NEM TÖRTÉNT SEMMI

1.

Váratlanul csap meg a szag. Jó az orrom, az aluljárókban is rendszerint azelőtt érzem meg a bűzt, hogy észrevenném a rongykupac alatt alvó hajléktalant. A betegek a telefonjukat nyomkodják, egy tréningruhás férfi a papírjait rendezgeti. Látszólag nem zavarja őket a büdös, a gasztroenterológián nem lehet virágillat. Amikor meglátom anyám nadrágján a nedves barna foltot, karon fogom, igyekszem feltűnés nélkül eltakarni a mappával, és az elérhetetlenül távolinak tűnő kijárat felé araszolunk. Ég az arcom, a fülem vörös, összehúzom magamon a kabátot. A betegfelvételi pult mögött a nő lajháros bögréből issza a kávét. Nem állunk meg az ablak előtt, szeretnék már kint lenni. Inkább telefonon szabadkozom majd az elmaradt a vizsgálat miatt, megköszönöm az új időpontot, még egyszer elnézést kérek.

görcsösen

Anyám türelmesen áll az autó mellett. A csomagtartóból, nagy zsák könyvadomány alól szedem elő a takarót, hagyaték, még nem volt időm szétválogatni. Leterítem a plédet az ülésre, legjobb lenne teljesen lehúzni az ablakot, de odakint öt fok van. Nem akarom, hogy megfázzon, inkább a számon veszem a levegőt. Belém kapaszkodik, hogy könnyebben be tudjon szállni. Görcsösen szorítja az alkaromat; ujjain az ízületek kemény gumók. A bőre annyira vékony és áttetsző, mintha selyempapírban lennének a kék erek.

A hírolvasó hangja nyugodt és bizalomgerjesztő. Eddig nem látott Munkácsy-portrékat mutattak be Sárváron. Véget ért a hatvanötödik nemzetközi katonai zarándoklat. Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat. Felajánlom, hogy kapcsolok zenét, de megrázza a fejét. Reggel a kórház felé menet végigbeszélte az utat, tévéműsorokról mesélt. Miért ebben a pulóverben jöttem, hol van a hogyishívjákom, kocogtatta számonkérően a szegycsontját. Büszkének kéne lennem a hivatásomra, korholt. Újabban a legegyszerűbb szavak sem jutnak eszébe. Vagy összekeveri a tárgyakat, asztal helyett lépcsőről beszél. Gyakran mondja, hogy izé és micsoda.

Most szótlanul ülünk egymás mellett. A rádióból egy építész hangja szól; intim dolgokról vall, traumákról, betegségről, gyászról. Anyám némán bámul maga elé, nem az utat figyeli, a semmibe mered. Korábban, ha kihajtott elénk egy autó, mozdult a lába, mintha fékezne. Sokszor nevettünk, hogy nincs is jogosítványa. Megszoktam az egyedüllétet, de most képtelen vagyok elviselni a csöndet. Érdektelen dolgokról kérdezgetem, közös képviselőről, a csöpögő csapról, a teleshopból rendelt vitaminokról. Ahogy egy éve mindig, igyekszem úgy tenni, mintha minden rendben volna.

Számítottam rá, hogy nehéz lesz a hazaút, ha esetleg megtudja a kórházban, hogy értelmetlen volt az elmúlt félév összes megpróbáltatása, a véget nem érő várakozások, az örökös hányinger. Anyám szerint semmi nem történik véletlenül. Gyerekkorom óta azt hallgatom, hogy akiket Isten szeret, azoknak minden a javukra válik, márpedig őt nagyon szereti, egész életében a tenyerén hordozta. Bosszant, hogy pontatlanul idézi a Szentírást, mégsem javítom ki. Azt is a gondviselésnek tudja be, hogy a kezelésre járó nők közül egyedül neki nem hullott ki a haja. Az onkológus szerint ez nem kegyelem, szimplán orvostudomány. Elnéző mosollyal magyarázta, hogy nem ugyanazt a citosztatikumot kapja mindenki, és a mellékhatások is eltérőek. Anyám mindennap elmond egy tized rózsafüzért az orvosáért.

hangosan ki kell mondani

Reggel már a kapuban toporgott, amikor én még a kocsiban gyakoroltam, mit mondok majd. Megváltásról, reményről, hogy van, amiért sokat kell imádkozni. Megtanultam, hogy hangosan ki kell mondani a gondolataimat, csak úgy lehet meghallani, ami fals. A motor halkan zúgott, támogató voltam, bizakodó, magabiztos. Most nem jönnek számra a mondatok.

