét feszül, és ez teszi képessé az individuumot, hogy alapot találjon a status quo kritikájához, és a meggyőződéshez, hogy másokkal együtt cselekedve lehetséges ennek a status quónak a megváltoztatása.”[13] Ez a másik, a hatalom és a politika nyomasztó szféráján kívül eső identitás jelen van és megmutatkozik. Megmutatkozott például a 2025-ös Pride-felvonulás hosszan kitartott, nagyszerű pillanatában, ami az emberi szolidaritás, és nem a megosztó politika pillanata volt – a történelem kevés vigaszt kínáló menetébe beékelt pillanat, az öröklét szilánkjával. Joggal remélhetjük, hogy ez a másik identitás megmutatkozik a TISZA Szigetek szellemében is.

Hogy ez csak „az ellenállás melankóliája” lenne? Kár is tagadni, van ebben melankólia éppúgy, mint retorikai elem. De az sem tagadható, hogy az a bizonyos másik, „az emberi tudat mélyrétegeiben gyökerező” identitás él, és a hatalom szörnyei sem tudják kiirtani. Ami nem jelenti azt, hogy a hatalom akarása ne tudná újra és újra, így vagy úgy birtokba venni és eltorzítani.

• [1] Mit mondhat nekünk egy húsz évvel ezelőtti kritika
• [2] Az Arroborit az e-könyv alapján idézem. Oldalszámok zárójelben az idézet végén.
• [3] A koncepció talán legjobb összefoglalóját illetően lásd: Farkas Attila Márton: Szittya nacionalizmus vs. birodalmi progresszivizmus. Replika 75, 169–199. De jelen van ez a koncepció az Arrobori „Miért nincs magyar nacionalizmus” c. fejezetében is.
• [4] Kovács Gábor: Mindig bontott téglából. https://ligetmuhely.com/kovacs-gabor-mindig-bontott-teglabol/
• [5] Scheiring Gábor: Az ellenhegemónia laboratóriumai. Orbán, Trump és a transzatlanti illiberális ökoszisztéma. I-II. Új egyenlőség. https://ujegyenloseg.hu/az-ellenhegemonia-laboratoriumai-orban-trump-es-a-transzatlanti-illiberalis-okoszisztema-i/
• [6] William Robinson: The Crisis of Global Capitalism. Cyclical, Structural, or Systemic? In. Martijn Koning, Jeffrey Sommers (szerk.): The Great Credit Crash. Verso, 2010.
• [7] A továbbiakban jelentős mértékben támaszkodom Körösényi András vezérdemokrácia-koncepciójára. Ennek elméleti alapját Körösényi már 2005-ben megjelent Vezér és demokrácia c. kötetében (L”Harmattan, 2205.) lefektette, és meggyőzően alkalmazta az Orbán-rezsimre 2017-ben megjelent Weber és az Orbán-rezsim. Plebiszciter vezérdemokrácia Magyarországon (Politikatudományi Szemle, XXVI. No 4.) c. tanulmányában. (Kibővített formájában: Körösényi András, Illés Gábor, Gyulai Attila: Az Orbán-rezsim. Ozirisz, 2020.) Figyelemre méltó, hogy az ellenzéki közvélemény milyen kevéssé fordult ehhez a koncepcióhoz, sőt, szerzőjében alkalomadtán a NER ideológusát vélte felfedezni. Körösényi személyes politikai állásfoglalását nem ismerem, de meggyőződésem, hogy ez a NER politikai berendezkedésének egyik legkitűnőbb, legátgondoltabb tudományos igényű elemzése, a tudomány weberi értelmében.
• [8] A beszédeket illetően lásd: http://2010-2015.miniszterelnok.hu/beszed/
• [9] Eric Voegelin: A politikai vallások. Századvég, No. 59. (2011), 61.
• [10] Max Weber: Gazdaság és társadalom. 1., Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1987. 273.
• [11] Weber: i. m. 248. ill. 250.
• [12] Érdemes itt talán megjegyezni, hogy 2010 táján az Orbán mellett működő think tank a „konzervatív forradalom” programján dolgozva Voegelint – egy jellemző félreértés okán – amolyan főideológusává tette volna. Voegelin kétségkívül a modernitás és a szekularizáció kritikusa, de a Népet megtestesítő Führert és a fasizmust, épp a modernitás jellegzetes termékeként elutasította.
• [13] Alasdair MacIntyre: Marxism and Christianity. University of Notre Dame Press, 1984. 4.

kép | vecteezy.com