NINCS LEHETETLEN, CSAK TEHETETLEN?

A „hogyan éljünk együtt?” kérdés[1] több csapást nyit meg, az egyiken eljuthatunk a tehetetlenség témájához. Hiszen közös világunkban tetteinkre, egyéni és közös cselekvéseinkre és tevékenységünkre kérdez rá: mit tegyünk, hogyan cselekedjünk az együttlétben, amit hallgatólagosan úgy is értünk, hogy az együttlét javára. Mit kell vagy mit nem szabad megtennünk, hogy egyáltalán legyen együttélés, és jó legyen együtt élni? Azt nem mondhatjuk, hogy amikor tehetetlenek vagyunk, nincs együttélés, de azt igen, hogy nem jó tehetetlenül élni, mert nem szolgálja semmi és senki javát. Ezért szeretnénk a tehetetlenséget legyőzni, kitörni belőle.

Amikor azt kérdezzük, hogyan éljünk együtt, nem kivételes pillanatokban, hanem az átlagos hétköznapiságban vizsgáljuk együtt-létezésünk módját. A kivételes is csak az átlagos együttlétből emelkedik ki. A tehetetlenség kifejezésének és jelenségének nem absztrakt filozófiai megragadását célzom meg, hanem a szó mindennapi nyelvhasználatban kibomló jelentésváltozatait és értelemdimenzióit veszem szemügyre.

nem tudom

Amikor a hétköznapokban ránk tör a tehetetlenség (érzése), gyakran elhangzik a mondat: „Nem tudom”. Nem tudom, miről van szó, nem tudom, mit kellene tennem, nem tudom megtenni, amiről szó van, még ha tudom is, mit kell tennem és hogyan kellene cselekednem – tehetetlen vagyok. Jórészt közös tehetetlenség jellemzi együttélésünket a világban. Mégsem tétlenség, hiszen folyamatos tevés-vevésben vagyunk. Eszerint a tehetetlenség nem azonos a tétlenséggel, ahogy a tétlenség sem szükségképpen tehetetlenségből ered.

A szó négy szemantikai eleme a tehetetlenség négy mozzanatára utal.

1. A szóvégi képző, a „-ség”, az általánosságot jelöli (fogalommá teszi vagy létrehozza a fogalomban), amely a szituatív egyediségen túl általánosításra nyújt lehetőséget.

2. A „-tlen” fosztóképző valaminek a hiányára utal; tehetetlenség szavunkban ez két szemantikai elemre vonatkozik:

3. a tesz (általában cselekszik vagy elvégez valamit) szótőre,

4. és az igei alakot módosító szóra, alakilag a „-hat, -het”-re, aminek értelme: „tud”, „képes”, „módjában áll”.

A fosztóképző a tehetetlenségben soha nem az egyikre vagy másikra vonatkozik, hanem a kettő együttes hiányára: a tehetetlen azért nem cselekszik, mert nem tud. Aki egyszerűen csak nem cselekszik, az tétlen, de mint ilyen, lehet dologtalan, fáradt, lusta vagy munkakerülő, és lehet éppenséggel önmegtartóztató is, egyik esetben sem lesz egyúttal tehetetlen. A tétlent csak akkor mondjuk tehetetlennek is, ha tudjuk, hogy nem áll módjában, nem képes vagy nem tud megtenni valamit. Ha viszont önként mond le a cselekvésről, akkor nem tehetetlen még tétlenségében sem. Az önkéntes tartózkodás a cselekvéstől, a nem-cselekvést emeli tetté, nagyon is hatásos cselekedetté. A nem-cselekvő cselekvése, hogy lemond a cselekvésről, így idézve elő hatást. Ezért sem a tétlen, sem a nem-cselekvő nem szükségképpen tehetetlen.

tehetetlen sodródás

Ahogy a tehetetlen sem szükségképpen tétlen vagy nem-cselekvő. Van ügybuzgó tehetetlenség: hétköznapi cselekvéseink döntően ilyen tevés-vevéssé szerveződnek, amikor a rutin tehetetlenségétől sodorva cselekszünk. (Nem tehettem mást, azt tettem, amit kell). A rutinszerű cselekvéseket el tudjuk végezni, bár nem tudásból fakadnak, sem abban az értelemben, hogy tudatában lennénk, mit, miért teszünk, sem pedig abban az értelemben, hogy a cselekvés maga vagy annak módja tudásra támaszkodna. A rutint észrevétlenül sajátítjuk el, a tudatosság és a tudás hiánya eredményezi a tehetetlen sodródást, a változtatás nehézségét, a váratlannal szembeni bénultságot, az ismétlődő kudarcos próbálkozásokat. A rutint átszövi a tanult tehetetlenség.

