NEMZETI TECHNOKRÁCIA – A SZAKÉRTELEM VISSZATÉRÉSE A HONI RETORIKÁBA

Farkas Attila Márton ARROBORI című könyve 20 évvel ezelőtt jelent meg, most ezzel a címmel rovatot indítottunk, amelyben szerzőink a könyvhöz kapcsolódva mai jelenségekre reflektálnak

Farkas Attila Márton „a honi politikai közbeszéd természetrajzát” felvázolva a neoliberalizmust ostorozza, és hangsúlyozza, hogy őt nem is kifejezetten a vadkapitalizmus, inkább a „kádári konformizmus töretlen folytatása, s ennek szerves részeként a kritika hiánya, pontosabban elnyomása” zavarja.[1] Abban az időben nemcsak az a ma is aktuális kérdés lebegett az értelmiség szeme előtt, hogy miként élhettek tovább a kádári reflexek a hazai társadalomban, hanem az is, hogy az előző rendszert működtető elit mégis mi az ördögért maradhatott hatalomban.

FAM rámutat, hogy a magyar átmenet forgatókönyvét Trockij már a ’30-as években megírta, komoly éleslátással megjósolva, hogy amennyiben hosszú távra rendezkedne be a (sztálini) létező szocialista bürokrácia, egy „burzsoá restauráció” idején az állam az átmenet élére állna. Így (a saját javát szem előtt tartva) maga kezdeményezné a tulajdonviszonyok megváltoztatását.[2] Valóban, a késő kádári technokrácia a nyugati kapitalizmus első számú apologétája és a magánosított állami vagyon tulajdonosa lett. A változás megértéséhez azonban érdemes megvizsgálni az indoklást, hogy a(z elviekben teljesen eltérő) szocialista és kapitalista rendszerben egyaránt szükség lesz az uralkodó elit tudására. A folytonosságot a szakértői retorikára támaszkodva garantálta a „nomenklatúra-burzsoázia”, olyan technokrata frazeológiával, ami 2010 után háttérbe szorult, az utóbbi időben viszont ismét meghatározza a közbeszédet. Csakhogy a mai magyar diskurzusban radikálisan más politikai szerepet tölt be.

lojalitás az állampárthoz

A hazai és a nemzetközi közéletben már jó néhány éve dobálóznak a post-truth kifejezéssel: eszerint olyan korszakba léptünk, ahol az igazságra és a tényekre hivatkozó érvek jelentéktelenné váltak (mintha Platón óta nem az lenne a filozófia egyik nagy dilemmája, hogy a politika nem az igazság, hanem a látszatok világa). Látszólag ezt támasztja alá, hogy az Egyesült Államok elnöke deklarálta, a tudományos bizonyítékok ellenére nem hisz a klímaváltozásban és kiléptette a világ legnagyobb gazdaságát a vonatkozó egyezményekből. Az Orbán-rezsim másfél évtizede alatt pedig fontosabbá vált a lojalitás az állampárthoz. Az ideológiai és pártharcokból kiábrándult polgárok pedig olyan biztos tudást nyújtó technokrata réteget akarnak, amelyik a tények és nem a napi politikai érdekek alapján dönt.

Magyarországon különösen terhelt a szakértelemre hivatkozó diskurzus. Első lépésként vessünk egy pillantást a technokrata nyelvhasználat eredetére.

Az igazság és a demokrácia dilemmái

A post-truth korszak hirdetői egyetértenek a regnáló magyar kormány által is hangoztatott közhellyel: a liberális demokrácia válságba jutott. Komoly dilemma az ilyen típusú berendezkedésekben, amikor a közakarat szembe kerül az igazsággal.

Arendt szerint a polgárok közös beszéde és cselekvése révén konstituálódó politikai folyamat kiindulópontja nem az igazság (episztemé), hanem a vélekedés (doxa). Érvelni ugyanis csak vélemények esetében lehet, ezzel szemben az „igazság a kényszerítés egy mozzanatát hordozza magában”. A kényszer ellenében hasztalan a meggyőzés, az episztemé világában mozgó teoretikus önszántából nem köt kompromisszumot. Az igazság „megköveteli, hogy tudomásul vegyék, s eleve kizárja a vitát, márpedig a vita a politikai élet leglényegét jelenti”. Abszurd is lenne elvárni az igazság politikai érvényre juttatását, hiszen ekkor „nem saját parancsoló mibenlétének köszönhetné érvényesülését, hanem azon sokaság jóváhagyásának, amely holnap esetleg másképp dönt”.[3] Az ugyanezt felismerő Richard Rorty a demokratikus elvek védelmében intoleránsnak nevezte az igazság felderítésén fáradozó, az „átlagemberek” földhöz ragadt gondolkodását megvető filozófus attitűdjét.

racionális diskurzus

Jogosnak tűnik hát a post-truth helyett az igazság korszakát követelők felháborodása. Ha elvész a nyugati kultúra egyik legfontosabb vívmánya, az erkölcsi intuíciók összevetését lehetővé tévő racionális diskurzus, ha a biztos alapot nélkülöző véleménynek tekintünk mindenfajta morális állásfoglalást, primitív törzsi állapotba süllyedünk, ahol végső soron az erő dönt a szemben álló mítoszok igazságáról.

Az igazság kérdésének zárójelezésével kialakult modern kori relativizmus egyik fő kritikusa, Leo Strauss a győzelemre jutott historicizmussal magyarázta a szabad akarat társadalmaként felfogott liberális demokráciát. Hiszen, ha mindenféle törvényt a történetileg kialakult pozitív joggal (vagy az opcionálisan változtatható társadalmi szerződéssel) magyarázunk, elvesztjük a mércét, amely alapján igazságtalannak nevezhetjük a fennálló rendszert. Márpedig önmagában az a tény, hogy felvethetjük társadalmi eszményünk helyességét, utal rá, hogy az ember számára igenis adott a saját társadalmi viszonyain túlmutató vonatkoztatási pont. Ezt azonban nem találjuk meg a társadalmi szükségletekben, így korunk embere számára nem marad más elv, mint az önkényesen kialakított preferenciák – íme, egyenes az út a legkülönfélébb értékeket honoráló nihilizmusba. A nihilizmus pedig – folytatja Strauss – a tolerancia eszméjének uralkodóvá válásával magyarázható, mivel a sokféleség legitimációja „következtében a tolerancia a sok érték vagy eszmény közül csupán az egyik lett”[4], ami szabad folyást enged az intoleranciának, márpedig „ha nem vagyunk felkészülve, hogy egy toleráns társadalmat megvédjünk az intoleránsak támadásaitól, akkor a toleránsokat a toleranciával együtt elpusztítják” (Karl Popper).