Majd felhívom a rendelőt, biztosan soron kívül fogadnak, ne izgulj a vizsgálat miatt. Csak sokat kell csörgetni, mert nehezen veszik fel a telefont. Elfoglaltak a nővérek, nem győzik a terhelést. Az ember egy életen át fizeti a járulékot, aztán amikor megbetegszik, örülhet, ha szóba állnak vele. Nem felel.

Nem történt semmi, mondom, amikor már nem bírom tovább, egy apró baleset, ilyesmi még fiatalabbakkal is előfordul. Egy hosszú program, kis fertőtlenítő a mosószerbe, alapos zuhany. Úgy hangzik, mintha leette volna a ruháját. Naponta vigasztalok idegeneket; empatikus vagyok, tapintatos, megértő. Apró baleset, a szájpadlásom kiszáradt, igyekszem csöndben maradni hazáig.

2.

Három éve temettük apámat. A ruhái először nagy sporttáskákba kerültek, aztán a Karitász raktárába. Anyám minden héten változtatott valamit a lakáson, átrendezte a bútorokat, olyan tárgyaktól is megszabadult, amikről azt hittem, szereti. Csak a névtábla és a dohányfüst átható szaga a régi. Pakolj mindent a mosógépbe, anyu. Sokáig keresgélem a gumikesztyűt, egy ideje mindent elkever. A nappali ajtajának üvegét beverte a partvis nyelével.

Igyekezetemben észre sem veszem, hogy ökölbe szorítom a kezemet, a könyékig érő sárga kesztyűben a karom felkiáltójel. A fürdőkádban vár, nem eresztette meg a vizet, ruháit a mosdókagylóba dobálta. Még a bőrövet is. Nincs is a nadrágján bújtató, de annyira lefogyott, hogy enélkül leesne róla. Bepakolok a mosógépbe, a fehérneműjét szemeteszacskóba csomózom. Majdnem háromórás a program, nyolcvan fok, főzőmosás.

Beszartam, mondja. Azt hiszem, eddig sosem hallottam tőle ezt a szót, gyerekkoromban megszidott, mikor ebédnél azt találtam mondani János atyára, hogy hülye. Papról csak jót vagy semmit. Kamaszként nem értettem ezt a szervilizmust, aztán hozzászoktam a hivatalnak szóló tisztelethez, néha már el is várom.

szégyelltem

Görbe háttal áll, egykor telt melle aszottan lóg a hasára simulva, mint egy kitüntetés. Mit adhatok a szépasszonynak?, ezt kérdezgették a kofák szombatonként a piacon. Csinos nő volt, engedte, hogy udvaroljanak neki, én meg örültem az ajándékba kapott gyümölcsöknek. Gyakran éreztem nyomasztónak a jelenlétét, utáltam, hogy az igazgatónő fia vagyok, az egyetlen gyerek, akit keresztnéven szólítanak a tanárok. Szégyelltem, hogy az én anyám ott van az osztálykirándulásokon, hogy úgy tesz, mintha nem venné észre a nyolcadikos fiúk lapos pillantásait, amikor előrehajol valamiért. Most zavartan a szeméremdombja elé kapja a kezét. Szorongok az űrtől, amit majd maga után hagy.

A kád szélére teszem a gumikesztyűt. Először csak lötybölve lemosom a testét, aztán a tusfürdőből nyomok a szivacsra, a flakon sípol. Tetőtől talpig, felülről lefelé mosdatom, így kevésbé megalázó. Felemeli a karját, hogy megmoshassam a hónalját, a tricepszén lóg a bőr, a vállgödrében megül a víz. Megszámolhatóak a bordái.

Anyám mindig zárt ajtó mögött fürdött, fehérneműben is talán ha kétszer láttam gyerekkoromban.

Csorog a barna lé a combján, nem látok rajta szégyent, engedi, hogy segítsek. Mintha nem is az ő teste lenne a kádban. Még nem csontváz, de már kevés az élet a sejtjeiben. Addig mosom, amíg a lefolyó körül örvénylő víz ki nem tisztul. A ruhák forognak a mosógépben, nagy, színes buborékokkal habzik a mosószer a dobban. Hátára terítem a frottír fürdőlepedőt, segítek belebújni a műszálas pongyolába.