A cselekvés, így a tehetetlenség is mindenkor szituatív, vagyis konkrét élethelyzethez kötődik. Amikor a „tehetetlennek érzem magam” kifejezés függetlenedik az egyedi kontextusoktól, és minden helyzetre érvényes értelmet nyer, túl gyorsan engedünk az általánosításnak. Hiszen miközben egy adott helyzetben tehetetlenek vagyunk, nem vagyunk azok egy másikban, vagy sok egyéb másban. Ha ezt a sok egyéb szituációt egybegyűjtjük és elhatároljuk azoktól, ahol impotensek vagyunk, kijelöljük a kompetenciáinkat, megrajzoljuk a hatáskörünket. Soha nem lehetünk viszont omnipotensek; ez csak Istenről mondható. Mivel nem vagyunk mindenhatók, az általános tehetetlenség-érzés ellenére mindig viszonylagos a tehetetlenségünk: ha egyszer nem vagyunk képesek mindent vagy bármit megtenni, akkor pillanatnyi tehetetlenségünk is csak a kompetenciánk körén belül jelentkezhet. Mivel a hatáskörünkön túl cselekvőképesek sem vagyunk, tehetetlenek sem lehetünk, ahogy azt általában értjük. Ahol kompetensek vagyunk, csak ott lehetünk impotensek is. Ezért teljes joggal csak azt nevezhetjük tehetetlenségnek, ha megtehetnénk valamit, mert kompetensek vagyunk benne, de nem tudjuk, nem áll módunkban vagy nem akarjuk megtenni. Az általános érzést az okozhatja, hogy nincs bizonyosság, vajon tehetetlenségünk kompetenciahiányból vagy képességek és lehetőségek pillanatnyi hiányából fakad, ami hosszú ideig fennállhat, de meg is szüntethető. Mégpedig tanulással. A tanulás a cselekvőképességünk hozzáigazítása a lehetőségekhez, egyedül vagy mások segítségével megtanuljuk, hogyan léphetünk be a lehetőségek terébe, és hogyan szélesíthetjük ezt a teret. Tehetetlenségünkben és mások segítsége nélkül ezt nem tudjuk, erre nincs módunk vagy ezt nem akarjuk: belépni a lehetőségek terébe és szélesíteni azt. A tehetetlen pozitív párja a lehetőségekkel élő és cselekvési lehetőségeket teremtő ember.

Éppen ezért gondolunk magától értetődően az emberre, aki lehetőségekből építi egzisztenciáját, amikor a tehetetlenséget vizsgáljuk.

Az általános, egész létünket áthangoló tehetetlenség(érzés) ma a korhangulat része. Tehetetlenségünkben tétlenségre ítéltek vagy kárhoztatottak vagyunk. Nem egyszerűen eluralkodik rajtunk: megvertek vagyunk vele. De tehetetlenségre és tétlenségre magunkat is ítélhetjük, miközben üdvös lenne tenni valamit, egyes pillanatokban éppen olyasmit vagy azt, amin maga az üdvösségünk múlik. A tehetetlenségünkben elmulasztott tett nemegyszer bűnné kövül és kárhozatot von fejünkre. Ha az üdvösség teljesség, a kárhozat hiány: meg nem valósított lehetőség, be nem teljesített vágy. A valósággá tétel, a teljessé válás elmulasztásával a tehetetlenség hiányossá teszi a létünket. A beletörődés a tehetetlenségünkbe önsorsrontás.

