„MAJD ESTE, FIAM, HA KÉSZ LESZÜNK”

A vészkorszak kezdetén 778 lelket számlált a karcagi zsidó hitközség, nagyobbára a város és környéke szülöttei és neveltjei: nyelvben, érzelemben és gondolkozásban nem kevésbé hitték magukat magyaroknak, mint a város többi polgárai. Közülük 461-en gázban, tűzben, fagyban és puskatűzben kegyetlenül pusztultak el csak azért, mert zsidók voltak.

Részlet Herskó Mózes: A karcagi zsidók története című, Jeruzsálemben 1977-ben megjelent könyvének előszavából)

A családi legenda szerint nagyapám, néhai Kertész József akkor őszült meg, amikor a háza és nyomdája udvarán a városi kommunista párttitkár, Czinege Lajos hatalmas kalapácsokkal szétverette öntöttvas gépeit. Hogy a későbbi megyei titkárban, majd honvédelmi miniszterben – a proletárinternacionalizmus dölyfén túl – munkált-e személyes bosszúvágy is, annak nem sikerült a végére járnom, tény viszont, hogy az akciót vezénylő, Karcagon népes famíliával rendelkező Czinege egykoron maga is dolgozott a nyomdában.

ha jó lapjárása volt

Hatvanadik életévemhez közeledve nem gondolom; hogy Rákosi, majd Kádár minisztere, aki helikopterrel járt vadászni (ilyen fotó megjelent a világ számos nagy lapjában; párhuzamosan azzal az egy szem helikopterrel, amellyel Pakisztánban az emlékezetes földrengés és szökőár idején százezreket mentettek), különösebben pikkelt volna alig százhatvan centiméterre megnőtt apai nagyapámra. Aki még ennél is kisebbnek hatott, ha a jóízűen elfogyasztott vacsora vagy a szombati ebéd után szunyókált egy keveset a cserépkályha két oldalán elhelyezett öblös fotelek valamelyikében. Nem volt más szenvedélye a munka és a család mellett, jóllehet, hacsak nem vette le valami kórság ideig-óráig a lábáról, egyetlen kaláberpartit sem hagyott ki vasárnaponként a zsidóknál (ahová gojként partnernek bejutni hosszan tartó kibiceIés után lehetett csak), s ha rossz, ha jó lapjárása volt, tekintetét körbehordozva, egyszer-kétszer mindig elsütötte, hogy „bemondom a kedves családomat”.

Hasonló történet az államosítás idején ezrével játszódott le az országban, ami nem változtat a tényen, hogy végsősoron ez késztette a kisöreget, aki még a szomszéd faluba se ment át a saját jószántából, hogy 1957-ben elhagyja az országot. Azok után, hogy könyvkötőnek se vették fel a nyomdájába, és megözvegyült, jóformán megállás nélkül csak sírdogált.

Amikor a deportálásból hazatért, a földosztás idején felheccelt parasztok vasvillákkal rohamozták meg nagyapám házát, s azt ordítozták: zsidó ügyvédet akasztunk! Jelesül Kertész Sándort, az elsőszülött fiát. Ő nem sokkal ezelőtt jött meg a munkaszolgálatból, s történetesen egy olyan gazdát védett a független magyar bíróság előtt sikerrel, akinek a földjét jogtalanul osztották volna szét egymás közt a nincstelenek. Az ítélet kihirdetése után a vesztesek valósággal fegyverbe szólították a sorstársaikat, hogy elégtételt vegyenek a zsidó ügyvéden, holott nem ő, hanem a bíróság ítélkezett. A körbe vett házban sírt, imádkozott a megmaradt család – a Kertész családnak akkor már csupán töredéke.

bezsaluzta az ablakokat

Még el sem csitult a harci zaj, jött a kunmadarasi pogrom, amelynek három, holocaustot túlélt áldozata lett. A sebesülteket, biztonsági meggondolásból, nem az időközben Györffy István Múzeummá lett városi kórházba, hanem az utcánkban – amit nem feltétlen pejoratív felhanggal mindenki zsidó utcának nevezett –, az egykori rabbilakban kialakított alkalmi ispotályba szállították. Féltünk, remegtünk, anyánk nappal is bezsaluzta az ablakokat, rettegve, hogy kezdődik elölről a megpróbáltatás, amelynek első megnyilvánulásaként a gettósítás előtt éjjel beverték minden zsidó ablakát. Pedig az őszi nagy ünnepeken az elöljárók padsorában ekkor is minden alkalommal fenntartott helye volt a katolikus papnak és a református lelkésznek.