A rendszerváltás utáni elit tisztában volt ezzel. Kis János a ‘90-es évek közepén, a Szólásszabadság és náci beszéd című esszéjében hangsúlyozta: ha „a sérelmes beszéd egyik közvetett következménye…, hogy megfosztja a sértett csoport tagjait a nyilvános vitákban való egyenlő részvételtől (elrettenti őket, azt sugallja a többieknek, hogy amit ők mondanak, azt nem kell komolyan venni). S tegyük fel, ezt a konzekvenciát egyetlen módon lehet elhárítani: azzal, ha betiltják a sérelmes beszédet. Akkor… el kell fogadnunk, hogy az állam csak úgy biztosíthat egyenlő szólásszabadságot a sértett csoport tagjai számára, ha korlátozza a sérelem okozóinak szólási szabadságát.” Az intoleráns attitűdöt jelenítették meg a Covid-válság idején tapasztalt megszólalások, mikor természettudósok nyilvánosan kijelentették: az oltás- és klímaszkeptikus polgártársaktól el kellene venni a szavazati jogot. De (szemben a szélsőjobboldali beszédek ’90-es évekbeli megbélyegzésével) látványosan elmaradtak a liberális értelmiség ezt elítélő nyilatkozatai, hiszen itt a tényekre és tudományra támaszkodó technokraták érveit hallottuk, márpedig a köz érdeke, hogy szóhoz jusson a demagógok tévedéseit helyesbítő szakértelem.

Platón a szofista Gorgiasszal vitázó Szókratészt „idézve” ír az olyan emberről, „akinek minden szavára hajlik a tömeg, de nem a tanításának, hanem a rábeszélésének köszönhetően.

SZÓKRATÉSZ: Azt mondtad, hogy még az egészség kérdésében is hatásosabb rábeszélő lesz a szónok, mint az orvos.

GORGIASZ: Igen, ezt mondtam; ha a tömeg előtt beszél.

SZÓKRATÉSZ: A tömeg előtt, más szóval a tudatlanok előtt, ugye? Mert a hozzáértők előtt csak nem találna több hitelre, mint az orvos.

GORGIASZ: Nyilván nem.

SZÓKRATÉSZ: Ha tehát inkább hisznek neki, mint az orvosnak, ez azt jelenti, hogy inkább hisznek neki, mint a szakértőnek?

GORGIASZ: Igen.

[…]

SZÓKRATÉSZ: De akkor a többi művészettel szemben is hasonló helyzete van a szónoknak és a szónoklásnak. Hogy mi tulajdonképpen a dolgok természete, azt éppen nem kell tudnia, elég, ha a meggyőződésnek valami fortélyát kieszeli, hogy a tudatlanok előtt úgy lássék, mintha jobban értene hozzá, mint a hozzáértők.” (Gorgiasz 459a-c – Péterfy Jenő és Horváth Judit fordítása)

A mű későbbi pontján a Kalliklésszel vitatkozó Szókratész rátér, hogy milyen lenne a politika művészete, ha az a valóban ahhoz értők kezében volna. Amint az egyes mesteremberek elméjében megvan a létrehozni kívánt alak és szerkezet, az államférfinak is rendet kell teremtenie a honpolgárok elméjében, „a lélek rendje és rendezett állapota pedig a fegyelem és a mérték. Általuk lesznek törvényszeretővé és mértéktartóvá az emberek. Íme, megérkeztünk az igazságossághoz és a mértékletességhez. Így van-e?

KALLIKLÉSZ: Legyen így.

SZÓKRATÉSZ: Az a bizonyos hozzáértő jó szónok tehát mindig ezt a célt fogja szem előtt tartani, akkor is, amikor hallgatói lelkére beszél, akkor is, ha egyebet cselekszik. S ha ajándékot oszt a polgároknak, vagy megvon tőlük valamit, ezt is, azt is csak azzal a szándékkal teszi, hogy lelkükben fölkeltse az igazságosságot, elűzze a jogtalanságot, beléjük oltsa a mértékletességet, kiirtsa belőlük a zabolátlanságot, egyszóval föltámasszon minden erényt és kizárjon minden bűnt.” (504d-e.)

A platóni/szókratészi érvelés szerint nem a polgárok (mint azt a demokrácia hívei képzelik), hanem a hozzáértők tudják, hogyan kell cselekedniük a polisz tagjainak, sőt, sokszor a népnek nem tetsző megszorítással szolgálja leginkább a politikai szakértő a közösség érdekét. Ezt az erősen antidemokratikus tradíciót folytatják a modern magyar technokraták, akik szerint a politikai ügyeknek egyetlen általuk ismert megoldása van (minek ide politikai pluralizmus!). Ezért nevezi Tamás Gáspár Miklós szabadelvű platonizmusnak „az államszocializmustól örökölt platonista szcientizmus” hagyományát folytató ’politikai ideológiát’.[5]

a közjó fogalma

A platóni őrök mai leszármazottai is úgy gondolják, hogy a honpolgárok és a politikusok akaratától függetlenül létezik a közjó, és erről a szakértőknek fel kell világosítaniuk a tudatlanokat. A technokraták sosem fárasztották magukat olyan idealista feltevésekkel, hogy a nyilvános diskurzus során változhat-finomodhat a közjó fogalma (Habermas szabad nyilvánosságról szóló tézisét, amelyben a „jobb érv sajátos, kényszer nélküli kényszere” érvényesül, a közösségi média térnyerése után nehéz komolyan venni). Még az előbbi felfogással szemben kritikus, realista (liberális) demokrata is hisz abban, hogy a végső igazság nem bizonyos emberek birtokában van, következésképpen az igazságosság elve megköveteli, hogy kérdezzék meg a kormányzottaktól, ők mit akarnak. A többség persze tévedhet, ám az ilyen tévedést úgy lehet legkönnyebben korrigálni, ha a választható alternatívák láthatóak és kipróbálhatóak.[6]