Ellene vethetnénk, hogy a tehetetlenség nem csupán érzés. De mindig kíséri, s talán hamarabb ad hírt magáról ebben az érzésben, mint a tehetetlenség tudatában. A létpasszivitás érzése ez, mely az általánosítást támogatja. A létben a létnek kitettségünk, vagyis az emberlét ontológiai adottsága miatt a tehetetlenségünk eredendőnek tűnhet. De a tehetetlenség több ennél, mert csak azáltal nyerheti el értelmét, ha aktivitásra is képesek vagyunk, ha nyílnak előttünk lehetőségek a cselekvésre. Ezért az ember tehetetlenségének ontológiai jelentősége a világban-létezés ellehetetlenülésével tárul fel.

a világ ellehetetlenülése

A hétköznapi tehetetlenség úgy jelentkezik, hogy a világ, amely minden cselekvésünk számára lehetőségeket kínál, a társadalmi valóság, amely meghatározza cselekvéseink lehetőség-feltételeit, éppen nem nyújt számunkra lehetőséget a cselekvésre. Ahogy a rutinszerű tevés-vevés feloldódik a lehetőségeket hordozó világban, most éppen vele szemben válok tehetetlenné. Pillanatnyilag, adott szeletében nem értem a világot, nem ismerem ki magam benne, vagy nincs hozzá képességem, nincs rá módom, nem akarok élni a kínálkozó lehetőséggel. A cselekvőképességem a világ ellehetetlenülésével tehetetlenségbe vált, miközben a tehetetlenségem lehetetleníti el a világomat is.

Ilyenkor érkezik a szemrehányó biztatás: nincs lehetetlen, csak tehetetlen.

A szólás látszólag elválasztja a kettőt: egy dolog a tehetetlenség, és egy másik a lehetetlenség. Hajlamosak vagyunk ugyanis összemosni ezeket. De csak a tehetetlenségünk miatt gondolunk, vélünk valamit lehetetlennek is, ami közben nagyon is lehetséges, csak el kellene szánnunk magunkat a cselekvésre. A mondat azonban ugyanúgy a világnak a tehetetlenséggel járó vagy ebből adódó ellehetetlenülést mondja ki. Jelentéstöbbletet az ad, hogy közben felhív: ne keverjük össze a magunk tehetetlenségét az abszolút értelemben vett lehetetlennel. Nemcsak az a megfigyelés nyilatkozik meg benne, hogy a tehetetlenségünkből eredő ellehetetlenülést jogtalanul emeljük abszolút értelemben vett lehetetlenséggé, hanem az is, hogy a lehetetlen a lehetségesből képződik meg: csak az tud ellehetetlenülni, ami egyébként lehetséges, mégpedig a tehetetlenségünk következtében. És tehetetlenné is csak azért válhatunk, mert eredendően nem azok vagyunk. A lehetőség ellehetetlenülése és a cselekvőképesség átcsapása tehetetlenségbe: ugyanaz a mozgás.

Ezt az ellenvetést olyankor tesszük, amikor valaki felmentést talál arra, hogy nem cselekszik, nem tesz meg vagy nem végez el valamit. Ösztönzésnek szánjuk, noha magunk sem tudjuk, hogy pontosan mit is kellene tenni. Mindenesetre felmentést nem találhatunk, ha még meg sem próbáltunk megoldást találni, ha gyorsan lemondunk a cselekvésről. Arra biztat a mondás, hogy próbáljunk meg cselekedni, tegyünk legalább erőfeszítést, mintha ebből adódhatna megoldás, bár hogy mit is kell konkrétan tenni, azt még senki nem tudja. Lemondani a próbálkozásról nem szabad. Minden körülmények között élni kell a cselekvés lehetőségével és képességével. Aki felmentést talál a nem-cselekvésre, az a körülményeket okolja, mert nem találja a cselekvés lehetőségét, nem látja a pontos cselekvés pontos lehetőségét. A biztatás viszont arra vonatkozik, hogy maga teremtse meg, egyelőre a próbálkozással, a majdani konkrét cselekvés konkrét lehetőségét. A próbálkozásban tudás vagy felismerés rejlik: talán egyáltalán nem lehetetlen, amit annak vélünk, csak nem vesszük észre, hogy van lehetőség. Nem végleges, nem abszolút a lehetőségek köre, vagyis ami pillanatnyilag lehetetlennek tűnik, mert nincs a lehetőségek körében, az megteremthető: cselekvéseink nemcsak az adott lehetőségek közegében mozognak, hanem minden tettünk újabb lehetőségeket teremt.