Török Vince karcagi református lelkész – adalékul Herskó Mózes, a karcagi zsidó iskola egykori tanítójának Jeruzsálemben készülő könyvéhez – vejének, Vilmányi Sándor bucsai református lelkésznek az alábbiakat mondta el a vészkorszakról 1975-ben:

„A gyászos emlékezetű 1944. évben, miként országszerte, Karcagon is gettóba kényszerítették a város zsidó lakóit. Lakásukból az ott maradt ingóságokat, bútorokat a zsinagóga épületébe raktározták el az akkor hatalmon lévők. Amikor híre ment, hogy a zsinagógában levő tárgyakat kezdik elhurcolni, arra gondoltam, hogy szent iratok is szétszóródnak vagy megsemmisülnek. Ezek a szerencsétlen elhurcoltak, ha nem is mind, de némelyek egykor csak visszakerülnek és akkor majd szükségük lesz azokra a szent iratokra. Bárhogy is, csak helytelen lenne, ha megsemmisülnének. Elmentem az akkori polgármesterhez és írásbeli engedélyt kértem a szent iratok megőrzés végetti átvételére. Kérésemre hivatalos kísérőt is kaptam a városi hajdúk közül. A zsinagógába érve valóban feltörve találtam azt. A keresett iratok részben kidobálva, részben bent voltak. Azokat összeszedve elvittem és elhelyeztem a református egyház új parókiájának tűzmentes betonfalú levéltárában. Bár az akkori viszonyok között ez a helyiség sem maradt érintetlen, az egyház anyakönyvei kiszórattak a kertbe és onnan hiányosan kerültek elő. A Tóra és vele együtt levő szent iratok azonban épen megmaradtak. Amikor meghallottam, hogy az elhurcoltak közül többen visszajöttek, átadtam nekik az iratokat, ők mit sem sejtettek a szent iratok megmentéséről, csak döbbenten csodálkoztak.”

Török Vince megteremtette a lehetőségét, hogy a zsidó közösség újraéledjen Karcagon. Ideig-óráig ez sikerült is. Bizonyság rá nagyszüleim 50. házassági évfordulója, amelynek rituális része népes gyülekezet jelenlétében zajlott a zsinagóga előtti teraszon felállított hupá alatt. Beszédet Scheiber Sándor rabbi, világhírű orientalista, magyar irodalomtörténész, a rabbiképző igazgatója mondott, akinek a háború előtt, a zsidó törvények alatt, s a háború után, amíg lehetett, a Karcagi Nyomdában készült számos kiadványa.

Scheiber Sándor válogatott beszédeit a holocaust 50. évfordulóján, 1994-ben jelentette meg a Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó, Kőbányai János szerkesztésében. A többszáz beszéd, prédikáció egyike Ősi érmek címmel hangzott el Kertész Józsefék aranylakodalmán a karcagi zsinagógában 1948. április 18-án. „… 60 éve indult el a nyomdász pályán, hogy Nagyváradon, Budapesten és Nagykanizsán keresztül 47 esztendővel ezelőtt Karcagon telepedjék meg, s azóta szüntelenül és fáradhatatlanul szolgálja hivatását. Igen, hivatását, mert a magyar nyomdászatban fogalommá vált Kertész József hivatásnak tekintette munkáját, művészetnek, amelyet megélt egész lényével. A fiatal fiú a szép könyv szerelmese volt, csak így volt lehetséges, hogy egy kis vidéki városban olyan tökéletes nyomdai remekeket alkosson meg, hogy az ország vezető tudományos intézményei vele készíttessék kiadványaikat.

megpanaszolhatnátok az életet

Élt valami Kertész Józsefben a régi zsidó nyomdászok rajongásából, akik azt nyomtatták könyveik záradékába, hogy „örök birtok”-ot akarnak olvasóiknak adni, s azért kísérelnek meg új formát, hogy a könyv ’szépsége’ nyerjen általa… Itt áll egy – munkában és becsületben megőszült – házaspár. Hajatok megőszülhetett, de szívetek fiatal maradt… Isten hazasegített benneteket az emberagy kitervelte és emberkéz megalkotta pokolból, de gyász komorlik köröttetek mindenütt. Hiányzik a régi, jámbor közösség nagy része, hiányzanak a barátok, a rokonok, hiányzanak drága családtagjaitok, közöttük nyolc kicsiny unoka. Ki bántotta ezeket a gyerekeket? Hogyan vetemedhetett arra az emberi gonoszság, hogy ártatlan, kicsiny gyermekeket küldjön a halálba… Vessetek számadást Teremtőtökkel. Vajon az élet maradt-e adósotok vagy Ti maradtatok-e az életnek. Valljuk mindannyian, hogy megpanaszolhatnátok az életet, hogy jóságotok, munkátok, múltatok több boldogságot érdemelt volna öreg napjaitokra. Mégis, csendesítse lelketek háborgását két vezérlőtök: a hit és a könyv. A hit, hogy a világ pusztító erőin mégiscsak győzedelmeskedik az igazság, a könyv, hogy a barbarizmust mégiscsak legyűri a humanizmus szelleme… Azt tartja a héber mese, hogy az idők végén a népek tüzes szakadék felett mennek át. Mások vashídon vonulnak, mi azonban papírhídon, amelynek pillérei könyvtéglákból lesznek. És az idők végén a papírhíd erősebbnek fog bizonyulni, mint a vashíd.