Tovább növelte a szakértelem iránti igényt, hogy a modernitásban differenciálódtak és eltérő logika szerint működtek az egyes társadalmi alrendszerek és tudományterületek. A különböző részterületeken más normákat elváró modern világban az a személy „aki például kitart amellett, hogy az élet minden szférájában az igazmondás azonos etikai mércéjét alkalmazzuk, s az igaztalanságért mindenütt ugyanolyan módon tartja felelősségre vonhatónak önmagát vagy másokat – legyen szó családi beszélgetésekről, politikai ígéretekről, piaci termékbemutatókról vagy a betegeknek adott orvosi információkról –, az ilyen ember nem integritásáról válik nevezetessé, hanem a társadalmi életre való alkalmatlansága miatt.”[7] A specializált modern társadalmak polgáraiban kialakult képzet, hogy nem az általános morális mérceként szolgáló életidegen eszmék (közjó), hanem az egyre bonyolultabb részterületekhez értők tudása vezet a boldogulásukhoz.

Ehhez jött a 21. században kiteljesedő infokommunikációs forradalom: leomlottak a különféle szerkesztőknek és médiatulajdonosoknak a nyilvánosság kapuőreként betöltött hídfőállásai, amivel óriási információs zaj zúdult a közéletre, mindenféle tényalapot nélkülöző blődségek kerültek a jól megérvelt vélemények mellé. Ez komoly dilemma elé állította a kortárs közélet szereplőit: ha a valóságértéküktől függetlenül szabad folyást engedünk mindenfajta véleménynek, nem jutunk-e el az igazság eszméjének kirekesztéséhez (post-truth)?

Arendt szerint „fogalmilag azt nevezhetjük igazságnak, amit nem tudunk megváltoztatni”, ezek a dolgok szabják meg a politikai cselekvés határait, márpedig az emberi szabadság terepéül szolgáló szféra egyedül „úgy őrizheti meg integritását, s válthatja be ígéreteit, ha tiszteletben tartja saját határait”.[8] Amennyiben a politikus nem tiszteli ezeket a határokat, egy idő után összezúzhatja hazugságra épülő narratíváját, ahogyan a csernobili katasztrófa hozzájárult a Szovjetunió összeomlásához. Horatiust parafrazálva: bárhogy is próbáljuk elűzni, előbb-utóbb kénytelenek leszünk szembesülni a kellemetlen tényekkel. A filozófus itt igazságon a tényszerű, megtörtént (tehát empirikus) eseményeket érti, amitől megkülönbözteti a deduktív, ésszel belátható igazságokat: a jövőt anticipáló és így kényszerítő észigazságokkal szemben a tények kizárólag a múlt eseményeire vonatkozhatnak. A tény- és észigazság viszonyának megvilágításához érdemes felidézni a múlt és a történelem Max Webertől származó megkülönböztetését: a múlt a tények szinte végtelen és összefüggéstelen láncolata, a történelem valamilyen – az észigazság által diktált – elv mentén halmozza és válogatja az elemeket, majd összefüggéseket konstruál. A történeti és természeti eseményeket magyarázni hivatott észigazságokhoz hasonlóan a vita és vélemény, vagyis a politika sem létezhet tények nélkül.

Kicsák Lóránt jogosan kritizálja a tény és diskurzusellenőr technokraták kapuőr szerepét: kifejezetten „káros az autonómia megtapasztalhatóságára nézve, ha hivatásos véleményformálók (ideológusok) vagy magukat függetlennek mondó (tudományos alapon álló) kritikusok sajátítják ki a nyilvánosságot…, ilyenkor csak azok a kérdések tehetők fel, amelyekre már megvannak a válaszaink, vagy az összes felmerülő kérdésre csak ugyanabban a kódban válaszolhatunk, amelynek elemeivel a kérdést is megfogalmaztuk. Ezért a társadalmi nyilvánosság csak akkor töltheti be funkcióját…, ha a közbeszéd függetlenedik a hatalmi struktúráktól.”

Tényigazságok nélkül tehát elveszíthetjük a viták valóságalapját, így konstruktív diskurzus helyett a süketek párbeszédévé válhat közbeszédünk. De ha a tényellenőr szakértők sajátítják ki a nyilvános diskurzus jogát, a műveletlennek minősített („összeesküvés hívő”) emberek számára nincs lehetőség az autonóm önmegnyilatkozásra, és az erőltetett retorika torz társadalmi tudatot eredményez.