Különös aszimmetriára bukkanunk: ha a cselekvés bebocsátkozás az adott lehetőségbe, a tehetetlenség nem a lehetetlenbe bocsátkozik, hanem egy lehetőségbe nem tud (vagy akar) belebocsátkozni, mert lehetetlennek ítéli. A lehetetlenség a cselekvésben a tárgyi oldalon jelentkezik, a tehetetlenség az alanyin. Ezért győzhető le a tehetetlenség önmagunk legyőzésével, és a kilábalás ezért lesz mindig valami lehetetlen (annak tűnő, vélt) megtétele. Ekkor igaz, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen, mert ha legyőzzük önmagunk tehetetlenségét, kiderül, hogy a lehetetlen(nek ítélt) nagyon is lehetséges volt.

Próbakő gyanánt szolgálhat a belátás, hogy a tehetetlenségünk ne találjon alibit abban, hogy valamit lehetetlennek ítélünk, ahogy abban sem, hogy valamit szükségszerűnek minősítünk.

karjait szárnyként

Ami nem jelenti, hogy ne lenne abszolút értelemben lehetetlen valami, amivel szemben abszolút tehetetlenek vagyunk. De ez másmilyen tehetetlenség. Ebből kitörni sem ugyanazt jelenti. A belátás, hogy valami abszolút lehetetlen, nem tehetetlenségre kárhoztat, hanem lemondásra kényszerít. Vagyis arra ösztönöz, hogy lássam be a lehetetlenséget. Kitörni belőle nem úgy tudok, ha megcselekszem a lehetetlent, hanem ha lehetségessé teszem, például megnyitok a cselekvés számára valamilyen lehetőséget ott, hol eddig nem volt. Abszolút értelemben lehetetlen az ember számára, hogy a karjait szárnyként használva repüljön. Ha megpróbálom, szükségképpen lezuhanok a mélybe, ezért be kell látnom, hogy jobb lemondani az ilyen próbálkozásról. Ha ezt a lehetetlent akarom megtenni, szükségképpen rajta vesztek. Ezért szárnyakat erősítek a karjaimra, vagy inkább építek egy repülőszerkezetet. Ha az addig lehetetlen így lehetségessé vált, már az itt vizsgált értelemben válhatok tehetetlenné is, amennyiben nem tudok, nem áll módomban vagy nem akarok felszállni a repülőre.

De ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy az abszolút lehetetlen bizonyos vonatkozásban nem különbözik a szükségszerűtől. Hasonlóan állok mindkettővel szemben, noha ami szükségszerű, az nem lehetetlen, hanem nagyon is lehetséges (sehogy máshogy nem lehet, csak ahogyan van, és elképzelhetetlen, hogy ne legyen). A különbség, hogy a belátásom nem lemondásra kényszerít, hanem szükségszerű kvázi-cselekvésre, hiszen fel sem merülhet, hogy másképpen cselekedhetnék. Mindjárt látjuk a tehetetlenségnek azt az értelmét, amely a teljes kiszolgáltatottságot jelenti, és az abszolút lehetetlentől eltérően nem bénultságban jelentkezik, hanem gépies cselekvésben. A szükségszerűvel szembeni tehetetlenség nem olyan, mint más esetben, amikor a tehetetlenségem valamiféle ellenállást képez a lehetőségekkel szemben (ahogy az egyébként megnyíló lehetőségek is ellenállnak a tehetetlenségemnek). A szükségszerűnek nem lehet ellenállni, csak alkalmazkodhatom hozzá, ugyanakkor a sodró tehetetlenség ellenére is biztosan célba ér a cselekvésem. Az alkalmazkodáson túl azonban semmi nem múlik a képességemen, tudásomon, szándékomon, akaratomon. Nagyon árnyaltan kell látnunk ezt a jelenséget, mert sokszor a szükségszerű (szükségszerűnek vélt vagy szükségszerűvé tett), teljes kiszolgáltatottságban tartó, rutinszerű cselekvés a biztos sikerrel a tehetetlenségünket is elfedi.