Érjétek meg, hogy ez a papírhíd, ma könyvek hídja, átvezet a könnyek tengerén emberek, népek és országok felé, s legyetek büszkék, hogy ti is segítettétek megépíteni egy élet munkájával az emberiességnek az egész emberiséget összekötő, nagy hídját.”

Ott voltam a Nyugati pályaudvaron, amikor a maradék család összegyűlt nagyapám búcsúztatására, kiapadhatatlanul folyt a könnye. Imre nagybátyám – egyik nyomdász fia – vigasztalta, ne féljen, nem lesz semmi baj, várják majd Bécsben, kiviszik a repülőtérre, aztán Sándor, az ügyvéd fia, aki ifjonti nekibuzdulásból lefordította az Odüsszeiát, később a cionista szövetség alelnöke volt, három évet ült ezért, s mikor szabadult, feleségével, lányával, Gyuri fiát követve, kivándorolt Izraelbe, szóval Sándor ott lesz majd Tel-Avivban a repülőtéren. Előbb azonban nagyapám elvesztette minden személyi okmányát, útlevelét, repülőjegyét a bécsi repülőtéren, s ha lehet, még keservesebben sírdogált. Végül megszánták, felrakták a gépre, így jutott el még életében a Szentföldre, ahová – bár megtartotta a vallás előírásait – igazából sose vágyott. Élt pár hónapot gyötrő honvággyal, aztán örökre elszenderedett. Ha másra nem, arra jó volt a halála, hogy a gyökerüket vesztett karcagi zsidók a sírjánál találkozzanak.

Idézem Kertész György (Dávid Kertész) unokaöcsém, Kertész Sándor ügyvéd fiának hozzám intézett levelét, amelyet Felavatom a karcagi Kertész József utcát címmel küldött nekem Izraelből, egy Viftah nevű nem vallásos és nem is túlságosan baloldali kibucból, közvetlenül a libanoni határ mellől. Gyuri a legtehetségesebb Kertész fiú volt, már Madách-gimnazista korában kitűnően verselt, s felhívta magára a költőfejedelem, Juhász Ferenc figyelmét. 1956 novemberében disszidált, s 1995 áprilisában bekövetkezett tragikus haláláig – világos nappal főbe lőtte magát – lényegében ugyanazzal a kórsággal küszködött, amit Kertész nagyapánk csupán néhány hónapig bírt elviselni: életképtelen volt a magyar szó, a magyar táj nélkül. Felesége három fiút szült, igazi katonaviselt izraeliek, akik úgy álltak a sírja mellett, hogy nem ismerhették meg apjuk titkát. Gyuri ’57-ben kamaszfejjel átszökött a katonaságtól Libanonba azzal, hogy hazajön Magyarországra, de nem jöhetett, mert a házmester az „ellenforradalom” előtt fegyverrel a kezében látta a fiatal urat. A fegyver valójában egy török korabeli pistol volt, amelyet afféle önképzőköri feladatként Gyuri hazavitt szidolozni. Az apja tanácsára Libanonból visszasétált Izraelbe, azonnal lefogták, hazaárulásért kétrendbelileg halálra ítélték; majd másodfokon kétszer öt évet sóztak rá. Leült hármat, megtanult a börtönben angolul, 20 éves lehetett, mikor kiszabadult, elvett egy szép szábre lányt, akinek lengyel zsidók voltak a szülei, élete végéig bujkált saját maga elől. A kibucban, ahol végül megtelepedtek, ő volt a nyomdász, az újságot is ő szerkesztette – héberül. Többször ígérte, hazalátogat, de rendre lemondta, míg 1992-ben mégiscsak landolt az El-Al gép vele Ferihegyen. Két pesti napja után vissza akart menni. Szereztem egy autót, amit ő vezetett Karcagig, voltunk a zsinagógában, a temetőben, Berekfürdőn, majd abban a faluban is, ahová az apját cionista funkciója miatt édesanyjával és húgával kitelepítették.

zsidóként nehéz magyarnak lenni

Gyuri boldog volt, több gazdasággal tárgyalt, hogy vásároljanak csöpögtető berendezéseket a kibucától, mivel ők a legnagyobb gyártói és forgalmazói ennek a csuda szerkezetnek a zsidók országában. Felvillanyozva repült vissza Izraelbe, újra verseket írt magyarul, ám hamar ráébredt, hogy zsidóként nehéz magyarnak lenni, ha valaki – elsősorban a fiai révén – már visszafordíthatatlanul izraeli. Innen egyenes út vezetett a haláláig. De még előbb gondolatban felavatta a Kertész József utcát Karcagon, s bizony nem bántam volna, ha ez az itt-ott elfogult avatóbeszéd a hivatalos névadás alkalmából – ha volt ilyen egyáltalán – elhangozhatott volna.