imázsteremtők

Arendt már a múlt század ’60-as éveiben megírta, hogy korunkban a tényigazság és az azt tagadó politikai narratívák konfliktusa dúl. És a tények sokkal nehezebben tudják megvédeni magukat az észigazságnál. A tényigazság adekvát ellentéte nem a légből kapott hazugság, hanem a meghamisítás – vagyis a tényigazság és a vélemény közötti határ elmosása. Ennek hatására nyert teret a relativista álláspont, hogy semmilyen tényállítást nem lehet a világról megfogalmazni, valójában egyetlen kijelentés se tarthat igényt nagyobb igazságérvényre a másiknál. A mai közéletben a tények elferdítése a politikai imázsgyártáshoz köthető: ez a részletekre vonatkozó hagyományos hazugsággal szemben nem egyszerűen előnyösebb színben tünteti fel, hanem egyenesen pótolni kívánja a valóságot. A tényszerűségek szövetén lyukat hasító, és így a kontextus egésze felől nézve könnyen nyilvánvalóvá váló, egyedi hazugsággal szemben az imázsteremtők konzisztenciára törekszenek, ezért csak a tények újabb és újabb meghamisításával tudják fenntartani narratívájuk magyarázó erejét. Következésképpen létrejön egy olyan konstelláció, melyben az igazság jóval fenyegetőbb lehet bármiféle hazugságnál, ebben a szerkezetben a politikai küzdelmek az ellenfél imázsának hiteltelenítésére és a saját narratíva tökéletesítésére korlátozódnak. A kommunikációs narratívák harcában élő modern politikus számára „az önbecsapás keltheti az igazsághoz való hűség látszatát”, hiszen „teljesen demokratikus körülmények között mások becsapása önbecsapás nélkül jószerével lehetetlen”.[9] Ráadásul az AI térnyerésével már maga generálhat bizonyítékokat a valóságot eltorzító világmagyarázatához.

Érthető a tájékozódni vágyó állampolgár kétségbeesése: ő nem az egymásnak feszülő hazug narratívákra, hanem a tényeken nyugvó igazságra kíváncsi. Láthatjuk, hogy a szakértelem kérdése legalább annyira adekvát, mint FAM könyvének megjelenése idején.

Az ideológiamentesség ideológiája

FAM diagnózisa szintén a szakértői retorika antidemokratikus pontjaira mutat, illetve a demokrácia-ellenességén túl még a tudományos gondolkodás természetével is szemben állónak látja az egyetemes érvényű, vitán felül álló szakmai vélemény ideáját, hiszen a „tudományos tények elméleteken alapulnak, és alig létezik olyan konszenzus, ami a tudományos alapigazságok kivételével tényként fogadna el bármely – akár kísérletekkel aládúcolt – állítást”. Következésképpen – teszi hozzá FAM – a „szakértelmet misztifikáló laikus gondolkodás az Egy Isten-Egy Igazság elv sajátos memetikai örökségeként” azonosítható. [10]

A szakember első számú jellemzője, hogy szigorúan a saját asztalánál marad, amit pedig így megvalósít, az a korábbi korokban „nem tapasztalt érdektelenségének és műveletlenségének elsődleges apológiája”, hiszen az ilyen ’értelmiséginek’ minél tájékozatlanabb más területeken, annál több ideje marad a saját szakmájára. Magyarul a szakértő szellemiség által meghatározott kultúrában „a nyitott és érdeklődő gondolkodás, a művelődés puszta szándéka is a fölszínesség és a dilettantizmus jele”.[11] Így az ideális technokrata mindig csak a saját szakmájának a paradigmája szerint nyúl a problémákhoz, alapigazságként elfogadva annak szabályait, így öntudatlan problémamegoldóként „arról sincs fogalma, voltaképpen mit és miért tesz, mi tudományának általános célja”. Ebből következik a technokrata morális kérdéseket nem mérlegelő, „parancsra tettem”-attitűdje és itt nem feltétlenül a háborús gépezetek működtetőire, hanem a nagyvállalatok (a környezettel és az emberek egészségével nem törődő) szakembereire érdemes gondolni.[12]

mit követel a haza

Az ideológiai kérdéseken túl a mi–ők/barát–ellenség dichotómiára („a gyűlölködés”-re) épülő pártpolitikai csatározásoktól is elhatárolják magukat a technokraták, mint akik nyilvános vita nélkül is tudják, hogy mit követel a haza. Ehhez kapcsolódik „a politikusi szféra színpadias szembeállítása a társadalommal és az ’ország érdekeit szem előtt tartó’ szakértelemmel… Eszerint a politikusok azért nem hozzák meg a ’szükséges’ (értsd: a gazdasági elitnek kedvező, népnyúzó) intézkedéseket, mert ’érthető okokból nem merik megtenni’ (azaz gyávák), mert ’csak a választásokra gondolnak’ (azaz önzők), mert ’nem képesek hosszabb távra tervezni’ (azaz csökkent képességűek)”.[13] Vagyis a szakértői retorika kulcseleme a közélet depolitizálása.

A tények nyelvén beszélő technokrata az érzelmek és az igazságérzet kiiktatására törekszik a politikából: az életkérdéseket szakkérdésekké nyilvánító pragmatista diskurzus végső soron elvezet a politikai elvtelenség kultuszához.[14] A politikai cselekvések célja a megőrzés vagy a változtatás, annak függvényében, hogy jónak vagy rossznak tartjuk-e a fennálló rendszert, a közéleti részvétel a jó mibenlétének vizsgálatához irányít.[15] A jó előfeltevéséből adódó értékrendbeli keret mindenképp megjelenik a politikai cselekvésben, legfeljebb rejtett marad. S mert a közéleti ténykedés során elkerülhetetlenül ideológiai kérdésekkel szembesülünk, „minden politikai döntés valamilyen érték és világkép alapján történik.”[16] Politikai-ideológiai kérdések lapulnak a társadalomban felmerülő összes pragmatikus probléma mélyén, ezek „nem valamiféle általános, absztrakt közjó érdekében, tisztán megvalósíthatósági vagy hasznossági alapon mérlegelendő technikai problémák. A technikai szempont mindig csak egy világnézet alapján hozott döntés konkrét megvalósulásánál jelentkezik.”[17]

A technikai részleteket felnagyító szakértő azonban az eszközt céllá emeli és a közösség életét meghatározó értékek vizsgálatát („ideológia csatározások”) feleslegesnek minősíti.[18] Miközben a „társadalom különféle csoportjai a legtöbb esetben eszmék alapján tudják megfogalmazni és reprezentálni érdekeiket”, és a polgárok mindennapjaiban is megnyilvánuló választások – hogy valaki „a gyarapodást fontosabbnak gondolja a szabadidőnél vagy az életminőségnél, a versenyképességet a természeti és kulturális értékek megőrzésénél, a technikát az erkölcsnél, vagy a munkát a szabad emberi tevékenységnél” – végső soron egy értékrend, vagyis egy ideológia képviseletéhez köthetők. Az eszmék kiiktatására irányuló „törekvés legföljebb elrejti és/vagy szublimálja az adott ideológiát – az uralkodókét és az alávetettekét egyaránt”.[19]

