Midrátus király évgyűrűi
This post was originally published on this site.
A távoli Kiríliában uralkodott Midrátus király, kicsi gyermekkora óta az erdő szerelmese. A kis Midrátus, ha csak tehette, az erdőben csatangolt, és olyan jól tájékozódott, hogy sohasem tévedt el.
Egy nap favágókkal találkozott. Két munkás hatalmas fűrésszel egy vén tölgyfa tövét vágta át. Miután a fa hatalmas döndüléssel lezuhant, Midrátus rácsodálkozott a tönk évgyűrűire.
Ármin, a főerdész, elmagyarázta a királyfinak, hogy minden egyes gyűrű egy-egy évet jelent, így Midrátus meg tudta számolni, hogy a tölgyet hetvenhét éves korában vágták ki.
– A gyűrűk miért nem egyforma szélesek? – kérdezte a királyfi.
– A csapadékos években szélesebbek, az aszályos években szűkebbek – magyarázta Ármin.
Az évgyűrűk képe megbabonázta Midrátust. Miután királlyá koronázták, elhatározta, hogy az apja által alapított „Bátorság rend” mellé új királyi kitüntetést alapít, az „Évgyűrűt”. Minden évben megajándékozta egyik alattvalóját egy aranygyűrűvel.
Az első évben Ármin, a főerdész kapta, aki annak idején elmagyarázta az évgyűrűk értelmét. A második évben a királyi fővadász.
Dirisztigu, a királyság varázslója éktelen haragra gerjedt, mert úgy érezte, jóslataival, varázslataival ő teszi a legnagyobb szolgálatot a királynak. Besurrant Midrátus hálószobájába, és minden varázserejét összeszedve, fává változtatta a királyt.
– Na, te erdő szerelmese, most már te is az erdő része leszel! – suttogta elégedetten. – A varázslat csak akkor szűnik meg, ha valaki egy éjszakát tölt a lombod alatt!
S hogy ez még véletlenül se sikerüljön, az erdő legtávolabbi sarkába helyezte a fát.
A királyt másnap sehol sem találták, pedig éppen a szomszéd országba készült, hogy megismerkedjen a világszép Kitara királylánnyal. Az egész birodalom gyászba borult.
A főerdész azonban úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét. Fától fáig bejárta minden évben. Két hét telt el a király eltűnése óta, amikor arra az erdőrészre jutott, ahová Dirisztigu elrejtette a fává változtatott Midrátust.
Ármin azonnal felfigyelt a sudár tölgyre.
– Megeszem a kalapom, ha ez a fa már tavaly is itt volt! – vakargatta a fejét. – A törzsmérete szerint legalább húszéves, de még sohasem láttam.
Maga sem tudta miért, de a főerdész nem tudott elszakadni a fától. Ott maradt egész nap, lombjai alatt készített magának moha fekhelyet. Amikor másnap hajnalban felébredt, döbbenten látta, hogy a tölgy helyén királya áll. Midrátus megölelte megmentőjét.
– Nem hiába kaptad elsőként az „Évgyűrű”-t, most igazán megszolgáltad a bizalmam! Azért változtam vissza emberré, mert itt töltötted az éjszakát!
– Meg sem kérdezem, ki varázsolt el felség, hiszen nem lehetett más, mint Dirisztigu! Ha parancsolod, fővadászoddal példásan megbüntetjük.
– Hozzátok elém, de a büntetését bízzátok rám. Legyetek óvatosak! Ahogy rajtaüttök, kötözzétek meg, peckeljétek fel a száját, hogy ne tudjon varázsolni.
A megkötözött varázslót hamarosan letették a király elé, majd intésére eloldozták. Dirisztigu nyomban térdre borult.
– Kegyelem árva fejemnek, felség! Már megbántam, amit hiúságomban tettem!
– Állj fel, Dirisztigu! Bár rossz szándék vezetett, nagy jót tettél velem. Két hétig faként éltem, megtapasztaltam az erdő nyugalmát. Ezt az élményt örökre megőrzöm. Nem büntetlek meg, sőt, megígérem, hogy te kapod a harmadik „Évgyűrűt”.
– Köszönöm felség, minden királyok legbölcsebbike! – hálálkodott a varázsló.
– Semmi szükség a hízelgésedre. Most végre elindulhatok, hogy megismerkedjem a világszép Kitarával. Remélem, olyan okos is, mint amilyen szép.
– Vág az esze, mint a beretva. Úgy hallottam, annyira szereti az erdőt, hogy az apjával készíttetett egy lombházat, abban lakik – somolygott a főerdész.
– Akkor holnap lóra kapok és meg sem állok a szomszéd királyságig!