MINDIG BONTOTT TÉGLÁBÓL

Farkas Attila Márton ARROBORI című könyve 20 évvel ezelőtt jelent meg, most ezzel a címmel rovatot indítottunk, amelyben szerzőink a könyvhöz kapcsolódva mai jelenségekre reflektálnak

Hogy húsz év múlva ne ez a… – ugrott be Kicsák Lóránt 2024-es esszéjének címe, amikor megkaptam a szerkesztőktől a felkérést, hogy írjak Farkas Attila Márton (FAM) húsz évvel ezelőtt megjelent könyvéről. Kicsák szövegének címe Cseh Tamás 1979-es dalszövegének refrénjére utal:

„Egy mosókonyhában
bár kitaláltam
én azt, hogy mi lesz,
a jövőt kértem én,
hogy bármit is akar,
ne, ne ez legyen a dal.
………………………
És attól féltem, nehogy majd így legyen,
csak tíz év múlva ne ez a dal legyen”

Az 1979 óta eltelt – abban az évben voltam elsőéves az ELTE filozófia-történelem szakán – közel fél évszázadban sok minden megváltozott Magyarországon, ám ez a félelem azóta is visszatérő útitársunk. Amikor Bibó István zsákutcás helyzetekről, vissza-visszatérően zsákutcákat produkáló magyar történelemről ír, ugyanerre gondol: némiképpen más hangszerelésben, de újra és újra ugyanazt éneklő országról. Ám ő – alapvetően optimista és ’megátalkodottan jóhiszemű’ ember és gondolkodó lévén – nem hitt valamiféle magyar fátumban és meggyőződése volt, hogy lesz majd itt új dal.

FAM 2006-os könyvében – amelyet annak idején nagy tetszéssel olvastam – a magyar politikai közbeszéd fölöttébb tartósnak mutatkozó, politikai kataklizmákat makacsul túlélő mintázatait elemezte nagy elmeéllel. Vajon mondanak-e a máról valamit ezek a gondolatmenetek? Ha igen, az jó hír a szerzőnek – mert alapvető jelenségre mutatott –, ám kevésbé jó hír a mának.

Eltöpreng ezen maga a szerző is öt évvel ezelőtt, az esszégyűjtemény e-könyv változatának előszavában: „Az Arrobori csupán első pillantásra, és csak részben szól a ’90-es évek és az ezredforduló hazai viszonyairól, jelenségeiről. Valójában azokról az évszázados gondolkodásbeli mintákról szól, amelyek kormányzatoktól, rezsimektől, sőt, rendszerektől függetlenül keserítik életünket. Ebből a szempontból könyvem időtálló és mindig aktuális.” /7. o./

Igen, a könyv bizony aktuális. Sajnos, és nem egészen alaptalan a pesszimista vélelem, hogy esetleg újabb húsz év múlva is az lesz. A történelmi múlt makacs, soha nem lehet tiszta lappal kezdeni. Erre példa a 20. századi ún. létező szocializmus története: magyarországi változatának gondolkodási mintázatát és az ezt tükröző politikai közbeszédet a könyv részletesen elemzi. ’A múltat végképp eltörölni’ gulágokba torkolló messianisztikus attitűdje ellenére egy idő múlva a múlt társadalmi és pszichikai struktúrái újraéledtek – még ha másként is hívták ezeket. És hát a múlt eltörlésének történelmi szerepére kijelölt rabszolgahad továbbra is rabszolgahad maradt, hiába hazudták uralkodó osztálynak. George Orwell klasszikus szatírájának végén az állatok – akik ugye, egyenlők, de némelyek azért egyenlőbbek a többinél – bekukucskálnak az elkergetett Gazda házába, és hökkenten konstatálják, hogy a hajdani győztes forradalmat vezető disznók élcsapata mindinkább emberalakot ölt. Ezt a tapasztalatot fogalmazták meg a rendszerváltás első éveiben született viccek: a szocializmusban az a legrosszabb, ami utána következik. Vagy a másik, teoretikusabb hangvételű párbeszédes: mi a szocializmus? A kapitalizmushoz vezető, legtöbb szenvedéssel járó, legfájdalmasabb út.

süket duma

No de mi az arrobori? FAM annak idején hosszú Hamvas Béla-mottóval indokolta a furcsa címet. Mostani vitaindítójában megmagyarázza a címválasztást, egyben összefoglalja a könyv alapgondolatát: „A halandzsaszó az ideológiát, pontosabban az elnyomó rezsim süket dumáját jelképezi. Az arrobori a szocializmus építése, az arrobori a keresztény-nemzeti állam, az arrobori a társadalmi haladás, az arrobori az árja birodalom, az arrobori a kommunista jövő, vagyis minden huszadik századból ismert jelszó, eszme, frázis összegző neve, s értelme pontosan ugyanannyi, mint ezeknek. Úgy láttam, a rendszerváltás nem szabadított meg bennünket ettől, csak a szocialista ember és a társadalmi haladás helyére a szabad piac és a verseny került, miközben szabad piac, verseny vagy valódi liberalizmus nagyjából pont annyi volt, mint korábban szocializmus és társadalmi haladás.”