Így az igazi szakértői uralom sose valósulhat meg: FAM szerint mindig az uralkodó elit[20] értékeinek képviselője a technokrácia, így a 2000-es években a neoliberális tőkés világrend apologetikáját jelentette a szakértelemre hivatkozást. Bár történetileg változó, hogy milyen értékeket követtek a szakemberek[21], a rendszerváltás környékén helyzetbe kerülő hazai technokraták jellemzően az erkölcsi cselekvés egyetlen dimenziója, a gazdasági versenyképesség kimondatlan képviselőjeként tűntek fel.[22]

Kis magyar technokrácia

A 20. század kínos öröksége, hogy magyar honban lényegében a szocializmushoz kötődött az ország modernizálása: nemcsak olyan infrastrukturális fejlesztésekről van szó, hogy a diktatúra idején vezették be az áramot a legelmaradottabb településekre, hanem ebben a korszakban történt meg a felemelkedést lehetővé tevő köz- és felsőoktatás kiterjesztése a társadalom alsóbb rétegeire. Részint a modernizáció, részint a Nyugattal való technikai verseny miatt a szocializmus története során kiemelt szerep jutott a természettudományos szakértőknek (sokszor a „reakciós” reálértelmiségiek is komoly karriert csinálhattak az átkos rendszerben, mint arra Body Zsombor kutatásai is rámutattak), és bár erre nem tér ki FAM, de a reálértelmiség megbecsültsége komolyan hozzájárult a magyarországi technokrata retorika kialakulásához.

ideológiapótlék

A szakértelem hazai kultuszának az 1960-as évekig vezetnek a gyökerei. Ekkorra teljesen kiüresedett az uralkodó marxista-leninista ideológia (abban már a rendszer vezetői és fenntartói se hittek), a magyar társadalom pedig cinikussá és apolitikussá[23] vált, mivel Kádárék a magánboldogulást lehetővé tevő gazdaságival kívánták helyettesíteni a politikai legitimációt. A szakértelmiség és az állami bürokraták kiegyezése révén tucatszámra jelentek meg a szovjet tudományos és technikai fejlődést dicsérő és így az ország megszállását legitimáló cikkek. FAM hangsúlyozza, hogy egy időleges konfliktus után a ’70-es évektől újra megjelent a szakértelmiség és a bürokrácia szövetsége: ennek köszönhetően a létező szocializmus bürokratikus frazeológiája „átadja a helyét a ’szakszerűség’ nyelvezetének”[24], a ’80-as évekre pedig már dominánssá vált ez a (pártállam vezetői által is átvett) tény- és szakszerűségre hivatkozó diskurzus. Ekkortól mint ideológiapótlék dominálta a közbeszédet a szakértelmet hangsúlyozó retorika, vagyis tényszerű eredményekkel legitimálták[25] a szovjet csatlós, szocialista hatalmat. Az idő haladtával egyre több Nyugatról átvett kulturális elemmel egészült ki a honi technokrata diskurzus, kicserélődött és még inkább nyugatossá vált ez a gazdasági-szakértelmiségi holdudvar, „jó részük az MSZMP apparátusának fiatalabb tagjaiból és a szocialista nagyvállalatok vezetőiből verbuválódott”.[26] Így érthető, miért vált a nyugati típusú kapitalizmus első számú apologétájává a nómenklatúra burzsoázia, „paradox-groteszk módon az önmagát a ’szakértelem’ révén túlélő sztálini alapszerkezet technikai-technológiai értelemben – és persze a fogyasztási szokásokat tekintve – már hosszú évek óta a Nyugatot tekintette modellnek, a rendszer fönntartásában kulcsszerepet játszó késő kádári technokrácia számára pedig az ország kulturális nyugatosítása létérdekké vált”.[27]

A létező szocializmus kimúltával, a rendszerváltás idején nem feltétlenül az ideológia-ellenességet szolgálta a szakszerűségre hivatkozás, sokkal inkább „az ideológiai klisék és toposzok kiegészítése, megerősítése, vagy még inkább: új alapokra helyezése” volt a retorika szerepe.[28] A harmadik magyar köztársaság kezdeti éveiben egyfajta magyarázkodásként is szolgált a technokrata frazeológia, hogy a régi elit miért maradhatott a hatalomban: a sima átmenet legitimálását szolgálta (’az elit teljes leváltása nélkül nem lehetett volna békés a rendszerváltás’) ez a sajátos nyelvjáték, illetve át is mentette a régi rendszer pozícióban maradt embereit (’ők technokraták és sosem voltak kommunisták’), mondván: az új korszakban is szükség lesz a szakértelmükre. A ’89-ben még magyarázkodásként szolgáló retorika a ’90-es évekre egyértelműen vezető eszmévé nőtte ki magát, mint az ideológianélküliség ideológiája és egészen 2010-ig dominálta a közbeszédet. A korábbi gyakorlatokkal sok tekintetben szakító, autokratikus rendszert kiépítő Orbán Viktor teljes egészében technokrata kabinettől vette át a kormányrudat.

ideológiamentes politikus

„A válságkezelő kormánynak nincs politikai ambíciója, csak szakmai” – mondta egy miniszterelnöki felszólalásában Bajnai Gordon (Országgyűlési Napló, 2009. április 14), akinek a kormányzása talán a legjobban illusztrálja a FAM által ostorozott technokrata politikát.[29] A kabinet egy az egyben a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Bizottság (ezek Bajnai szerint „olyan külső, nemzetközi szereplők, amelyek szakértelme… megkérdőjelezhetetlen”, Országgyűlési Napló, 2009. december 14.) által elvárt neoliberális intézkedéseket adta el szakmai kormányzásként. A miniszterelnök kezdettől hangsúlyozta, hogy nem a választópolgárok[30], hanem a „nemzetközi gazdasági és politikai közvélemény” elismerését kívánja kivívni. A magát ideológiamentes politikusként definiáló kormányfő beszédeiben mégiscsak találhatóak ideológiai fragmentumok: a „szélsőjobb” veszélyre figyelmeztetés, az Európa- és Nyugat-barátság, valamint a szolidaritás baloldali értékének hangoztatása.[31] Utóbbi jól illusztrálja FAM-nak a baloldaliság jelszavát kisajátító, neoliberális elitről szóló tézisét: még a baloldal értékeit eláruló (gyakorlatilag csak megszorításokat foganatosító) Bajnai sem átallott a szolidaritásra hivatkozni.