A társadalmi élet hétköznapi tevés-vevés forgatagában talán ezért nem érzékeljük a tehetetlenségünket, és ezért nem érdeklődünk új lehetőségek iránt sem. Belesimulunk a cselekvési sémákba. Ha pedig felfüggesztődik a bejáratott cselekvésmód, nehezünkre esik új utakat találni, képtelenek vagyunk mást elképzelni. Az általános tehetetlenségérzésünk nagy részt a megszokottal szembeni tehetetlenség – ebben válunk apatikussá és ebből szeretnénk kitörni. A mindennapi élet jelenetei tűnnek elénk, amelyekben keverednek az említett tehetetlenség-tapasztalatok: nem tudok mit tenni, mert lehetetlen, mert képtelen vagyok, mert képtelen vagyok másképpen cselekedni.

hierarchikus viszony

Tagadhatatlan, hogy a modern társadalmak szerveződési módja növeli a kiszolgáltatottságot: a mindent szabályozó intézménykomplexitás nemcsak keretbe rendezi az életünket, de függésbe is hoz bennünket, elvágva az önrendelkezés alapjától és lehetőségétől, maximális engedelmességet kényszerítve ránk. Minél külsődlegesebbek és sematikusabbak a cselekvési lehetőségek, annál kiszolgáltatottabbakká válunk azoknak, és annál tehetetlenebbül állunk azokkal szemben. Amikor tehetetlenségünkben magunkat ítéljük vagy kárhoztatjuk tétlenségre, a kiszolgáltatottságunk ellen nem teszünk semmit. Az ember életében nemcsak a létnek, hanem minden nagyobb erőnek vagy hatalomnak, hatalmasnak vagy tekintélynek és tekintélyesnek kiszolgáltatottja. Maga a hierarchikus viszony korlátozza a cselekvési lehetőségeket és függőségben tart. A legtehetetlenebbnek a társadalmi környezettel szemben érezzük magunkat, éppen az együttélésünk közegével szemben. És nemcsak az intézményekkel szemben, hanem az intézményeken belül is: a kiszolgáltatottság a tehetetlenség érzésével és valóságával jár. És akkor még nem beszéltünk az intézményrendszerrel szembeni tehetetlenségről: amikor megváltoztatni szeretnénk a fennálló szokásokat, törvényeket stb.

Miközben arról, aki cselekszik, feltételezzük, hogy módjában áll és képes cselekedni, még ha nem is valódi tudás alapján, ez fordítva már korántsem igaz: nem mindig cselekszik, aki megtehetné, mert módjában áll és képes is rá. A tehetetlenség talán a legteljesebb értelmét abban a szituációban nyeri el, amikor a tehetetlen nem azért nem cselekszik, mert nem áll módjában, hanem annak ellenére nem tesz semmit, hogy meg tudna vagy képes lenne megtenni valamit, lenne rá lehetősége. Mintha lenne egy kimondatlan belső feszültség a cselekvőben (ingadozás az elhatározásban, lemondás, erőtlenség, dac stb.) vagy valamilyen tétlenségre kényszerítő ellenállás a cselekvés közegében, a cselekvési lehetőségek mezején. A tehetetlen nem az, akinek nincs lehetősége a cselekvésre, hanem akinek van, de nem cselekszik. A tehetetlenség nem a lehetetlenséggel, hanem a bénultsággal, a tudatlansággal, a hezitálással tart kapcsolatot. A tehetetlennek ekkor nem cselekvési lehetősége, hanem motivációja, tudása, cselekedni tudása, vagyis tekhnéje nincs. Ezért még a cselekvőképesség, a cselekvés fizikai adottságainak hiánya sem vezet szükségképpen tehetetlenséghez: ismerjük a testi hiányokkal rendelkezők heroikus tetteit stb., hogy mást ne említsünk most.

Milyen az, aki nem tehetetlen?