Hamvas a köztudatban a 20. századi tradicionalizmus első számú – és nemzetközileg is jelentős – magyar gondolkodójaként szerepel. (Ha valakit érdekel a téma, ajánlom egy régebbi Liget-esszémet. És ez így is van. Ám az kevéssé ismert, hogy a hajdanvolt aranykor ősi bölcsességét rekonstruálni akaró ezoterikus gondolkodó mennyire éles szemű és vitriolos tollú megfigyelője volt kora szörnyű abszurditásainak és az ezek által eltorzított emberi létezés mindennapi helyzeteinek. Tűpontos leírásait keserű irónia és a torz realitástól elemelkedést lehetővé tevő humor lengi át. Nem meglepő hát, hogy Farkas Attila Márton a magyar történelem makacsul visszatérő, a közbeszédet meghatározó mintázatokat elemző írásaiban gyakran hivatkozik rá.

Igen, az ’arrobori’ halandzsaszó, sejthetően Ady Endre korrobori-koncepciója inspirálta. Már csak azért is, mert az arrobori éppen az ellenkezőjét teszi annak, mint az Ady-féle korrobori. Az első ugyanis szétzilálja, álközösségé, hamisságokban és hazugságokban élővé teszi a nemzetet, míg Ady szerint a korroborinak éppenséggel egy új és valódi magyar nemzetet kellene teremtenie. A Korrobori című publicisztika a háború alatt, 1917-ben született, de csak a költő halála után, 1924-ben jelent meg a Nyugatban – a folyóirat szerkesztőinek magyarázata szerint ennek oka a háborús cenzúra volt. A korrobori fogalmát Ady az etnográfiából kölcsönzi:

„Ausztráliában van egy nagy néptörzs, mely a világ első poéta-népe, mert kitalálta a Korroborit. A Korrobori, nagy szerelmes táncorgia, amelyhez – a nők muzsikálnak. Ezek az ausztráliaiak íme intézményesen megjelképezték a nagy emberi rejtélyt. Azt, amit a francia finomkodók a nemek halálos gyűlöletének kereszteltek el. A Korroboriba bele is lehet halni, erotikus szerelem-gyűlöletben, ott a muzsikáló nők lábai előtt. A zene szól, a nők kacagnak és várnak s mi kitáncoljuk magunkból az utolsó csöppnyi szerelmet, életet”.

eugenikai indíttatás

A magyar nemzetépítés a korban nagyon gyakran eugenikai indíttatású – a századfordulón az eugenika nem a szélsőjobbhoz kötődött, kedvenc eszme volt a baloldalon is: elég belelapozni a korabeli folyóiratokba.[1] Így a modern magyar nemzetnek a magyar és zsidó elem biológiai-kulturális összeolvadásából kellene kiemelkednie: „Micsoda gyávaság volt még meg nem mondani, hogy a Korroborit űzzük, járjuk pár évtized óta a Duna-Tisza táján? Itt két fajtátlan s egyformán idegen fajta szeretkezik egymással a Korrobori szabályai szerint. A már megcsinált kultúrák lemásolt zeneszerszámaival foglalt itt helyet a zsidóság. S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, gyűlölve-vágyva ropjuk a szerelmi táncot. Itt egymást fojtogatva a szerelemtől, vagy új népet produkálunk vagy pedig utánunk az özönvíz. Az az erdélyi prédikátor nem ezt érezte-e, amikor együgyűen, de lelkesen, a zsidó-magyar atyafiságról írt könyvet?”