„Nagyapám, Kertész József, 27 évvel a párizsi, bécsi, pesti forradalmak győzelme-bukása-győzelme és nyolc évvel a deák ferenci kiegyezés után, 1875. július 14-én született. Döntő fontosságú időszak volt ez a zsidók számára. Ekkor kezdték építeni nekik, exkavátorok híján, a recepciónak titulált gépezet segítségével az utat, mely 1943-ban halálos pontossággal elérte Auschwitz kapuját. Mint minden pokolba vezető út, ez is jószándékkal volt kikövezve. A felvilágosítás prófétái világszerte beleverték a széles publikum fejébe, hogy a zsidó is ember. Ebben az új divatban tetszelgett a magyarság jelentős része, és elfogadta az elfogadást mint kulturális időt. Mikszáth jegyezte meg később, amit valószínűleg akkor sokan gondoltak-éreztek; hogy ’csak az antiszemita, aki a kelleténél jobban utálja a zsidókat’. A hosszú szárú magyar pipa látszólag békésen füstölgött és csak lágy-szürke hamuja alatt készült nagy tetteire a zsarátnok.

Maguk részéről a zsidók nemcsak játszották, de hitték is a társadalmi játék új szabályait. A ’légy zsidó a házadban és ember odakint’ alapelvet az őket környező rétegek hallgatólagos követelményei betartásával valósították meg. Nem utálták őket jobban a kelleténél. Ha szégyellték és ha volt rá mód, letagadták, hogy zsidók: nem hordtak batyut és pajeszt; megtiszteltetésnek tekintették, ha keresztény klienseik adósok maradtak nekik; ha volt, akár utolsó frankjuk, márkájuk, koronájuk, vettek rajta egy új, zamatos franciás, németes, magyaros hangzású nevet. A tehetősebbek, jóval nagyobb összegekért, nemesi ősökre és bárói címekre is szert tettek.

A zsidók nagy többsége boldogan fogadta a kegyes reformokat, és rohant eleget tenni a követelményeknek. Lerakta a batyut, a szőrös kalapot, a kaftánt: megnyiratkozott, leborotválta a szakállát, megtanult inni, megvette az új nevet. Az ügyesebbek leltek keresztapát is. A fejlődés során kitűnő antiszemiták is kerültek ki közülük, így lett a különállásban minden üldöztetés közepette is szabadnak és gerincesnek megmaradt gettó-zsidóból se-hús-se-hal, ’kétlelkű’ asszimiláns zsidó. Akinek nagyon gazdag apja volt, abból bankár, gyáros, vezérigazgató lett, és udvari tanácsos meg báró. Akinek csak jómódú szülei voltak, abból orvos, majd főorvos, ügyvéd majd főügyész, bíró lett. Az egyszerűbb nép sarja mint kereskedő és iparos játszotta szerepét. Asszonyaik, a fenti kategóriáknak megfelelően, itt-ott kegyelmes, elég szép számban méltóságos, de minimum nagyságos asszonyok voltak.

Nagyapám, született Klein, majd Kertész József, hűségesen követte az itt ábrázolt kiszabott módszert, és egész Közép-Európa zsidóságával együtt csillagos jelessel tette le a Auschwitzra képesítő vizsgát, így lett belőle 13 éves korában Nagyváradon könyvkötő inas. A meghatározott foglalkozás nélküli, inproduktív ősök ivadékából ipari munkás, később aranykezű kisiparos. Történelmi zsargonra fordítva: megvetett, de szabad gettó-zsidóból életfogytiglani megbecsülésre és kényszermunkára ítélt derék polgár.

alapos szocialista fertőzés

Tanoncsorból való felszabadulása után, úgy 18 évesen, Budapestre került, ahol a szakmai ismereteken túl alapos szocialista fertőzést is kapott, melyből, végzetes módon, sose lábalt ki. Ha megmarad ipari alkalmazottnak, valószínűleg a későbbi szoc. dem. vezetők közé kerül, mint több kollégája, de ő, a szokott zsidó recept szerint, önállóságra vágyott. E vágyat meg is valósította, s így lett se-hús-se-hal szocialista munkaadó.