Új magyar nacionalizmus

Bajnai Gordon politikája beleillik a kozmopolita birodalmias gondolkodásba, melynek külön esszét szentel[32] FAM. Itt egy nagyobb ívű, történelmi mintázatba ágyazva értelmezi a szakértelemre hivatkozó retorikát, nevezetesen a labanc – kozmopolita, birodalmias, gyarmatosító (az ország életképtelenségét hangsúlyozó, a hagyományt maradiságnak tituláló, helyette technokrataként nyugati megoldásokat javasló) – gondolkodás jellemzőjeként azonosítja azt. Manapság a politikai baloldal (baloldalnak jellemzően a FAM által lefestett, neoliberális elitet hívja a sajtó) eltűnését szokta a magyar értelmiség felpanaszolni, de ehelyett érdemesebb a honi közéletben sokszor domináns szerepbe került (a létezett szocializmuson túl erre jó példaként szolgál a jozefinizmus vagy a Bach-korszak) kozmopolita-labanc politika háttérbe szorulásáról beszélni. Úgy tűnik, (meglehet, csupán ideiglenesen) inadekváttá vált a szittyanacionalizmus és kozmopolitizmus ellentétére épülő politikai szembenállás. Ehelyett két nemzeti erő[33] versenyez a hatalomért: az egyikre komoly megszorításokkal[34] rá lehetne húzni a FAM által leírt nemzetképet, amelynek szótárában „a ’magyar’ nem szimplán magyart jelent, hanem igazi magyart”, és a Horthy-korszakra apellálva egy félfeudális, uram-bátyám világot igyekezett kiépíteni.

Ezzel szemben a 2024-ben létrejött ellenzék vezetője az előbbinél emancipatorikusabb nemzetfogalomra apellálva kijelentette: „nem fideszesek vagy tiszások, jobb- és baloldaliak, hanem magyarok vagyunk, akkor is ha Nemzeti Meneten vagyunk, és akkor is, ha a Békemeneten voltunk”.[35] Persze kár lenne idealizálni az új politikai erőt, a kirekesztő törzsiség jelei abban a táborban is láthatóak, utóbbi esetben mégsem egy feudális, hanem egy plebejus-republikánus nacionalizmusról beszélhetünk, amelyben úgy tűnik, komoly szerepet szánnak a decentralizált, alulról szerveződő, a párthoz lazán kapcsolódó szervezeteknek (Tisza-szigetek). A nómenklatúra burzsoáziával szemben ők a nemzeti egységgel indokolják az ideológiaelleneséget („nincs jobb, nincs bal, csak magyar”), vagyis nacionalista csomagolásban élesztették fel a pártharcokkal szembe állított szakértelem mítoszát. Mindenesetre ez a szakértői éthosz egyelőre demokratikusabb (a szakértői közösségek párbeszédén alapuló) a rendszerváltás utáni technokrata politikánál. Tanács Zoltán pártprogramért felelős vezető elmondta, hogy a februárban bemutatott koncepcióba beépítették a több mint 65 témában alakult munkacsoportok helyzetértékelését, sőt, a kormányprogram megvalósításában is szerepet szánnak az érdeklődő honpolgároknak.

Az üzlet és a politika

Hasonlóan a FAM által idézett Kóka Jánoshoz, akinek kapcsán nem győzte hangsúlyozni a sajtó, hogy ha vállalkozóként sikert ért el, biztosan jó lesz az országvezetésben is,[36] Kapitány István volt Shell-alelnöknek is vállalatvezetői tapasztalatát és az ezzel járó gazdasági/szakértői rátermettségét szokás kiemelni mint politikai erényt. Horribile dictu, még a külügyekért felelős Orbán Anitát is mint a „globális üzleti világ egyik legmagasabbra jutó magyar női vezetőjét” mutatták be. Magyar Péter többször hangsúlyozta, hogy a párt által kiválasztott képviselőjelölteknek hasonló felvételi eljáráson kellett keresztülmenniük, mintha a versenyszférába jelentkeznének. A rendszerváltás után kialakult diskurzussal parallel módon, a piaci szférából érkező szereplők itt is szakértőként identifikálják magukat – jó példa erre a Tisza programjáért felelős Tanács Zoltán, aki a Kontrollnak adott interjújában nem győzte hangsúlyozni: ő nem politikus, miközben visszatérően a kormány erkölcsi és politikai felelősségére utalt. Hosszasan lehetne még idézni nyilatkozatokat, ehelyett csak arra szeretnék kitérni, hogy miért vált ismét a szakértelem mércéjévé a piaci teljesítmény.

propagandagépezet

2010 után a korábbi szakértelemre hivatkozó diskurzus háttérbe szorult, az állampárt lakájmédiájában valóságos gúnyszóvá vált a „független, objektív újságíró” megnevezés. Egy felváltva (forradalmi) konzervatívnak és új jobboldalinak hívott kulturális[37]-eszmei hegemónia kialakítása érdekében komolyan támogatták a vállaltan a kormányzat iránt elfogult tudományos, szakmai intézetek létrehozását (MCC, VERITAS Intézet, Danube Institute, Kommentár folyóirat, Schmidt Mária gittegyletei stb.). Vagyis a hazai közbeszéd részeként elhangzó kritikus vélemények ellensúlyozására, „az elégtelen kutatási források okán hangoskodó tudósok ellen a ’saját’ tudósokat, a kritizáló vagy sározó írások és műsorok ellen a ’saját’ kritikusokat, lapokat és műsorokat, végül pedig – hogy a propagandagépezet teljes legyen – a ’ti’ rádiótok és televíziótok ellen ’saját’ rádiót és televíziót”[38] hozott létre a rendszer. Emiatt alakult a gyanú bármilyen szakvéleményt vagy elemzést közreadó közéleti megszólalóval szemben, hogy biztosan a kormánypártot vagy az ellenzéki oldalt képviseli. Ezért gondolhatják sokan, hogy a politikán kívüli (üzleti) szférában nyilvánulhat meg a pártos elfogultságtól független szakértelem. De ennél mélyebb, társadalomszerkezeti oka is van a honi technokrata retorika feltámadásának.