Elhelyezkedik a kiült fotelben. Ideje nagy részét itt tölti, karnyújtásnyira a szemüvegtől és a távkapcsolótól, ha felállna, még a régi iskola sarka is látszana az ablakból.

A falon csendélet lóg, olcsó repró, a családi fotót is eltüntette valahová, csak az előző keret nyoma látszik a fűrészporos tapétán. A régi heverőn ültünk, apám állig begombolkozva, tekintete belefúródott a gép lencséjébe. Kantáros nadrágban néztem anyám boldog mosolyát, a szeme alatti sötét karikákat. Kevés emlékem van hármunkról. Úgy éltünk, mint egy csonka család, apám általában későn ért haza, mire reggel felébredtem, már elindult munkába. Csak a mosogatóban hagyott poharakról, a konyhaasztalon maradt kenyérmorzsákról tudtam, hogy van apám is. Hétvégente a sarki presszóban ült vagy a Wartburgot szerelte. Néha azt kívántam, bárcsak tényleg ketten lennénk. Az özvegyasszony és egyetlen fia.

megbocsátunk

Magától értetődően mondom, hogy miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, de a valóságban nem tudok megbocsátani apámnak, hogy anyám mellől elmart mindenkit – még a kórust is kénytelen volt otthagyni. Szerető férj és példás családapa. Gyászolják: felesége, Sára, Gábor fia, valamint kollégák, barátok, ismerősök. Egy pap testvérrel közösen temettük; őt kértem meg, hogy olvassa fel ezeket a mondatokat, én képtelen lettem volna rá. Ki akart tenni magáért, a prédikációban teátrálisan szavalt, többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya… Határozott mozdulatokkal szórtam a szenteltvizet, a fekete föld nyom nélkül nyelte el.

Bekapcsolom a vízforralót, az MR-vizsgálat lelete a konyhaasztalon hever, csak a mappa vékony fedőlapja választ el, hogy megtudjam az igazságot. Lobog a víz a kannában, a fehér vízkődarabok úgy kavarognak, mint egy hógömbben, nem gusztusos, de magamnak is beáztatok egy filtert. A legócskább teát veszi, makacsul hiszi, hogy ezzel spórol, de a tea árának sokszorosáért rendel mindenféle kerti vackot csomagküldő cégektől. Nincs is kertünk. A szobanövényeink sem bírták pár hétnél tovább. Két kanál mézet csorgatok a bögrébe, anyám szerint a rákos sejtek falják a cukrot. A víz nagyon lassan színeződik el, észrevétlenül oldódnak ki az anyagok a tasakból, hirtelen nyitom ki a mappát, nem adok lehetőséget, hogy meggondoljam magam.

A lap alján olvashatatlan aláírás, inkább csak szignó, a lila pecséten kígyó nyújtja a nyelvét. Nem értek minden szót, de a lényeget igen. Metszően tömör és rideg, aki írta, annak mindegy, mekkora a daganat, van-e áttét. Minden mondatban rövidítések. Malignus elváltozások mko. Mindkét oldalon.

A folyosóról ricsaj szűrődik be. Nevetés, apró sikolyok. A szomszédasszony unokái, a menye napközben dolgozik, beadja őket, amikor nem mennek óvodába. A gyerekek néha nekirohannak az ajtónknak. A nagyanyjuk hangosan pisszeg, pedig anyámat nem zavarja. Ha meghallja az apró lábak dobogását, édességgel kínálja őket, miattuk tart egy zacskó tejkaramellát az előszobában. Sosem beszélt arról, hogy vágyna unokára, természetes volt, hogy nem lesz. Pedig jó nagymama lett volna, olyan, aki mindent megenged, szövetkezik a gyerekekkel a szülők háta mögött. A maradék teasüteményt is beviszem egy kistányéron, a nagy része törmelék. Helyet csinál a bögréknek az asztalon, odébb tol egy biozöldségek termesztéséről szóló könyvet.

Elmosogatok, anyámat homlokon csókolom, vigyázz magadra. Egyre kevésbé képes vigyázni magára, mégis muszáj mindig elmondanom. A születésnapján is csak úgy tudom köszönteni, hogy Isten éltessen sokáig. Nem áll fel, nem kísér ki. A nejlonzacskót a szemétledobóba dobom, egyre gyorsabban zuhan, tompa puffanással csapódik a konténerben heverő szemétkupacba.

Egy készülő regény részlete

kép | vecteezy.com