Mert csak
This post was originally published on this site.
Máté, jobb kezében nagy adag zsinórral, bal kezében ragasztószalaggal, fogai közt két csipesszel próbálta megakadályozni a bunki végleges összedőlését. Sátor alakú építményét a cseresznyefa és a kerítés közé feszítette ki, de nem állt túl biztos lábakon.
– Máté, hányszor mondjam még, hogy ne a kerítésnél játssz! – kiáltott a teraszról a fiú anyukája.
– Dehát ez a legjobb hely egy bunkihoz! – válaszolt Máté. – És különben is, miért ne?
– Mert csak.
– Ez nem válasz! – erősködött tovább Máté.
– Mert nem játszunk a kerítésnél, és kész! Az én anyukám is mindig ezt mondta.
– De miért mondta ezt? – faggatódzott tovább a fiú.
– Miért nem építed máshová a bunkit? Akkora kertünk van, biztosan találsz másik jó helyet!
Ám Máté nem hagyta annyiban a dolgot, hiszen a cseresznyefa és a kerítés között volt a legjobb bunkihely. Elhatározta, hogy kinyomozza, miért nem szabad a kerítésnél építkeznie.
– Mama, miért nem szabad a kerítésnél játszani? – kérdezte nagymamáját az első adandó alkalommal.
– Miket kérdezel Máté… Hát mert csak, ez így van. Az én anyukám, a Dédi is mindig ezt mondta – válaszolta Mama.
Egy nap, amikor látogatóban voltak Dédinél, Máté dédmamájának is feltette a kérdést:
– Dédi, miért mondtad, hogy nem szabad a kerítésnél játszani?
Dédinek már elég rossz volt az emlékezete, gyakran felejtett el egészen hétköznapi dolgokat is, de Máté kérdésére határozottan válaszolt.
– Mert veszélyes! Az én anyukám is mindig azt mondta.
– Dehát miért lenne veszélyes? Az csak egy kerítés!
– Hát mert. Nem szabad a kerítésnél játszani – válaszolta Dédi.
Mátéék házában volt egy szoba, amit csak a limlom, régi kacatok tárolására használtak. Még takarítani se nagyon szoktak ott. Egyik nap Máté a szoba falán, porosodó képkeretben, egy fekete-fehér fényképre bukkant, mely az ükmamáját ábrázolta, díszes, csipkés ruhában. A fiú elgondolkozva nézte a képet. Vajon ő tudja?
– Mondd, Ükmama, miért nem szabad a kerítésnél játszani? – Ükmama kettőt pislogott, majd hatalmasat tüsszentett a képre rakódott por miatt. Mátéra fordította tekintetét.
– A cserépkorsók miatt – felelte a fénykép.
– Milyen cserépkorsók?
– Pali papa cserépkorsói miatt. Pali papa, ha jól számolom, a te ük-üknagypapád fazekas volt, és a kész kerámiatárgyait mindig a kerítésre akasztotta. De egyik nap, ahogyan hátát a kerítésnek támasztva üldögélt, a fejére esett egy cserépkorsó. Akkora púp nőtt a fején, hogy élete végéig látszott. Ettől kezdve a gyerekeket óva intettük a kerítéstől. Ők pedig bizonyára a saját gyerekeiket, és így tovább…
– Dehát már nincsenek cserépkorsók a kerítésen! – értetlenkedett Máté.
Üknagymama tanácstalanul vonta meg a vállát a képen.
Máté még aznap délután hatalmas és ledönthetetlen bunkit épített a cseresznyefa és a kerítés közé. Miután anyukájának is elmesélte felfedezését, már ketten ültek a sátor alatt, vidáman köpködve a cseresznyemagokat.