Ez pedig a FAM által kárhoztatott feudális struktúrához kapcsolódik, amely a 2011-es önkormányzati törvénnyel induló, radikális centralizációs folyamat következtében az elmúlt 20 évben (pedig az Arrobori szerzője is elég kritikusnak látta kora társadalmát) jóval hangsúlyosabbá vált. Az alap- és járó-beteg szakellátáson kívül az egészségügyi és a közoktatási feladatokat is kivonták a helyi politika hatálya alól (az óvodai ellátáson túl csak bizonyos szociális, kulturális, kommunális és településüzemeltetési feladatokat hagytak meg az önkormányzatoknak). Ráadásul 2013-tól az önkormányzatok számára biztosított normatív támogatási rendszert a feladatalapú finanszírozás váltotta fel – vagyis az addigi fejpénz helyett a kormány dönthette(/i) el, mennyi forrást biztosít a helyi politikusoknak, magyarul a testületek pénzügyileg is kiszolgáltatottá váltak az állam(párt)nak.

A változások miatt a 2010 utáni magyar társadalom fontos szereplőivé váltak a klientúráról szóló irodalomban megénekelt hatalmi háromszög figurái – a patrónus, a kliens és a közöttük közvetítő brókerek (kijáró emberek). A leszakadó vidéki lakosságnak szociális segélyek helyett (köz)munkát ajánló, új feudális rezsimben az állampárttól érkezik a támogatás, a pénzre szorulók pedig a helyi erős embereknek – akik sokszor maguk a polgármesterek – köszönhetik, ha megkapják az igényelt forrást.[39] Kialakult a magyar társadalom percepciója, hogy a pénzek kiosztásánál a tényleges tudás helyett a politikának lefekvés a fontos. Innen nézve érthető az igény, hogy ne a csókosok, hanem az adott területen valóban jól teljesítő szakértők kapjanak lehetőségeket. Kapitány István céges tapasztalataira hivatkozva a torzítatlan versenyhelyzetet nevezte ideálisnak a hazai gazdaság számára[40] – nos, pont ezt hiányolja a szakértői retorikára ismét fogékonnyá vált magyar honpolgár a hatalom működésétől.

jó példa

A rendszerváltás idején a régi elit hatalomban maradásának igazolására szolgált a szakértelemre hivatkozás, most épp ellenkezőleg, a jelenleg politikai elittől függetlenül (jórészt a piacon) elért teljesítményt legitimálja a Tisza vezetői által hangoztatott technokrata retorika. Végezetül érdemes megjegyezni, hogy az ilyen frazeológia nem feltétlenül jár együtt a kritikátlan nyugati mintakövetéssel és a „csatlóslét közhelyeinek” hangoztatásával. A külföldi tőke helyett a honi gazdaságot fejlesztő politikára jó példaként szolgál a koreai fejlesztőállam, ahol a szakértő-bürokrata réteg komolyan hozzájárult a radikális életszínvonal-emelkedést eredményező ’gazdasági csoda’ megvalósításához.

A szakpolitikai tudás nélkülözhetetlen a jó kormányzáshoz (nagyrészt ennek hiánya miatt vezette az Orbán-rezsim zsákutcába az egykori legvidámabb barokkból a régió sereghajtójává süllyedt Magyarországot). Első lépésként, a szakmai feladatok kijelöléséhez azonban fel kell tennünk a kérdést, milyen országban szeretnénk élni, ez viszont ideológiai dilemmától függ: nevezetesen, hogy mit gondolunk a közjóról. Látva, hogy a NER urainak 16 évi országlása milyen gazdasági és morális válságba sodorta a magyar államot, ismét adekváttá vált a kérdés megválaszolása: milyen elvek alapján tudnánk jobbá tenni ezt az országot. Az eszmei kérdések elodázása, az ideológiaellenes szakértelemre hivatkozó diskurzus ebben sajnos, nem segít.

• [1] Farkas Attila Márton: Arrobori. A honi politikai közbeszéd természetrajza
• [2] i. m. 27–28.
• [3] Hannah Arendt: Igazság és politika. In.: Hannah Arendt: Múlt és jövő között – Nyolc gyakorlat a politikai gondolkodás terén. Fordította: Módos Magdolna, Osiris, Budapest, 1995. 246–247. 253.
• [4] Leo Strauss: Természetjog ​és történelem. Fordította: Lánczi András. Pallas Stúdió, Budapest. 1999. 10–11.
• [5] Legfőbb jellegzetessége épp az ideológia hiánya, a szakértőknek nevezett „kontraplátói bölcselők… soha nem nyilatkoznak afelől, hogy szerintük mi az igazi politikai filozófia és Staatskunst”. Tamás Gáspár Miklós: A magyar ideológia. In: Tamás Gáspár Miklós: Másvilág – Politikai esszék. Új Mandátum, Budapest, 1994. 498–499, 502.

• [6] Tamás Gáspár Miklós: Pártharcok és „szakszerűség”. In.: i. m. 228–229.
• [7] MacIntyre, Alasdair. (1997). A politikai, a filozófia és a közjó. Fordította: Vitéz Viktória. In: Horkay Hörcher Ferenc (szerk.): Közösségelvű politikai filozófiák. Budapest, Századvég, 2002. 74.
• [8] Hannah Arendt: i. m. 271.

