TAVASZLESŐ

Amikor Keserű Rebek István kilépett új hajléka tornácára, még nem kelt föl a nap. A tornác gerendái, de valójában az egész épület a frissen fűrészelt fa illatát árasztotta, amelybe lenolaj szaga keveredett. A hajdani betyár végigjáratta tekintetét a környező házakon, s elégedetten dünnyögött. A hosszú vonulás, a nélkülözés és a sok-sok feszültség meg veszekedés, lám, végül megérte. A már-már sivatagnak tetsző végtelen, száraz puszta eldugott bugyrában csak ráakadtak egy patakra, amely aprócska, szelíd legelőket és néhány kicsiny ligetet táplált. Utóbbiak közül egyet rögvest ki is irtottak: abból emelték a várost, New Szegedet, mind a huszonkét lakóházat és a közösséget szolgáló épületeket, menedékét és új otthonát annak a néhány kelet-közép-európai és walesi sorsüldözöttnek, akik hónapokkal korábban K. Rebek István mellé szegődtek Sidneyben. No, most már jöhet a tél, gondolta a városalapító, egykori betyár, s elégedetten rágyújtott a pipájára.

És el is jött a tél. Abban az időben, amelyikben otthon a nyár érkezik. Havat nem hozott ugyan, a csapadékot a földteke ezen vidékén egyébként is szűkmarkúan mérték az égiek, de éjjelenként olykor majdnem fagypontig süllyedt a hőmérséklet.

– Odahaza ilyenkor van a legmelegebb – jegyzete meg valaki, mire K. Rebek István morózuson annyit felelt:

– Már ez darab föld az, amire azt mondjuk, odahaza.

– Vagy idehaza – egészítette ki a csenevész Palkó, a Wenckheim báró nyúlszájú zabigyereke, aki évekig próbált beszélni az apjával, segítségét kérni tüdőbajos anyjának, de a komornyikokon sosem jutott túl. Mikor az anyját elvitte a betegség, mást nem tudván magával vinni, nyakába szedte a lábait, s nekivágott a nagyvilágnak.

– A báró, meglehet, nem rossz ember – magyarázta K. Revek Istvánnak Sidney kikötőjében, egy koszos csehó zsírtól ragadó asztala mellett –, csak nem lehet elérni, nem lehet elébe tárni a bajokat.

K. Rebek István együttérzően és egyetértően bólogatott.

– Talán az egész világgal ez a baj – tette hozzá Palkó –, hogy a bajokról nem szereznek tudomást azok, akik megoldhatnák. Vagy ha szereznek is, nem kapnak teljes képet, ennél fogva nem is érezhetik át… Nem?

K. Rebek István a vállát vonogatta.

– Tapasztalataim szerint az emberek úgy általában leszarják egymást. Csak az érdekli őket, ami érinti is.

– Ez is egy lehetséges magyarázat – ismerte el Palkó.

És mivel júniusban érkezett a tél, hát csak még erősebben érezhette New Szeged népe, hogy bármi lehetséges. Keserű Rebek István ennek ellenére úgy viselkedett, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog.

Nem mintha számára nem lett volna szokatlan a júniusi tél, amely egészen augusztusig kitartott. Helyesebben addig kellett volna tartania, hogy a szeptemberrel együtt beköszöntsön a tavasz, a nyugat-ausztráliai puszták legkellemesebb évszaka, amikor vadvirágok sarjadnak a kietlen síkságon, a hüllők előbújnak föld alatti odvaikból, hogy magukba szívják az éltető napsugarakat, a tüskés ördögök ijesztgessék a gyerekeket és a vénasszonyokat, az óriás varánuszok borzongást keltsenek a fiatal lányokban. Ám New Szeged történetének első esztendejében a tavasz megmakacsolta magát, s úgy döntött, késik. Egy idő után átgondolta a dolgot, s arra jutott, ő bizony inkább el sem jön.

– A tartalékaink fogyatkoznak – állapította meg K. Rebek István októberben.

– A vetőmaghoz nem nyúlhatunk – bölcselkedett Robert B. tiszteletes, aki protestáns és katolikus híveknek egyaránt hirdette az igét minden vasárnap, és – szombatonként más dolga úgysem lévén – még az egy szem zsidó családnak is fölajánlotta a segítségét, ám ők, megköszönve és nagyra értékelve a tiszteletes elhivatottságát, nem éltek a lehetőséggel.

– A vetőmaghoz nem is nyúlunk – nyugtatta meg a hajdani betyár, azzal elindult a pusztaságba, hátán azzal a mordállyal, amit Sidney-ben vásárolt egy sikátorban, mielőtt nyugatnak indultak. Hátha mellém szegődik a vadászszerencse, gondolta, netán megtudom, miért késik a tavasz. Lehet, hogy a földgolyóbis ezen vidékén ez természetes? Hogy errefelé akkor jön el az újjászületés évszaka, amikor kedve szottyan rá, s nem akkor, amikor a naptár szerint kellene?

Keserű Rebek István órákig rótta a pusztaságot, mire egy csapat kengurura bukkant. A hátsó lábaikon ugráló őzekre emlékeztető állatok egy bozótos mellett heverésztek, vakaróztak, békésen és gyanútlanul. K. Rebek István lehasalt egy vörös színű szikla mögé, levette a hátáról a mordályt, s a vállához emelte. Amint megcélozta az egyik kengurut, különös fény jelent meg az ég alján, s el is vakította pár pillanatra az egykori betyárt. Éppen azon a ponton villant föl, ahol a pusztaság remegve eggyé olvad a horizonttal.

A fényt a városban is látták. Egészen bizarr izzásba vonta New Szeged utcáit és házait, mintha ezer és ezer gázlámpa világítaná meg a települést. A lakók döbbenten látták, hogy a messzeségben, kissé elemelkedve a talajszinttől, hatalmas, ragyogó virágmező jelenik meg, akár valami lebegő varázsszőnyeg, rajta vadvirágok millióival, amelyek szirmai mintha aranyból lennének, s a szélben úgy zizegnének, mint amikor a babtároló dobozt rázza valaki finoman. A New Szeged-iek, akik képtelenek voltak beletörődni a tavasz késlekedésébe, ám annál jobban szorongtak a jövőjük miatt, s lassan már mindentől megriadtak, ettől a jelenéstől mind egy szálig megnyugodtak. Testüket és lelküket valami mély, ismeretlen békesség töltötte el. Percekig tartott a látomás, s amikor eltűnt – úgy szívódott föl szépen, fokozatosan, ahogyan a homok nyeli el a kiöntött vizet –, szemerkélni kezdett az eső.

esőszag

Mire Keserű Rebek István visszatért a városba, kellemes tavaszi illat lengett az utcák fölött, esőszag keveredett a sarjadó fű szagával, a lovak bőre alatt remegtek és ugráltak az izmok, az emberek elégedetten hümmögtek, egyesek még egymás hátát is meglapogatták. Robert B. tiszteletes hálaadó imádságra hívta híveit.

New Szegedtől három mérföldre, egy bozótos mélyén a bennszülött varázsló abbahagyta az esőbot rázását. A három, csaknem meztelen gyerek, a család fekete bárányai megszeppenten nézték, ahogy az öreg varázsló gondosan takaróba csomagolja az eszközt. Soha többé ne dugjátok el! Ezt mondja a tekintete, ahogy rájuk néz. Az apjuk tekintete egészen mást ígér. A három gyerek lesunyt fejjel oldalog el.

kép | adobe.com