Táltosok, tündérek és madarak a Szigetközben
This post was originally published on this site.
Amikor a kenu a habok közé siklik, könnyűszerrel feltárja előttünk titkait az „ezer sziget országa”.
Kék villanás a víz felett: egy jégmadár repül tova, messzebb vörösgém száll fel. Tőkés réce vezetgeti fiókáit zavartalanul és bütykös hattyú család bámul az elhaladó hajók után. Ha szerencsénk van, a félénk fekete gólya vagy a rétisas is elénk kerül.
Évszázadokkal ezelőtt a Duna szabadon építette és rombolta a zátonyokat, szigeteket. Az itt élő emberek sárkányok, tündérek munkálkodását vélték felfedezni a természet erői mögött: az életet adó vízvilágot a gonosz sárkányt elpusztító vándor csodájának vélték és tündérek hajának a Dunában felbukkanó aranyszemcséket. Halászattal, állattartással, aranymosással foglalkoztak a helyiek: a vízből mosták ki az apró aranyszemcséket, az így szerzett aranyat sáraranynak nevezték. A tudós pásztorok táltos, vagyis varázsló hírében álltak, akik a botra akasztott kalapnak is meg tudták parancsolni, hogy őrizze a jószágot, amíg ők másfelé jártak.
Azután az ember már egyre kevésbé hitt a tündérekben, sárkányokban. Állandó folyómedret akart, nagyobb gabonamezőket, vagy esetleg szép tollat a kalapjára. A termé-szetet kíméletlenül úgy formálta, ahogy neki tetszett. A közelmúlt utazójának már nem kerülhetett volna ilyen könnyedén a szeme elé sem a nagykócsag, sem a hattyúcsalád.
A magyar természetvédelem címermadarát, a hófehér nagykócsagot nászruhájának látványos, nagy dísztollai miatt sodorta veszélybe az emberi kapzsiság. A 19. században a kócsagtoll keresett kalapdísz volt, ezért vadászták. Élőhelyeit, a mocsarakat is lecsapolták, a madárnak még a tojásait
is gyűjtötték.
Szerencsére az utolsó pillanatban az emberek észbe kaptak, és akkor lépett munkába az első kócsagőr. A védelem hatására ma már újra országosan elterjedten él a madár.
Nehéz elképzelni, de volt idő, amikor a bütykös hattyú kipusztult Magyarországról. Közel ötven éve újra rendszeres fészkelő, vagyis újra neveli a fiókáit a Szigetközben is.
Kis híján szomorú sors jutott a Gryllus Vilmos által megénekelt, jópofa nevű kárókatonának is. Üldöztetésének oka az volt, hogy csak halat eszik, de ennek mértékét erősen eltúlozzák. Korábban csak ősszel és télen bukkant fel, de mára vele is találkozhatunk a nyár közepén.
A kormoránt, vagyis nagy kárókatonát érdemes megfigyelni, ha találkozik vele az ember. Néztél már a szemébe? Gyönyörű, élénk kék szeme van! Izgalmas az is, ahogy halat fog: nem mozdulatlanul áll lesben, mint a gémek, zsákmányát víz alatt üldözve fogja meg. Mivel a víz alá kell merülnie, a tollai nem zsírosak és átáznak. Így azt is gyakran láthatjuk, ahogy a parton szárítkozik.
Manapság a bütykös hattyú, a kormorán és a nagykócsag is költ egész Magyarországon, mindegyik védett állat, de talán soha nem látjuk már a szigetközi Duna-ágak egykor legnagyobb halát, a vizát. Ezek a nagy halak a Fekete-tengerből úsztak fel szaporodni, egy-kétmázsás is lehetett köztük, a legnagyobb hal volt az itteni Duna-ágakban. A folyószabályozás óta eltűntek.
A folyó rombol és épít ma is: építi és pusztítja a szigeteket, persze az ember alkotta határok között. Átalakításával nemcsak természeti értékek tűntek el, de régi mesterségek is. Kevesebb lett a hal, piszkosabb a víz.
De szerencsére az ember sem csak pusztít. A táltosok unokái továbbmondták a régi meséket unokáiknak, és ma is mesélik a Szigetközben a tündérek, tudós pásztorok történeteit, a vízitúrákon a természet tiszteletére, szeretetére tanítva az odalátogatót.