SZAVAK ÉS DOLGOK A POLITIKÁBAN

„A csőcseléktől való rettegés babonás természetű. Alapja az a gondolat, hogy a gazdagokat a szegényektől holmi rejtélyes és eredendő különbség választja el, akárha kétféle emberfajhoz tartoznának, mint a négerek és fehérek. A valóságban persze nem létezik semmi ilyesmi. Gazdag és szegény kizárólag a jövedelmében különbözik, s az átlagos milliomos nem más, mint új ruhába bújtatott átlagos mosogatófiú. Cseréljenek csak gúnyát, s úgy mondja meg bárki: melyik a jó és melyik a gonosz, s hogy kinek az oldalán az igazság! Aki valaha is osztozni kényszerült a szegények sorsában, annak nem kell magyarázgatni ezt. A baj csak az, hogy a művelt és értelmes emberek, azaz éppen azok, akiktől liberális megközelítést várnánk, sohasem vegyülnek önként a szegényekkel. Ugyan mit is tudnak a tanult emberek a szegénységről, mikor legtöbbjüknek még maga az éhség is felfoghatatlan, távoli egzotikum?”

George Orwell: Csavargóként Párizsban, Londonban. Fordította: Kőrös László

Az orosz filozófus és polihisztor, Pavel Florenszkij A szó mágiája című esszéjében ír az energia és az emberi hang összefüggéseiről. A felcsendülő hang mint jel vagy szignál nagyon csekély fizikai energiát állít elő, ugyanis a külső (anyagi) világból csak minimális erőforrásra tart igényt. Ezt a jelenséget számos példával is illusztrálja a szerző. Ezek egyike, hogy egy ötvengrammos tárgy egy méter magasságról, egyenes vonalban leesve annyi energiát fejleszt, amellyel egy normálisan hallható emberi hang tízezer éven át szakadatlanul hangozhatna. A ténnyel szembesülve valószínűleg sokakban felmerül a kérdés: mi lehet a magyarázata annak a feltűnő ellentmondásnak, ami a kimondott szó, illetve név fizikai jelentéktelensége és az általa kiváltott egészen döbbenetes hatás között feszül? Florenszkij – és őt követve számos, az úgynevezett „névdicsőítés” (onomatodoxia) nyelvfilozófiai irányzatát képviselő orosz gondolkodó – rendszerint a szavak mágikus erejében vélik felfedezni ezt a titkot. A szónak és a névnek nem kizárólag ismeretelméleti funkciója van, hanem a szavak által új és eredeti, korábban nem létezett létréteg jelenik meg a kozmoszban, és ebből a hipotézisből arra következtetnek az említett nyelvfilozófiai irányzat képviselői, hogy a név és a szó így lehetővé teszi a kanti probléma megoldását: a közvetlenül érzékelhető, úgynevezett fenomenális világ és a lényegi (noumenális) világ összekapcsolását, hiszen ezek nem egymástól elkülönült szférák, nincs közöttük áthatolhatatlan szakadék, mert a név (azaz a szó) hidat ver közéjük.

De az is elgondolkodtató, hogy George Orwell, aki egészen más kulturális és politikai közegben szocializálódott, mint Florenszkij, a nyelvben és a beszédben rejlő különleges, úgyszólván „isteni teremtőerővel bíró képesség” kérdésében az orosz filozófusokhoz hasonlóan gondolkodott. A háború után egy évvel megjelent A politika és az angol nyelv című esszéjében meggyőzően érvel a gondolkodás és annak nyelvi megjelenítése között meglévő szoros kapcsolat érvényessége mellett.[1] „Orwell hitt abban, hogy ha a gondolat megrontja a nyelvet, akkor a nyelv is a gondolatot”, írja Kovács Laura, az angol író 1984 című disztópiájának magyar fordítója.

a csalás leplezése

Orwell szerint az a legfontosabb, hogy lehetőség szerint mindig legyünk résen, főként ha a nyilvánosság szférájából úgymond a „közügyekkel” kapcsolatos üzenet érkezik hozzánk, mert az előregyártott frázisok bármikor betörhetnek az agyunkba. Kiváltképpen a politikai beszéd az, amely – nyilvánvalóan manipulatív szándékkal – előszeretettel él ezzel az eszközzel, ráadásul ez a szabály „ugyanúgy” érvényes a demokratikus, mint a totalitárius rendszerekre, hiszen a politikai beszédnek „szükségképp eufémizmusokból, szónoki kérdésekből, és puszta ködösítésből kell állnia” (286.) Ha felperzselik a polgári lakosság kunyhóit vagy a levegőből lebombázzák a városaikat, ezt pacifikációnak nevezik. Ha a totalitárius diktatúrák a sarkvidékre száműzik a számukra nemkívánatos embereket, ezt a cselekedetet a propagandájukban a megbízhatatlan elemek kiszűrésének nevezik. Ennek az újbeszédnek egyetlen célja van: a csalás leplezése. Az a szónok, aki természetesnek tekinti ennek a hazug beszédnek a logikáját, úgyszólván megszűnik gondolkodni: lényegében mechanikusan működő géppé silányul. A nagyvilág történéseit figyelve azt kell megállapítanunk, írja Orwell, hogy ez a feltételezés nem valamilyen, önmagát túlságosan okosnak gondoló, folyton kötekedő értelmiségi ember fantáziálása, ugyanis egészen nyilvánvaló, hogy „az a szónok, aki ezt a frazeológiát használja, már elindult abba az irányba, hogy géppé változtassa önmagát.” (285.) Még a szabad és demokratikusnak tekintett országokban is, mint amilyen Anglia vagy Amerika, a politikusok és az újságírók többsége „egyszerű” beszélő-gépként működik. Valójában nem egyszerű, hanem leegyszerűsített nyelvet használnak, és a két változat között óriási a különbség!