A tehetetlenség állapotnak tűnik: egy entrópikus mozgásban beálló, kimerülésből adódó, motiválatlanságban beálló nyugalomnak. Pontosabban kvázi nyugalomnak, mert nem jelent szükségképpen mozdulatlanságot, sem tétlenséget. Mit jelent kimozdulni ebből az állapotból egyedül vagy mások segítségével? Mi a tehetetlenség pozitív párja? Tehetőség? Ilyen szó nem létezik. A tehetősség meg valami mást jelent. Ha „a lehetetlennel szemben tehetetlen vagyok”, a „lehetővel” élve nem „tevő”, nem is „tehető(s)” leszek, a „lehetséges” megcselekvéséhez pedig nem kell „tehetségesnek” lennem.

aki nem tehetetlen

Milyen az, aki nem tehetetlen, ha egyszer nem „tevő”, „tehető”, „tehetős” és még csak nem is „tehetséges”? Nem találunk (alakilag) „szimmetrikus” kifejezést. Aki nem tehetetlen, arra azt tudjuk csak mondani, hogy cselekvő, vagyis tevékeny. De elegendő-e ahhoz, hogy valaki ne legyen tehetetlen az, ha tevékeny vagy cselekvő(képes)? Bár tehetetlen csak az lehet, aki alapjában véve képes a cselekvésre vagy valamilyen tevékenységre, ettől még a cselekvő vagy tevékeny ember nagyon is lehet tehetetlen, mint azt a hétköznapi ügybuzgó tevés-vevésünk mutatja. Ez mutatkozott meg abban, hogy a tehetetlen nem azonos a tétlennel, és a nem-cselekvővel sem.

A tehetetlenség megnyilvánulása a tevékenység vagy a tett nem önkéntes elmaradása (tétlenség). Ez adódhat az előfeltételekből, a cselekvési képesség hiányából (fizikai vagy tudásbeli fogyatékosság) vagy a megfelelő körülmények hiányából (lehetetlen), adott esetben kényszereiből (szükségszerű), és megmutatkozhat a cselekvés következményében, a hatástalanságban. Fordítsuk figyelmünket most erre az utolsó elemre!

Amikor a tehetetlenséget a cselekvés ellehetetlenülésével kapcsoltuk össze, a cselekvés előzetes adottságainak, lehetőség-feltételeinek hiánya felől vizsgáltuk a jelenséget. De még ha ezek az előfeltételek adottak is, ha el is intézzük, amit kell, a cselekvésünk hatékonysága vagy az eredmény hatásossága tekintetében tehetetlenekké válhatunk: „én mindent megtettem, de hiába”, „úgy csináltam, ahogy kell, és mégsem sikerült”, „tehetek akármit, a fejem tetejére is állhatok, mit sem használ.” Minden feltétel megléte mellett, a ténylegesen megtett tettek ellenére is lehetünk tehetetlenek, amennyiben a cselekvés nem éri el a célját, nincs vagy nincs kellő hatása. A kudarc, a sikertelenség vagy a sikerületlenség (a beszédaktus-elméletből vesszük most át és tesszük általános cselekvéselméleti fogalommá, a tettek végrehajtását hangsúlyozandó), a tehetetlenség érzetét és látszatát kelti, amennyiben hatástalan marad a tett.

Vagyis a „-hat/-het” képző, módosító rag nemcsak a megcselekedhetőségre (lehetőség-feltétel), hanem a cselekvés hatására is vonatkozik. Ilyenkor nem azt jelöli, hogy a tettet valamiért nem lehet végrehajtani, hanem hogy hatástalan marad, hiába történik meg. A hatáskeltés pedig arra utal, hogy a cselekvőnek hatalmában áll valamit teljesen megcselekedni (kérdezhetnénk persze, hogy mi más a hatalom tartalma). A sikeres cselekvések felől nézve a cselekvő képessége, tudása nemcsak lehetőség-feltételként, de egyenesen hatalomként értelmeződik. A meg tudom tenni, képes vagyok rá stb. eszerint azt jelenti, hogy hatalmamban áll. A tehetetlen ettől a hatalomtól érezheti megfosztottnak magát. De következik-e ebből az is, hogy a tehetetlen pozitív párja a hatalmas, ahogyan érteni szoktuk a szót? Nem, hiszen egyfelől a hatalmas is válhat tehetetlenné, a legfeltűnőbb a hatalommal nem rendelkezővel szembeni tehetetlensége, és nagyon gyakran a hatalommal nem rendelkező lép fel a leghatékonyabban a hatalommal szemben.

