Sebajmán

This post was originally published on this site.

Hetedik Sebajmán szultán elégedetten böffentett, majd eltolta maga elől kiürült desszertestányérját. Nyomban alacsony, piros süveget viselő szolgák siettek a szultáni sátorba, és teát szolgáltak fel a trónszőnyegre.

– Milyen kellemes aroma! – Sebajmán vidáman szürcsölgette teáját.

Ekkor újabb szolgáló lépett a sátorba.

– Felséges szultán, panaszlevél érkezett a déli tartományból.

A szultán gyomra kissé összerándult.

– Hát, ez roppant kínos… – hümmögte. Kezébe vette a papírtekercset. – Nem baj, elintézzük…

Sebajmán homlokán egy verejtékcsepp gördült alá. Jobbra-balra pillantott, és mikor meggyőződött róla, hogy teljesen egyedül maradt a helyiségben, felhajtotta a trónszőnyeg sarkát, és az olvasatlan panaszlevelet sebesen aláhelyezte – a többi panaszlevél közé.

Rettentően megkönnyebbült.

De újabb szolgáló érkezett.

– Egy jelentést hoztam, mely a nyugati hódoltságok vízhiányáról számol be.

Sebajmán összerezzent, újra az a módfelett kényelmetlen érzés csiklandozta, mint az előbb.

– Felséges szultán – lépett be egy másik szolgáló a sátorba. – Levelet hoztam, mely…

– Tedd csak le! – vágott közbe Sebajmán. – Mindent az irányításom alatt tartok. Az én kis birodalmamban nincsenek problémák.

Mikor a szolgálók elhagyták a sátrat, ezeket a leveleket is gyors mozdulatokkal a szőnyeg alá söpörte.

– Mindjárt jobb – sóhajtott. – Ennyi stresszt egy napra!

Elégedetten szürcsölte fűszeres teáját, ám hirtelen különös dologra lett figyelmes: a szőnyeg megmozdult alatta. Badarság, lehetetlen… – gondolta, és nagyot kortyolt, de hiába, újra érezte a mozgolódást, még a teája is kilöttyent. Idegesen fészkelődve próbálta leplezni a szőnyeg rakoncátlankodását, ám a mozgolódás cseppet sem akart szűnni.

– Jaj, de kellemetlen… – gondolta Sebajmán.

Egy szolgáló lépett be, hogy összeszedje a tea kellékeit, ám ahogy rálépett a szőnyegre, egyszerre megcsúszott.

A rejtegetett levelek életre keltek: kiröppentek a félrecsúszott szőnyeg alól, és orkánként söpörtek keresztül a sátron. Mindent beterítettek, örvénylettek, jobbra-balra cikáztak. Sebajmán még a beszaladó szolgák segítségével is alig győzött védekezni ellenük.

Aztán a levélorkán szép lassan elcsitult.

– Eddig egyetlen problémával sem tudtam szembenézni, most ennyi gonddal hogyan tudnék megküzdeni? – siránkozott Sebajmán a papírhalmaz közepén.

– Engedelmével, felség – mondta az egyik szolgáló –, a problémák addig félelmetesek, amíg nem nézünk szembe velük.

– Hiszen az ismeretlen problémákra lehetetlen megoldást találni – folytatta egy másik szolgáló.

– De amint tudjuk, mivel állunk szemben, máris dolgozhatunk a megoldáson!

– És mindezt – nyújtott egy elolvasásra váró levelet a szultánnak a harmadik szolgáló – nem muszáj egyedül tennünk.

Sebajmán többé már nem volt egyedül gondjaival: addigi szolgálóit miniszterekké nevezte ki. Közösen gondolkodva mindent megoldottak, és többé egyetlen felmerülő probléma sem került a szőnyeg alá.