„A politikai nyelvezetet – és ez eltérő módon valamennyi politikai pártra érvényes, a konzervatívoktól az anarchistákig – arra találták ki, hogy a hazugságok igaznak, a gyilkosságok tiszteletre méltónak hangozzanak, és a valódiság látszatát kölcsönözzék légből kapott dolgoknak.” (291.) A nyelvért és a szavak normális jelentéséért folytatott küzdelem az első megvívandó csata annak a lehetőségnek megteremtéséért, majd pedig a megőrzéséért, hogy megkérdőjelezhessük a bennünket körülvevő világ „hittételeit” és szakrális intézményeit (elsődlegesen is a politikát), és mindeközben ügyelnünk kell arra, hogy ne kezdjük el helyettesíteni ezeket másfajta teológiákkal és liturgiákkal.[2] Ahhoz, hogy kikerüljünk a politikai manipuláció csapdájából, az a legfontosabb, hogy fogadjuk el a következő egyszerű igazságot: a jelentésnek kell kiválasztania a megfelelő szót, nem pedig fordítva. Mit üzennek ezek a gondolatok napjaink emberének?

Szerintem az orwelli érvek meggyőzően bizonyítják, hogy az úgynevezett gazdasági racionalitás mindenható erejébe vetett hit valójában a szimbolikus tőke ügyesen felépített illúziója: törődjünk bele, hogy ebben a világban „mindent a pénz mozgat”. Nem más ez, mint bizonyos elitcsoportok által ügyesen felépített hitrendszer, amellyel a maguk „verbális felsőbbrendűségét” is érzékeltetnék. Az ideológia hátterében egyfajta „felmelegített” szociáldarwinizmus húzódik meg, amelynek legegyszerűbb megfogalmazása rendszerint így hangzik: „Győzzön a jobbik és az eszesebb.” Az uralkodó osztály internacionáléjának globalista víziója a kompetencia filozófiájára támaszkodik, amely szerint természetes, hogy a legrátermettebbek irányítanak, nekik van munkájuk és pénzük. Ebből pedig az is egyenesen következik, hogy akiknek nincs munkájuk és pénzük, azok nem rátermettek. Jó tíz éve, hogy egy magyar politikus kijelentette: „Akinek nincs semmije, az annyit is ér!”. A mondat a manapság rendkívül divatos meritokratikus (teljesítményelvű) elv minden finomkodást mellőző megfogalmazása. Orwell a Friedrich von Hayek Út a szolgasághoz című könyvéről írott kritikájában már nyolcvan évvel ezelőtt is világosan látta a meritokratikus argumentáció nyilvánvaló ellentmondását: „A versenyekkel pedig az a gond, hogy valaki megnyeri azokat.” Mások meg persze elvesztik. De azt a kérdést, hogy „Akkor most mi legyen a vesztesekkel?”, már nem illik feltenni. Mára az is világosan látszik, hogy a professzionális-menedzseri osztály létrejöttével végérvényesen elvált egymástól a fizikai és a szellemi munka. Ennek egyenes következménye, hogy egyre jobban elkülönült egymástól az emberek két csoportja: az egyik oldalon állnak azok, akik megmondják a többieknek, mit kell tenniük, a másik oldalon meg azok vannak, akik végrehajtják a kapott utasításokat. Akik dirigálnak, ők a szakértő menedzserek. Tudástőkéjükre alapozva megkérdőjelezhetetlen tiszteletet követelnek maguknak

Mint Jacques Rancière írja, a tizenkilencedik század „naiv” liberális gondolkodói őszintén hitték, hogy a munkavállalói/munkaadói szerződések nem többek, mint szabad individuumok között született szimpla gazdasági tranzakciók. Ebből fakadóan a munkások törekvéseit, hogy szakszervezeteket és pártokat hozzanak létre, illetve sztrájkjogot vívjanak ki maguknak, kizárólag értelmetlen lármaként azonosították. Ők csak az üzemcsarnokok sötétjéből kiszűrődő „hangzavar” tényét vették tudomásul, de tagadták, hogy ezekben a mozgalmakban (vagyis a zajkeltésben) bármiféle értelem (logosz) rejtőzne. Orwell írásai viszont rendre azt hangsúlyozzák, hogy csakis a közember józan esze, egyszerű nyelve és tisztessége az, ami hatékony fegyvernek bizonyulhat a verbális manipulációval szemben.

[1] In: Orwell, George: Az oroszlán és az egyszarvú. Esszék tanulmányok. I. kötet. Cartafilus Kiadó, Budapest, 2000. 273–291. Ford.: Szilágyi Tibor.

[2] Lásd Leménorel, Stéphane: Geroge Orwell ou la vie ordinaire. Éditions le passager clandestin. Neuvy-en-Champagen, 2017. 30–31.

kép | vecteezy.com