Farkas Attila Márton kötetének egyik alapesszéje a Zsidókérdés Magyarországon – ma. Lényeges, hogy Adynál – a korszak vitalista rasszizmusától inspirált eugenikai koncepció ellenére – a nemzetnek határozottan politikai jellege van. Mert hiszen így ír magáról: „A zoon politikonnak én nemcsak társas lényi, de politikus-magyar igazolása vagyok.” Ezzel szemben a Hamvastól kölcsönzött arrobori a magyar politikai nemzet megszületését lehetetlenné tevő, egymással acsarkodó, egymást gyűlölő, s paradox módon egymás tükörképeiként létező politikai törzsek közbeszéd–mintázatainak számba vételét jelenti: kuruc – labanc, népi – urbánus stb. A könyv esszéi az ezredforduló előtti és utáni magyar politikai közbeszédet elemzik a korabeli nemzetközi helyzetben. És ez így nagyon is helyénvaló, mert hiszen a mindenkori magyar politikai közbeszéd a nagyvilág történéseire reagál a maga sajátos – és persze torz – módján. Annak idején Németh László a két világháború között a külföldhöz, mindenekelőtt az ún. Nyugathoz való, látszólag szembenálló, ám provinciális mivoltában nagyon is egyforma viszonyulást ironikusan sznobok és parasztok oppozíciójaként írta le.

Farkas Attila Márton vitaindítójában a könyv szövegeinek születési körülményeire emlékezve úgy látja, hogy a millenniumot követő években – a NER regnálását megelőző időszakban – számára a legviszolyogtatóbb a késő Kádár-korszak technokráciájából verbuválódott hatalmi elit konformizmusa volt. Ez biztosította a hézagmentes beilleszkedést – a társadalmi következményekkel nem törődve – a korszak neoliberális világkapitalizmusába. Mindez az öngyarmatosítás jól ismert és jellegzetes gondolkodási és nyelvi mintázataival történt. S ez átvezet a magyar történelem egyik központi kérdéséhez, az ún. Nyugat-viszonyhoz – ami inkább kulturális, politikai és gazdasági kategória volt, mintsem földrajzi, hiszen Nyugatnak számított Japán vagy Dél-Korea is. És összefonódott a modernizáció problémájával. A dilemma valamikor a reformkorszakban vetődik fel első ízben: Kelet vagy Nyugat? Ez a gyökere a labanc – kuruc és népi – urbánus viszálynak. A kérdés már Széchenyinél fölmerül a Kelet népében, előkészítve a – manapság ismét divatossá vált – nemzetkarakterológiai tipologizálást.[2] Mintakövetésre vagy valamiféle különutas, autochton, a nemzeti alkatnak megfelelő modernizációra van-e szükség? Egyáltalán, mit jelent a modernizáció? A két világháború között ehhez a dilemmához társult – a NER politikai narratívájában központi szerephez jutó – a főképpen Spengler könyve által ihletett ’Nyugat alkonya’ vagy a ’hanyatló Nyugat’ motívuma. A Nyugat népei elveszítették vitalitásukat, megöregedtek, nincs már meg bennük a nyugati civilizációt teremtő és naggyá tevő életerő – a korszak kelet-európai és persze magyar nemzetkarakterológiáinak vissza-visszatérő motívuma ez. Az önértékelés zavarával. Bibó írja, hogy a Nyugathoz való viszony – a krónikus kisebbrendűségi komplexus folyományaként – két, egyformán patologikus véglet között ingadozik. Az egyik az önfeladó – a Farkas Attila Márton által leírt öngyarmatosító, szolgaian konformista, posztszocialista-neoliberális – attitűd, ami aztán az ellentétébe, az abszurd és komikus melldöngetésbe csap át. Ennek vagyunk tanúi az utóbbi 16 évben.

korszakváltás

De az a világ, amelybe a mai magyar politikai berendezkedés beágyazódik, gyökeresen átalakult. Ez a – mélyben már évtizedekkel korábban elkezdődött – korszakváltás az utóbbi esztendőkben brutálisan vált nyilvánvalóvá, letagadhatatlanná. Legfeltűnőbb jele az immáron négy éve Európa keleti végein zajló – az elvesztett birodalmi területek legalább egy részének visszaszerzését célzó orosz támadással kezdődő – orosz–ukrán háború, illetve Donald Trump második elnöki ciklusa. Az első elnökségét még lehetett véletlenszerű, kijavítható rendszerhibának, afféle üzemi balesetnek látni – sokan így is voltak vele, s megnyugodtak, amikor Joe Biden elnök lett. Alapvetően félreértve a helyzetet úgy hitték, hogy egy választás mindig esetleges végkimenetele vissza tud fordítani a mélyben zajló strukturális átalakulásokat. (Érdemes elolvasni Tevesz László írását.)