• [9] i. m. 259–264.
• [10] Farkas: i. m. 110.

• [11] i. m. 103–104.

• [12] i. m. 98.
• [13] i. m. 116–117.
• [14] i. m. 112., 139.
• [15] Leo Strauss: Mi a politikai filozófia? Fordította: Berényi Gábor, Világosság, XXXV. évf. (1994b) 7. sz.
• [16] Farkas: i. m. 90.
• [17] i. m. 91.
• [18] i. m. 99.
• [19] i. m. 90–91.
• [20] i. m. 103.
• [21] Ennek a típusnak Adolf Eichmann, a kiváló logisztikai szakember a megtestesítője, aki a Jeruzsálemben tett vallomása szerint nem volt náci, csak hozzáértőként teljesítette az állami megrendeléseket. i. m. 109.
• [22] i. m. 98., 102.
• [23] Az „56-os forradalom tanulságait levonó ’kádári kiegyezés’ lényege, hogy a hatalom megengedte a magyar társadalomnak, vagy még inkább: elvárta, hogy elforduljon a közélettől – már csak a maga stabilitása és nyugalma érdekében is. Inkább műveld a kertecskédet, de ne foglalkozz politikával”. I. m. 134.
• [24] i. m. 133.
• [25] Egy idő után már nem az egyre nagyobb ellátási nehézségekkel küzdő Szovjetunió eredményeivel, hanem a (geopolitikai) realitás jelszavával indokolták Magyarország megszállását, ami kínosan emlékeztet az Orbán-rezsim korifeusainak az orosz gázzal kapcsolatos magyarázatára.
• [26] i. m. 135–136.
• [27] i. m. 137–138.
• [28] i. m. 133.
• [29] A könyv kiemeli a közismert tényt, hogy hányszor tévedtek a magukat fellebbezhetetlen tekintélynek tételező gazdasági szakértők. Az 1929-es recesszió előtt a közgazdasági elit színe-java elmondta, hogy nem kell világválságtól tartani. Hasonló történt 2008 Magyarországán, amikor (még a Gyurcsány-kormány tárcavezetőjeként) Bajnai Gordon kifejtette: nem érdemes aggódni az amerikai bankválság beszivárgása miatt (Országgyűlési Napló, 2008. október 6.). FAM több példán bizonyítja, hogy az ilyen tévedések nem csorbítják a technokratát tekintélyét.
• [30] Bajnait nem érdekelte az állampolgárok szimpátiájának megnyerése, sőt, kormánya tagjaival is aláíratott egy nyilatkozatot, hogy egyetlen párt színeiben sem indulnak a következő választáson. A régi római diktátorokhoz hasonlóan ő is olyan vezetőnek tekintette magát, akire a válság megoldása érdekében ruháznak hatalmat.
• [31] Illés Gábor-Körösényi András: Ortodoxia, heterodoxia és cselekvés: Bajnai Gordon és Orbán Viktor válságkezelése, 2009–2014. In.: Körösényi András (szerk.): Viharban ​kormányozni – politikai vezetők válsághelyzetekben. MTA TK PTI, Budapest, 2017. 147–152.
• [32] Miért nincs magyar nacionalizmus?
• [33]Az antinacionalista Kádár-korszakban váltak a rendszerellenesség szimbólumává a nemzeti jelképek. A rendszerváltás után pedig „a baloldaliság lejáratása miatt a nacionalizmus maradt az egyetlen ideológia, aminek köntösében a diffúz elégedetlenség és a kollektív önvédelem megnyilvánulhat” – írta 20 évvel ezelőtt FAM ezt a 2010 után különösen igaznak ható mondatot. Már Magyar Péter megjelenése előtt is elsősorban a jobboldalról érkező kihívók (Vona Gábor, Márki-Zay Péter) mögé tudott felállni az Orbánnal szembeni ellenállás.
• [34] A legszembeötlőbb különbség, hogy a szittyanacionalizmussal szemben határozott internacionalista beállítódás jellemzi a (magát az új jobboldali/patrióta internacionálé egyik vezető erejeként pozícionáló) kormánypártot.
• [35] Magyar Péter 2025. október 23-i beszédében 56 másodperces csendet kért a nemzeti megbékélésért.
• [36] Farkas: i. m. 123.
• [37] „A kultúra nem egyéb, mint a hatalomvágy sajátos, partikuláris és provinciális formája (a kelet-európai gondolat ’lesüllyedt’, folklorizált Foucault). Az erkölcs az elnyomás álarca, az elvek csak a meztelen érdeket leplezik” – TGM-nek a ’90-es évekbeli etnicista jobboldalról adott leírása tökéletesen illik a NER intellektuális verőembereinek gondolkodására. Tamás Gáspár Miklós: Etnarchia és etnoanarchizmus. In.: Tamás Gáspár Miklós: Törzsi ​fogalmak I. Atlantisz, Budapest, 1999. 330.
• [38] Laki Lászlót idézi Éber Márk Áron: Ellenhegemónia-építés – Hogyan politizálnak Antonio Gramsci követői és kisajátítói. Eszmélet Alapítvány, Budapest, 2025. 116.
• [39] Kovai Cecília–Pulay Gergely: A kliens viszonyok mindennapi működése. In.: Kovách Imre (szerk.): Integráció, ​egyenlőtlenség, polgárosodás – A magyar társadalom a 2020-as évek elején 2. HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont, Budapest, 2024. 233., 254–256.
• [40] Nem állítom, hogy a Tisza a piacgazdaság igazságtalanságainak szabad utat engedő, neoliberális paradigma képviselője. A bejelentett intézkedések – így a rezsicsökkentés kiterjesztése a rászorulók (energiaszegények) számára vagy a fizessenek a gazdag oligarchák program – jó része balra tolná a jelenlegi berendezkedést.
• kép | vecteezy.com