1889. április 19-én elvette unokatestvérét, Szerénát, a kunmadarasi Klein kocsmáros gyönyörű lányát feleségül, és egy évre rá világra hozták apámat, az elsőt nyolc gyermekük közül. Elköltöztek Nagykanizsára, ahol a megélhetés és az önállósodási álom megvalósíthatóbbnak ígérkezett. 1893 tavaszán, már 3 fiúgyerekkel és 400 keservesen összekuporgatott aranykoronával gazdagon, valószínűleg nagyanyám ’honvágyának’ engedve átköltöztek szülővárosomba, Karcagra. Itt a Gimnázium utcában, a későbbi Györke ecetgyár leendő irodája helyén nyitották meg a Kertész nyomda első változatát. Az álom valóra vált. Szinte hihetetlen, hogy a jó hangzású cégtábla – KÖNYVNYOMDA ÉS KÖNYVKÖTÉSZET – milyen primitíven felszerelt kis üzemet publikált. Néhány könyvkötő kéziszerszám, vagy 20 kiló betűanyag, melyből nagy üggyel-bajjal lehetett egy újságoldalt kiszedni, és – A GÉP – egy ’Talpra Magyar’ kézisajtó. (Ez a név onnan volt, hogy 1848-ban pont egy ilyen gépen látott napvilágot az első két szabad sajtótermék – Petőfi verse és a 12 pont.)

Nyomban a megnyitás után megszületett az első karcagi újság, a Nagykunság – négyoldalas hetilap. Kiadótulajdonos és főszerkesztő – Kertész József. Érdemes pár sorban megörökíteni az üzemeltetés folyamatát. A nyomda szedője, bizonyos Kertész József, vagy ahogy Karcagon évtizedeken keresztül nevezték, Kiskertész, kiszedte az első oldalt. Ha hiányzott pár betű, ólomból kifaragta. Mikor az oldal már ki volt szedve és be volt tördelve, ekkor ő lepihent és helyette szorgos munkába állt az üzem Kiskertész nevű gépmestere, aki az oldalt ’belőtte’, ’kizárta’, ’kikasírozta’ és nedves kefével verdesett papírra kefelevonatot készített belőle. Míg ez leült egy percre kifújni magát, Kertész Józsi, a karrektor átolvasta a levonatot, majd visszaadta Kiskertésznek, a szedőnek, aki kicserélte a hibás betűket és átadta a javított formát Kiskertész gépmesternek véglegesen ’kizárni’ és ’kasírozni’, míg Kiskertész, a nyomdai segéd papírt helyez a gépbe és festékezi a keretet. Kiskertész, a gépmester, lehúz egy példányt és Kiskertész, a segéd mindjárt festékez és papírt helyez. És ez így megy, míg végül elkészül a kiadás első oldala 300 tiszta példányban. Ekkor Kiskertész, a szedő, aki már jól kipihente magát, nekilát a második oldalnak… Közben a folytonosan állapotos Kiskertészné készíti a címszalagokat és a negyedik oldal végeztével hajtogatják és együtt ragasztják a címeket. Kiskertészné hiába próbálja a ’főnök+személyzetet’ rávenni, hogy egyen a már nyolcadszor felmelegített levesből. ’Majd este, fiam, ha kész leszünk’ – válaszol a Kiskertész nevű kifutógyerek, aki most elviszi a 300 példányt, ahova kell…

Nehéz kiszámítani, hogy volt rá idejük, de az tény, hogy apámat követően még hét gyerek született.

Az üzem fejlődésnek indult. Mellette még könyv- és papírkereskedést is berendeztek, és ennek kb. egy ládányi tartalmával minden szombat éjjel nekivágtak, mindig együtt, egy hozzájuk hasonló tőkésekkel közösen bérelt parasztszekér tetején a madarasi, kunhegyesi, püspökIadányi stb. vásárra vezető útnak, ahol részt vettek a Vasárnapi Országos Vásáron. Mindebben érthetetlen, csodával határos csak az, hogy egyik gyerekük se született a szekéren útközben, és hogy az otthon hagyott nagyobbacska vásottak sose gyújtották fel a házat.

házi nyomdász

Így haladtak a Gimnázium utcából a saját építésű, hatalmas, 25-30 munkást foglalkoztató műhely felé: a 20 kg betűanyagtól a 150 mázsát meghaladó, héber, görög, cirill betűket is tartalmazó anyagkészlethez: a Talpramagyartól a hatalmas gépparkig. Kiskertészből a Magyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Múzeum, a Meteorológiai Intézet és még számos fontos tudományos intézmény és számtalan kiváló tudós ’kedves-Kertész-bátyám-legyen-már-olyan-kedves-mégis-elvállalni’ névre hallgató házi nyomdásza lett. Se kicsi, se nagy nyomdájának sose volt haszonélvezője, csak első számú motorja és boldog rabszolgája. Mikor az első inast felvette és nagyanyám küldte a gyereket, hogy szaladjon már el egy vödör vízért, nagyapám olyan patáliát csapott, amely megközelítette egy felségsértési per méreteit.