Amerikának a kezdetektől döntő szerepe van a modernitás történetében. FAM könyvének egyik remek írásában, a Fahrenheit 9/11 Magyarországban középponti téma az akkori mainstream mélyen szervilis magyar politikai közbeszéd, az Amerikához, az akkor éppen a neokonzervatív ideológia által vezérelt Újvilághoz való viszony. Hannah Arendt Forradalom-könyvében, az amerikai és francia forradalmat összevetve úgy látja, hogy Amerika – jóllehet politikai eszméi az európai antikvitásban és az európai felvilágosodásban gyökereznek, a modern világ új rendjét – novus ordo seclorum, ahogy az egydolláros bankjegy felirata hirdeti – képviseli. Sajnos, egyáltalán nem alaptalan a félelem, hogy ami most az Amerikai Egyesült Államokban történik, ismét csak egy új világkorszak még kialakulófélben levő új rendjét mutatja fel. Nagyon-nagyon felszínes holmi madman-szindrómáról beszélni, vagyis azt gondolni: merőben a véletlen műve, hogy egy narcisztikus pszichopata a világ legerősebb birodalmának élére került. Ami Amerikában történik, az a modern történelemben – Nagy-Britanniát leszámítva, példátlan módon – több mint két évszázada folyamatosan létező – időnkénti alkotmánymódosításokkal karbantartott – politikai szerkezet szétzilálásának kísérlete. Nem lehet tudni, sikerül-e – csak reménykedni lehet, hogy nem.

Akárhogyan is, valami visszavonhatatlanul megváltozott. A felvilágosodás eszméi által inspirált modernitás politikai berendezkedése, a liberális demokrácia és az erre alapozott nemzetközi rend – ezek aranykora a második világháború utáni évtizedekre esik és a nyolcvanas években a neoliberális globális-digitális kapitalizmus fölemelkedésével indul hanyatlásnak – a globális felmelegedés következtében eltűnő sarki jéghez hasonlóan szemünk láttára olvadozik. (Ajánlom az olvasók figyelmébe a Válaszonline felületén megjelent Körösényi András-írást, illetve az ezt követő vitát.)

krónikus önértékelési zavar

Mi a helyzet Magyarországgal ebben az új szituációban? Hogyan néznek ki a FAM által oly nagy elmeéllel pellengérre állított visszataszító minták a jelenkori politikai közbeszédben? Hogyan állunk a szervilizmussal és öngyarmatosító beállítottsággal manapság, amikor a kormányzati propaganda monomániásan ismételgetett lózungja a szuverenitás? A komikus és abszurd melldöngetés persze ugyanannak a krónikus önértékelési zavarnak a visszája, amiből az éppen aktuális nagyhatalom előtt szolgain meghunyászkodó öngyarmatosító beállítódás is táplálkozik. Az éppen regnáló, kirívóan piramisszerkezetű – a csúcson a mindent eldöntő vezetővel –, mélyen oligarchikus politikai elitnek sikerült mindkét viselkedés- és beszédmódot egyesítenie. Ugyanaz a száj fúj hideget és meleget – ráadásul egy időben.

Miért? Mert a NER első embere úgy látja, hogy csak az erő érdemli meg a tiszteletet. Ám itt ismét nem csak egyetlen ember idioszinkráziájáról van ám szó! A történelemnek és a politikának az erőre és a harcra épülő bellicista szemlélete már divatba jött egy ideje. Mint oly sok másban manapság, itt is egy korábbi, a két világháború között dominánssá váló világszemlélet újracsomagolásáról van szó. Amikor barát és ellenség szembenállását emlegetik, mint a politikát és a történelmet meghatározó és mozgató ellentétet, persze Carl Schmitt – vagy éppen Oswald Spengler és Ernst Jünger – neve kerül elő, jóllehet a motívum sokkal régebbi. A történelem és politika bellicista szemléletét a 19. század örökítette át az utókorra: gondoljunk csak Marx osztályharc-elméletére vagy Darwin teóriájára, amelyben az evolúció hajtómotorja az élelemforrások szűkössége által generált, a fajok túlélésért folytatott harcban megvalósuló természetes kiválasztás. A század második felének feszültségekkel terhelt valósága termékeny táptalaja volt a szociáldarwinizmusnak, amely – szűklátókörűen interpretálva a darwini teóriát, amelyben azért ott van a fajok közötti kölcsönösség gondolata is, az ugyancsak ekkortájt megjelenő ökológia kiindulópontja – az emberi életvilágot mozgató erőnek a legéletképesebbek túlélését biztosító harcot látta, a nemzetek életében és a nemzetek viszonyában egyaránt.

