SOK TÜKÖR

Új rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.

„Arcunkhoz hasonlóan belső önmagunkat sem láthatjuk másként, mint tükörben. Ez a tükröződés, re-flexio a tudatosítás és a reflexivitás szerkezetét mutatja. Tehát nem egyszerű szójátékról van szó. A másokkal való érintkezés egyúttal érintkezés önmagunkkal. Önmagunkra, vagyis személyes identitásra csak kommunikációban és interakcióban tehetünk szert. A személyes identitás egyrészt önmagunk tudata, másrészt a többiek, a mások részéről velünk szemben támasztott elvárások és az ebből fakadó felelősség tudata.”
Jan Assmann: A kulturális emlékezet

Assmann finom és pontos megfigyelést tesz: az ember viszonyokban létezik, és többnyire a visszajelzésekből összerakott képet szemléljük. Egyik legnagyobb illúziónk, hogy van egy tiszta, érintetlen belső énünk – megnyugtató és biztonságot adó gondolat, ám sajnos, téves, az én ugyanis folyamatosan alakuló történet, amit másokkal együtt írunk.

identitás

A reflexió, az önmagunkra tekintés valóban olyan, mint a tükör: tekintetekből, mondatokból, elutasító és elfogadó gesztusokból rakjuk össze, amit identitásnak nevezünk. Ám ha az identitás kommunikációban születik, kiszolgáltatottá válunk önmagunk és mások számára is, annak kapcsán, hogy mit várnak tőlünk, mit gondolnak rólunk, és egyáltalán, visszatükröznek-e egy szerethető, elfogadható képet. Az ember lelki egészsége azon is múlik, hogy képes-e különbséget tenni a mások által rávetített kép és a saját belső tapasztalata között, mert ha azonosulunk az elvárásokkal, elveszítjük önmagunkat, ha viszont elutasítjuk ezeket, elszigetelődünk.

A személyes identitás tehát egyensúly és feszültség, közben dialógus is. Ahogyan mások visszajelzései formálnak minket, úgy alakítjuk mi is mások identitását, szavainkkal és gesztusainkkal. A kapcsolatok az identitásunk alapjai, és mi vagyunk azok, akik kezdhetünk valamit a sokféle képpel, amit mások tükrében látunk. Elfogadhatjuk, hogy az identitás élő, változó, és egy kicsit mindig több, mint amit épp meg tudunk nevezni. Az identitás mint rendszer csomópontként önmagában értelmezhetetlen, kapcsolatai révén nyer jelentést, nem bennünk van, hanem köztünk, egyfajta mintázat, amely a nexusok hálójában jön létre.

És akkor hol marad az egyediség? Nos, az nem attól érdekes, hogy elszigetelt, hanem hogy egyedi módon kapcsolódik és ágyazódik be hálózatokba. Mások visszajelzései torzításokkal teli információ-feldolgozásként értelmeznek minket, és az identitásunk ezeknek az értelmezéseknek az eredője, énképeink a különböző kontextusokban működő verziók. Mások vagyunk a családban, a munkahelyen, a barátok között (a kommentmezőn, ahol gondosan kiválasztott, jól posztolható verzióját mutatjuk magunknak, és ahol a random profilképes idegen caps lockkal írja, hogy HÜLYE VAGY), és az eltérő képek különböző, de érvényes modelljei ugyanannak a rendszernek.

Igen, mára a tükrök megsokszorozódtak, felgyorsultak és gyakran személytelenné váltak, láthatatlan és diffúz tömegből jön az algoritmus által szervezett visszajelzés-rendszer, gyorsan és intenzíven, akár függőséget kialakítva. Ekkor az identitásunk teljesítményként működik, a prezentált én gondosan szerkesztett képpé válik, a belső én elbizonytalanodik, a kettő közti különbség miatt feszültség gerjed. Ha hiányzik a belső referenciapontunk, viszonyunk a saját érzéseinkkel, tapasztalatainkkal, akkor az identitás könnyen széttöredezik, ha viszont van, akkor a külső tükrök árnyalhatják a képet. Ma különösen fontos megtanulni, hogyan maradjunk kapcsolatban önmagunkkal, mert csak így tudjuk eldönteni, hogy a sok tükör közül melyik mutat valóban minket.

kép | vecteezy.com