Az, hogy nemritkán maradtak háztartási pénz nélkül, sose izgatta, de 50 esztendős munkaadói karrierje alatt egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy munkásainak várni kellett volna a fizetésre. Keresztben-hosszában futkosta végig az országot behajtani járandóságait, hogy szombat estére alkalmazottai fizetésének egy fillér híja se legyen. Amikor a nyomda már komoly feleslegeket produkált, eszébe se jutott egyéni javait gyarapítani. Csak még egy gép, egy-két mázsa betű érdekelte, és hókusz-pókusz már megint megvolt a felesleg helyett az éltető adósság. Mikor az üzem legszebb virágjában volt, felajánlotta munkásainak, hogy lépjenek be társnak, az üzemben eltöltött évek jogán, de ezeknek több eszük volt annál, és úgy döntöttek, hogy törje csak Kertész úr a fejét egyedül tovább, hogyan teremti elő minden szombat estére a fizetésüket.

A másik szenvedélye a hitközség volt. Az Istennel egy mindkettőjük számára hasznos egyezményt kötött. Ő is, a nyomda is dolgoztak szombaton és a kis ünnepek alatt, de a délutáni záróimára, a Muszáfra, átment a kétháznyira lévő templomba. A Nagy Ünnepeken viszont ő nyitotta, csukta a templomot. 50 éven át volt elöljáró pénztárosa a karcagi hitközségnek – üres konyha bolond gazdasszonya. Hogy ez mennyi pénzébe került, azt csak két társa tudta – az Isten és a nagyanyám. És mégis, ha volt ellensége, arra csak a hitközség körül dúló örökös csatázásban tett szert. Az ilyen szélmalom háborúért még a nyomdát is otthagyta néha. Aztán jött a második világháború. Nagyapám története, mely a felvilágosodás nagy eszméivel járó remények jegyében kezdődött, az emberiség legsötétebb korszakába torkollik. Közeli családja harminc tagját, lányait, fiait, unokáit vesztette el. Hitközségét elégették Auschwitz, Treblinka, Bergen-Belsen, Buchenwald, Mauthausen haláltáboraiban. Ő túlélte. Visszajött Karcagra, ahol nyomdáját államosították. Ezt is túlélte.

Nagyanyám halála után kivándorolt Izraelbe, ahol rövid három hónappal később meghalt. Mikor néhány évvel ezelőtt elmentem a temetőbe, ahol nyugszik, legyen hozzám irgalmas Nagy Társa, nem találtam meg a sírját.

A karcagi Kertész József utca őrzi most emlékét. Elmegyek. Yiftah-lzrael, 1992, Április 25.”

történt egy és más

Gyuri unokaöcsém majd egy évvel a névadás után írta meg avatóbeszédét, s nem sokkal azután sétáltunk végig együtt a Kertész József utcán. Addig azonban, amíg ez bekövetkezhetett, történt egy és más. 1987 derekán elhatároztam, ideje lenne, hogy méltó emléket állítsunk nagyapámnak. Akkoriban már döngethettük a rendszer résnyire nyílt kapuját, s gondoltam, a nyomda felvehetné nagyapám nevét, ahol apám, Kertész Endre (Delatynnál fagyott meg munkaszolgálatban) „berukkolásáig” betűszedő volt. Levelet intéztem az akkoriban alakult karcagi Városvédő Egyesülethez, s azt a választ kaptam, hogy – miután kicsit körülhordozták – mindenféle egyetértésre talált a kérésem. „Bellon Tibor, a Nagykún Múzeum igazgatója lelkesen dicsérte Kertész Józsefet, mert kiváló ember, nagyszerű nyomdász hírében állt. Siklósi Bandi bácsi – az utódja – is egyértelműen elismeri haladó, értékes tevékenységét, természetesnek és helyénvalónak tartja, hogy a nyomdát róla nevezzék el. Tankó Csabának, a mai nyomdavezetőnek szintúgy tetszik az ügy, de még a szolnoki központ véleményét és engedélyét kell kérni ahhoz, hogy nevet vegyen fel a karcagi ’fiók’, Siklósi bácsi szerint ott Gombkötő Béla az igazgató, nagyon rendes ember, biztosan támogatja, bár még a szolnoki nyomdának sincsen neve” – tájékoztatott Dr. Fazekas Mihály muzeológus, az egyesület elnöke. Hozzátéve, hogy persze, a mai nyomdai dolgozó kollektívának és a Városvédő Egyesület választmányának is ki kell kérni a véleményét.

Sürgető levelemre novemberben jött az újabb válasz, melyből megtudhattam, hogy az egyesületnek rengetegféle intéznivalója van: bélyegzők, tagdíjbefizetési csekkek, postakönyv, bélyegek, iktatókönyv, elnökségi, választmányi értekezletek, az őszi fásítás szervezése. Tegnap is 20 ügyet tárgyaltak másfél órán át az elnökségi ülésen! De ne csüggedjek, a névadás ügye is szem előtt van, ahhoz azonban több idő kell. „Az egyesületnek 1988 márciusában lesz közgyűlése, azon mondatjuk ki ebben az állásfoglalásunkat, s attól kezdve lehet a hivatalos úton megindítani az ügyet.”