A 19. század végének nagyhatalmi tömbök kialakulásához vezető politikai vetélkedése sok tekintetben riasztóan hasonlít – nem ugyanaz persze – a mostanság körvonalazódó geopolitikai helyzetre. Abban mindenképpen, hogy elsődleges politikai maximává most is a ’might is right’ elve válik: az erősebbnek mindig igaza van, így nincs is szükség külső legitimációra, mert a hatalmi erőn alapuló sikeres cselekvés önlegitimáló. A szociáldarwinizmus reneszánsza ez a geopolitika színpadán. A világot uraló nagyhatalmaknak ugyanúgy területre és nyersanyagokra, valamint ezt biztosító kvázi-gyarmatokra van szükségük, mint a boldog békeidők vége felé. Trumpnak Grönland és Kanada kellene, no meg a ritka földfémekben gazdag Ukrajna és az Antarktisz bányakincsei. A dolog keserű iróniája – és a korábbi naiv technoutópiák csattanós cáfolata –, hogy ezekre a hatalmi pozícióhoz nélkülözhetetlen digitális csúcstechnológia – lásd világháló, drónok, mesterséges intelligencia etc. – csillapíthatatlan nyersanyagéhsége miatt van szükség. A régi hegemón, az USA és az új kihívó, Kína rivalizálását egyre gyakrabban egy új hidegháború korszakaként írják le. Persze az analógiával mindig csínján kell bánni: a mostani helyzet számos tekintetben különbözik a 19. század végi szituációtól. Nem utolsósorban abban, hogy a gazdasági globalizáció következtében ma kibogozhatatlanul összefonódtak az egyébként politikai téren a hegemóniáért egymással vetélkedő nagyhatalmak.

nem szívderítő

Az ember nemigen tud szabadulni a gondolattól, hogy Magyarországon a kereslet és kínálat egymásra találásáról volt szó az utóbbi másfél évtizedben. Nem különösebben szívderítő a gondolatmenet lezárása sem FAM könyvében: „És ahogyan a kádári konformizmus és cinizmus alapozott meg az újkapitalizmusnak, s vele a magyar neoliberalizmusnak, úgy lett ez utóbbi alapja a NER-nek. Egyikből következett a másik, egyikre alapozott a másik. Az újabb automatikusan úgy jelenik meg, mint a korábbi antitézise, és rá alapozott a szónak abban az értelmében is, hogy az előző kurzustól a hasznosítható hatalomtechnikai fogásokat is elleste. Mindez azonban egyetlen bomlási folyamat különféle fázisainak is tekinthető.”

Ha helytálló a szerző rezignált konklúziója, akkor – az ismert hegeli triász dialektikájának logikájából következően – a tézist és az antitézist a szintézisnek kell követnie! És hát túl sok optimizmusra nincs okunk ennek a lehetséges szintézisnek a természetét illetően. Triviális megállapítás, jóllehet gyakorta megfeledkeznek róla, hogy a politika és a történelem szükségképpen bontott téglából építkezik. A politikai közbeszéd Arroboriban elemzett mintázatai azért olyan szívósak, mert bizonyos mélystruktúrák – anyagiak és társadalompszichológiaiak – makacsul revitalizálódnak az egymást követő, eleddig újra és újra zsákutcákba torkolló rendszerváltásokon keresztül. Bibó optimizmusa – hogy ki lehet törni az egymást követő zsákutcák circulus vitiosusából – a szabadság kis köreire vonatkozó, egyébként Hajnal Istvántól kölcsönzött elgondolásán nyugszik. Eszerint az európai politikai fejlődés demokratikus jellegének garanciája az alulról fölfelé történő társadalomfejlődés. A nagypolitika intézményrendszere a lokális struktúrákból, a szabadság kis köreiből nő ki. Csakhogy a mai napig újra és újra a – más-más köntösben és más-más ideológiával megalapozott – tirannikussá torzuló magyar politikai berendezkedések abból fakadnak, hogy a mélyben tartósan tovább élnek a zsarnokság kis körei, míg a szabadság kis körei csak múló pillanatokra jönnek létre és nem képesek tartóssá válni. A kérdés most is az, sikerül-e ezen változtatni. Ha nem, akkor Lányi Andrásnak 2030-ban alighanem hozzá kell majd fognia a Felforgatókönyv második kötetének szerkesztéséhez.

[1] Ha valakit érdekel a téma, annak ajánlom Totalitarizmus és fajelmélet című írásomat

[2] A nemzetkarakterológiára vonatkozóan lásd: A volgai lovas esete az orosz medvével, a gall kakassal és az angol buldoggal

kép | vecteezy.com