Ha a cselekvőképesség és a hatásos tett attól függne, hogy rendelkezünk-e hatalommal, a tehetetlenség pedig ennek a hatalomnak a hiányát jelentené, amely miatt hatástalanok maradunk, akkor mit gondoljunk egy élettelen testről, amelynek tömegét a tehetetlensége mértékének nevezzük? Milyen hatalomtól megfosztott, megfosztott-e a hatáskeltés lehetőségétől is?

az együttlét mezeje

Minden létezőnek puszta léténél fogva van tehetetlensége, a léte passzív kiszolgáltatottság a létnek, a létezésnek, a többi létezőnek és az együttes létnek. De a tömegvonzás jelensége mutatja, hogy még ebben a passzivitásban sem hatástalan-tehetetlen, a test puszta meglétével máris hat a többi létezőre, anélkül, hogy különleges cselekvőképessége vagy hatalma lenne. Nem közvetlenül más létezőre – bár ezt is mondhatjuk, és akkor Anaximandroszt követve a létezők más létezőkkel szembeni igazságtalanságáról beszélhetünk, ami a puszta meglétből és közvetlenül más létezőkkel szemben adódik –, hanem azon a mezőn keresztül, amelyben más létezőkkel együtt van. Ez a mező éppen az együttlét mezeje: a létezők egyszerre hozzák létre a mezőt, melyben tömegre tesznek szert, arra a tehetetlenségre, amely nagyon is hatáskeltő, másokra és önmagukra is visszahatón. Itt az tűnik fel, hogy nem egyértelműen negatív a tehetetlenség: nem tud abszolút értelemben hatás nélküli lenni egy létező, még ha meg is fosztott a cselekvés lehetőségétől.

A tehetetlenségben tehát a „-hat/-het” kétfelé ágazik: egyik értelmében a cselekvésképtelenséget vagy a cselekvés lehetetlenségét, másik értelmében a hatástalanságát fejezi ki. Aki tehetetlen, annak vagy valamilyen okból nem lehetséges cselekednie, vagy cselekvése nem fejt ki hatást. De épp az imént láttuk, hogy ami van, az hat, van határa, hatóképessége, hatalma. Ezért nem a tehetetlenség számít különösnek a létben, hanem ennek ellentéte. Nem minden létező marad meg a tehetetlenségben, bizonyos létezőknek alkalmanként van kezdeményező-készségük: lehetőségük, hogy elkezdjenek, elindítsanak valamit. A tömegi tehetetlenség, a tömegnek nevezett tehetetlenség vagy a tömeg tehetetlensége kezdeményezés nélküli, teljes passzivitásában és teljes kiszolgáltatottságában jellemzi és nevezi meg a létezőt.

És bennünket nyilvánvalóan (miért is nyilvánvaló?) a saját tehetetlenségünk érdekel, vagyis egy különös létezőé, az emberé, akinek egyik különlegességét éppen az adja, hogy passzív kiszolgáltatottságában (a minden létezőre jellemző tömegi – és mindenkor mezőbeli, különféle mezőkön belüli – tehetetlenségében) is képes a kezdeményező cselekvésre. De hogy ebben egyedülálló-e az éppoly bizonytalan, mint hogy egyáltalán magáról jól gondolja-e. Fizikai testi voltunkban (tömegi) tehetetlenséggel rendelkezünk, de biológiai testünk is nagyrészt tehetetlenségben működik (vegetatív működés), és ha még a lelkünkben is minden determinisztikus, ahogyan Freud gondolta, akkor testként és lélekként, teljesen tehetetlenek vagyunk. Csak a kezdeményező-készségünk emel ki ebből a tehetetlenségből, ahogy kezdeményezőn cselekedni képesekként válhatunk időnként tehetetlenné.

