Miként kell

This post was originally published on this site.

– Csak gondod lesz vele – emlékezett Julcsi a doktor szavaira, de már régen nem tudott haragudni sem rá, sem a többiekre, akik szerint Homérosz csúnya és haszontalan. Julcsi ugyanis tudta, hogy igazuk van, Homérosz valóban nem szép, és szigorúan véve nem is hajt hasznot. Ennek ellenére sosem bánta meg, hogy azon a reggelen magához vette.

Esős és hideg reggel volt, Julcsi hazafelé tartott a boltból, amikor egy rongycsomóra lett figyelmes az utcán. Nem érdekelte volna egy percig sem, csakhogy a rongycsomó megmozdult. Ettől először megijedt, attól tartott, patkány motoszkál a fal tövében, ám ahogy megtorpant és alaposabban megvizsgálta, látta, hogy egy kiscica. Szétázott, reszkető kiscica, ami hangtalanul nyávog és imbolyog. Lehajolt érte, a kabátja alá rejtette és hazavitte.

Homérosznak azért nevezte el, mert amikor otthon letette egy törölközőre, hogy megszárogassa, rögtön észrevette, hogy az állat nem lát, nincsen szeme. Másnap felfedezte, hogy a hátsó lába merev.

– Csak gondod lesz vele – figyelmeztette az állatorvos, amikor a harmadik napon elvitte a rendelőbe. – Soha nem fog normálisan járni, a hangszálai sincsenek rendben, és nem is lát. Szerintem el kellene altatni.

Julcsi megmakacsolta magát, határozott nemet mondott.

Oltások, féreghajtás, etetés pipettából, fésülgetés, simogatás. Egy hét múlva Homérosz gyönge dorombolással jelezte, hogy jólesik neki a törődés. Újabb hetek múlva már nyávogott, igaz, rendkívül halkan, mintegy nyöszörögve. Néhány hónap elteltével nagy biztonsággal közlekedett Julcsi lakásában, megbízhatóan használta az alomtálcát, de sosem fészkelte be magát a lány ölébe, és szinte soha nem bújt hozzá. Viszont határozottan elégedettnek tűnt. Nem tudott fölugrani a konyhapultra, ahová a többi macska könnyedén följutott volna, játszani nem lehetett vele, és csak egyfajta macskaeledelt fogadott el. Az idegeneket utálta, gyöngén és esetlenül fújt rájuk, és elbújt előlük a kanapé alá, mégis elégedettnek látszott az életével.

Julcsi barátai nem értették, a lány miért pátyolgatja.

– Megmondom az őszintét – jelentette ki egyikük –, ez egy kimondottan ronda és barátságtalan macska. Benti macskák esetében mindkettő nagy ritkaság.

– Egyedi, látod – nevetett Julcsi, és nem volt hajlandó megsértődni, akárhányszor szólták le Homéroszt. Nem vallotta be azt sem, milyen sok törődést igényel a cica: naponta többször meg kell masszírozni a medence-tájékát, hogy ne rosszabbodjon a hátsó lába állapota, speciális kenőccsel kell kenni a szeme helyét, hogy ne sebesedjen ki, és amikor nyugtalan, énekelni kell neki – márpedig pár naponta Homéroszt elfogta valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság.

Így teltek az évek. Julcsi befejezte az egyetemet, dolgozott, családot alapított, de Homéroszt nem hagyta cserben, fésülte, simogatta, masszírozta, ápolta. Az idő-södő macska mindinkább rigolyássá és szemtelenül követelőzővé vált.

– Csak gondot jelentett mindig – jegyezte meg a férje, amikor Homérosz a tizennyolcadik évébe lépett, a szőre foltokban kihullott, és gyakran maga alá piszkított.

Igen, gondolta Julcsi, valóban sok gondom volt vele. Talán több, mint amennyi örömöm.

– Te vagy az egyetlen lény, aki nem tud élni nélkülem – suttogta a cica fülébe aznap este, masszírozás közben. – De szeretném azt hinni, hogy nem ezért ragaszkodom hozzád, hanem mert elveszett vagy, mert senki más nem vállalna érted felelősséget, s főleg, mert tizennyolc éve mindennap emlékeztetsz arra, hogy miként kell élni.

Hangosan és emberek füle hallatára sosem mondta volna ezt ki. De Homérosznak bármit elmondhatott. Lám, mégis van hasznod, mosolyodott el magában. Az öreg macska abban a pillanatban kezdett el dorombolni. Hónapok óta először.