Hogy foglalkozott-e a közgyűlés az üggyel vagy sem, nem tudom, tény viszont, hogy ’88 nyarán elfogyott a cérnám, Írtam Gombkötő Bélának Szolnokra, mit szólna ahhoz, ha a karcagi nyomda az alapító nevét venné fel. Az igazgató hónapok múltán válaszolt, elnézést kért a késői reagálásáért, s közölte, hogy a vállalat a jelenlegi elképzelés szerint nevét január 1-től Verseghyre változtatja. Következésképp a Karcagon működő üzem hivatalosan a Verseghy Nyomda karcagi telepe lesz. Ennek véghezvitele azonban – tudhattam meg szeptemberben – nem egyszerű adminisztratív lépés, hanem meglehetősen bonyolult dolog, amelyet Gombkötő – feltehetően elvtárs – nem akart részletezni. Annyit elárult, hogy „a mai vállalatirányítási rendszerben ehhez választott vezetőségi (igazgatótanács), ezt követően közgyűlés, ezután a Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága jóváhagyása, s (Karcag esetében) ugyanez a városi szintű engedély szükséges a névadáshoz”. Nem zárta ki azonban annak lehetőségét, hogy valamilyen más elképzeléssel állítsanak emléket az egykori Kertész Nyomdának.

a múlt iránti tisztelet

Néhány év múltán az életrekelt Karcagi Hírmondó össznépi vitát nyitott a névadásról. Szász Béla Legyen ismét Kertész Nyomdánk! címmel jelentetett meg rövid felhívást a lapban. A gimnázium legendás irodalomtanára. aki évtizedeken át lakott kétháznyira nagyapáméktól, így fogalmazott: „Nem tudom, mi állhat útjában annak, hogy az amúgy is Kertész Nyomdának hívott üzemet hivatalosan is Kertész Nyomdának hívhassák?” Elek György, csatlakozva Szász Bélához, kinyilvánította: „… bátran hasonlíthatjuk a két másik híres alföldi nyomdához – a gyomai Kner és a békéscsabai Tevan nyomdához –, amelyek még ma is alapítóik nevét viselik. A múlt iránti tisztelet is azt kívánja, hogy ’nyomdánk visszakapja nevét’.” Emlékeztetett arra, hogy Kertész József nyomdája adta ki a Karcagi Napló, később a Nagykunság névvel megjelenő városi újságot, amely 64 évfolyamot élt meg. A nyomda teljesítményét egy másik adattal is jellemezte: „1937-ben kötelespéldányként 2 hírlapot, 8 folyóiratot, 18 könyvet és 69 aprónyomtatványt szolgáltatott be”.

Daróczy Erzsébet, aki már gimnazistaként a Kertész Nyomdáról írt értekezést, újságíróként a Karcagi Hírmondóban Még mindig a Kertész nyomdáról címmel tette közzé kutatása eredményeit. „Az első szakképzett nyomdász Karcagon a kunmadarasi származású Kertész József volt. (…) Karcagon 1898-ban szerény nyomdát nyitott. (…) Kertész József 1909-től Nagykunsági Könyvnyomda Betéti Társaság néven üzemeltette a nyomdát Izsákkal. (…) Az első önálló nyomda 1912-ben megszűnt és helyébe a hármas cég lépett: „Nagy Lajos és társai Kertész és Simon”. Nagy református volt és eredetileg divatáru kereskedő. Simon katolikus volt és kötélgyártó mester. Kertész zsidó volt és szakképzett nyomdász. (…) Kertész 1925-ben különvált és önálló nyomdát állított fel saját háza udvarán. 1922-ben kinyomtatták Györffy István Nagykunsági krónikáját, innen kezdődik a nyomda jelentős pályafutása. Itt nyomták tíz éven át az Országos Meteorológiai Intézet évkönyvét, a Nemzeti Múzeum kiadásában megjelent Archeologica Hungarica 12 kötetét, a Hadtörténeti Múzeum folyóiratát, a Szépművészeti Múzeum Petrovics emlékkönyvét, a Magyar Történeti Kutató Intézet évkönyvét. A nyomdát meglátogatta a 30-as években Móricz Zsigmond, Györffy István egyetemi tanár, a Néprajzi Múzeum igazgatója, Németh Gyula egyetemi tanár, orientalista. (…) Zsidó tárgyú könyvek közül az alábbiakat nyomták a Kertész nyomdában: Schück Mór emlékkönyv, Dr. Kertész Sándor szerkesztésében; Dr. Friedmann Dénes: A zsidó történelem és irodalom kistükre; Dr. Scheiber Sándor: Löw Immánuel emlékkönyv; Dr. Scheiber Sándor: Bernard Heller emlékkönyv; Remény – Zsidó Ifjúsági havi folyóirat, Dr. Molnár Ernő szerkesztésében. (…) A Kertész Nyomda 16-20 fővel dolgozott egészen a felszabadulásig. A harcokban a nyomda épülete bombatalálatot kapott, de szerencsére nem nagyon sérült meg. Dolgozói közül néhányan a fronton harcoltak, egy részük elkerült a városból. Azok, akik itt maradtak, hozták rendbe az üzemet. 1949. december 28-ig a régi tulajdonos fia, Kertész Imre vezette az üzemet”.