Ezért a szó szoros értelmében az alapján nevezünk tehetetlennek egy létezőt, hogy mit kezd a cselekvőképességével, kezd-e bármit is, lesz-e valaminek kezdete, röviden él-e a kezdeményezőképességével.

a valóság hajtóereje

S hogy mit kezd vele, ahhoz érdemes feleleveníteni Derrida gondolatát, amely visszavisz a lehetséges és a lehetetlen problémaköréhez. Derrida szerint, aki a (csak) lehetségest cselekszi meg, valójában nem is cselekszik, csupán programot hajt végre. Cselekedni nem azt jelenti, hogy megtenni a lehetségest és megtorpanni a lehetetlennél, hanem magát a lehetetlent megcselekedni. Nyilvánvalóan ez az elsőre képtelen állítás csak akkor vehető komolyan, ha feltételezzük, hogy valami mást jelent a lehetetlen, mint amit elsőre gondolunk. S valóban, Derridánál a lehetetlen nem nem-létező, nem semmi, nem is az, ami soha nem válhat valóságossá. A lehetetlen az, ami nem eleve adott, nem tartozik a dolgok jelenlegi állásában a lehetőségek közé, vagy nem vezethető le a mostani adottságokból. Ilyen értelemben a pillanatnyilag nem lehetséges nemcsak valóságossá válhat, de egyenesen magának a valóságnak a hajtóereje. Hiszen mi másra tör minden cselekvés, valódi tett, ha nem arra, hogy legyen valami, ami nincs. És ez a „legyen!” nem egy adott lehetőséget valósít meg, végrehajtva egy algoritmust, hanem olyasvalamit teremt, ami még nincs. A valóságot, amely a cselekvésben konstituálódó valóság. Valójában megcselekedni mindig a lehetetlent fogjuk, csinálhatunk sok minden mást, ami nem válik valódi cselekvéssé, hanem végrehajtás, ismétlés stb. marad.

Olyan helyzetekben van tétje a cselekvésnek, veszi magára a morális jegyeket (autonómia és felelősség), amikor elkerülhetetlen valami lehetetlent megtenni, vagyis olyat, ami nem eleve adott, nincs benne a lehetőségekben olyan feltételként, előírásként, ami csak lebonyolításra vár. Ennek fényében a „nincs lehetetlen, csak tehetetlen” mondás is más értelmet nyer. Azért nincs lehetetlen, mert a valódi cselekvés (a tehetetlenség ellentéte) megcselekszi a lehetetlent és valóságost teremt.

Mégpedig az egyetlen valóságost, melyet minden ízében az ember teremt: társadalmi-kulturális világunkat. Emlékezzünk kiinduló kérdésünkre: „hogyan éljünk együtt?”! És emlékezzünk arra, hogy az együttélés világában nyílnak meg a cselekvési lehetőségek, amelyekkel szemben tehetetlenné, a legtehetetlenebbé pedig a társadalmi világunk, a közösségi és egyéni szokásaink megváltoztatásával szemben válhatunk!

A tehetetlenség(érzésünk) teremtő szabadságunkkal áll összefüggésben.

A tehetetlenség tapasztalata (nem a tétlenségé, a nem-cselekvésé) valójában szabadság-tapasztalat – hogy érezhetjük, gondolhatjuk, tudhatjuk magunkat tehetetlennek: ez utal a szabadságunkra. Nem tudjuk, van-e másmilyen szabadság, mint az emberi vagy az ember szabadsága. Ahogy azt sem tudjuk, van-e egyáltalán emberi szabadság. Tudni nem tudjuk, Kant szerint feltételeznünk kell (lehet csak?), hogy morális lényekként tekinthessünk magunkra, ami egyenlő az ember meghatározásával.

Mi a tehetetlen ellentéte? Nem egyszerűen a cselekvő vagy tevékeny, hanem a kezdeményezőn cselekvő, aki nem csupán a lehetségest hajtja végre, hanem a még nem létezőt teremti meg, és szabad, teremtő cselekvése autonóm és felelős tettekben ölt testet.

[1] A Hogyan éljünk együtt? – Filozófiai fogalmak a mindennapokban című sorozatban a Budapesti Metropolitan Egyetemen elhangzott előadás írott változata.

kép | vecteezy.com