A Nagykunsági füzetek 2. köteteként a Szolnoki Nyomdában 1976-ban kinyomtatott Karcagi Krónikában, amely a város legújabb kori történetét összegzi 250 oldalon, az Adatok a gazdasági, társadalmi változások értelmezéséhez című fejezetben a helybéli nyomdászatról ez áll: „Külön szerepe volt a nyomdának a város életében. Nemcsak azzal, hogy egyszerre több újság megjelenését tette lehetővé, s így a gyors hírcserét és információ-áramlást biztosította, hanem azzal is, hogy precíz, jó munkájával a 30-as években a hazai könyvkiadásnak is jelentős műhelyévé vált”.

Valamikor a 80-as évek derekán, még mint boldog magyarnemzetes, otthon jártam egy ízben, s afféle esti előprogramként részt vettem valamilyen értelmiségi klub összejövetelén a volt ipartestületben, ahol a Szolnok megyei Néplap főszerkesztője (hamarosan a Magyar Hírlapnál lett főszerkesztőhelyettes) találkozott a karcagi olvasókkal. A karcagiak arra szerettek volna választ kapni, miért nem szerepel ez a derék mezőváros nagyobb súllyal a megyei lapban. Az est vendége higgadt hangon magyarázta el, hogy természetesen tudnak a problémáról, de ezen a településen még nem fejlődött ki olyan olvasókultúra, hogy indokolt lenne karcagi mutációt hetente egyszer megjelentetni a Néplapban. Azon nyomban felvilágosították a nyakkendőjétől majd zakójától megszabadult főszerkesztőt, hogy itt már a háború előtt két-három újság közül lehetett választani. Emlékszem, volt a teremben egy nyugdíjas jegyszedő néni, csendesen sírdogált, s mikor mentem volna ki, megszólított, hogy – én ugyan biztos nem emlékszem rá – ő eladó volt nagyapám könyvesboltjában.

Egy esztendővel azelőtt, hogy Gyurka unokaöcsém képzeletben felavatta a Kertész József utcát, Karcag Város Önkormányzata elfogadta a 310/1991. (IV. 16.) számú határozatot Karcag város belterületén utcanevek változtatásáról és a Nagyvérkert lakóövezetében lévő új utcák elnevezéséről. Az erről készült kivonatot dr. Fazekas Sándor polgármester postázta Kertész Dávid úrnak Izraelbe 1992. szeptember 1-én, nem sokkal azután, hogy Gyuri, azaz Dávid 36 évmúltán itthon járt, s együtt tettük tiszteletünket a polgármester úrnál.

indoklás nélkül

A határozat értelmében a Fürst Sándor, az Asztalos János, a Zalka Máté, a Klement Gottwald, a Hámán Kató, a Marx, a Lenin, a Lőwy Sándor és a Sallai Imre utca kapott másik nevet. Méghozzá minden indoklás nélkül. Amit tökéletesen megértek, ha történetesen a Klement Gottwald nevét viselő utcát Szív utcának, vagy ha a Hámán Kató utca nevét Fecske utcának keresztelik át. De hogy ugyanez legyen a módi akkor is, ha a piactérről a nyomdához vezető Lőwy Sándor utcát egyszer csak Kertész József utcának hívják, ezt nem gondoltam volna. Márpedig külön dokumentáció nem készült, mivel hangzott az utólagos magyarázat – „annyira egyértelműek voltak számunkra Kertész József érdemei”. Éppen ezért a határozat szóbeli előterjesztésénél csak „rövid, 1-2 mondatos ismertetések hangzottak el, de ezek nem mélyedtek el a részletekbe”.

Így szavam se lehet, hogy családunk túlélő tagjai közül senkit nem értesítettek a számunkra örvendetes eseményről. Már csak azért sem, mert mi, túlélő Kertészek egyik illetékes szerv sem vagyunk, akiket a Karcag Város Önkormányzat Polgármesteri Hivatalának a meghozott határozatról értesítenie kellett volna.

kép | vecteezy.com