TEGNAPUTÁN 1.

Új sorozatunkban folytatásos történetet indítunk, amelyben a részeket más-más szerző írja.

AZ ÜVEGHEGYEN TÚL

A trónörökös kicsit jobbra csúszott az aranyszálakból szőtt párnán, hogy kényelmesebben üljön, de hiába, a túlméretezett, túltömött székféleség hol a fenekét nyomta, hol a könyökét, ha meg hátradőlt, a derekába fúródott a háttámlát nemzeti motívumként díszítő, kovácsoltvas unikornis. Nem csoda, hogy a trón évtizedek óta üresen áll, mélázott az örökös, aki kötelességének tartotta, hogy minden reggel legalább két órát üldögéljen rajta, biztos, ami biztos. Hátha megszokja, hátha puhul az a párna, vagy a feneke keményedik meg. Fel kell készülnöm, mondogatta magának, ha eljön az én időm, egy bútordarab nem állhat az utamba. Óvatosan körülkémlelt az üres teremben, és pár centit visszacsúszott balra.

az új kantinoslány

A Birodalom délkeleti végén ugyanekkor egy sasnak álcázott drón felvételeket készített a Nemzeti Urándúsító Állomás őrségváltásáról. A terepszínű egyenruhába bújtatott katonák barátságosan veregették egymás vállát, az egyik a telefonján családi fényképeket mutogatott, a másik az otthonról csomagban kapott pálinkásüveget kínálta körbe. A rend kedvéért tisztelegtek is, meg elhadarták a napi jelszót, ahogy kell, de mert a tisztek már hetek óta feléjük sem néztek, érezhetően alábbhagyott a készültség, volt idő vicceket mesélni és pletykálni az új kantinoslányról, akinek a szakács szerint akkora dudája van, hogy belelóg a levesüstbe, így édesítve meg a sereg mindennapi betevőjét.

Az Állomástól 642 kilométerre, az országot átszelő Frág folyó partján, egy kis halászkunyhó egyetlen szobájában megszületett Merel, a Megváltó, akiről ekkor még senki nem tudta, hogy ő lesz a Megváltó, sőt, abban sem voltak biztosak, hogy a másnapot megéli, mert sárga volt és nyeszlett, mint a napon felejtett keszeg, legalábbis a bábaasszony, aki a halász feleségének ölelésre tárt karjába helyezte az újszülöttet, ezt mondta, de róla mindenki tudta a faluban, hogy undok vénasszony, bár nagyon érti a szakmáját. A halász felesége magához szorította a fiúcskát, és megfogadta, hogy akárki akármit mond, a fiából nagy ember lesz, nem olyan szerencsétlen balfasz, mint az apja, akit a gyerek születése előtt három hónappal lenyelt egy folyami óriáspolip. A magára maradt asszonyt a falubeliek jóindulata tartotta életben, hol fél vekni kenyeret, hol pár szem kukacos gyümölcsöt helyeztek a küszöbére, így tengődött, míg a gyerek születésére várt. Amikor a bábaasszony másnap visszament a kunyhóba, meglepődve látta, hogy az újszülöttet mintha kicserélték volna, rózsás a bőre, elégedetten szopik, az anyja meg a kelengyéjéből megmaradt nagykendőbe csomagolja a pár holmit, amit még nem adott el. Bolond vagy, perlekedett vele a bábaasszony, hova mennél egy újszülöttel, mindketten meghaltok a vadonban, majd a falu gondoskodik rólatok, férjet is találunk, ott van például az özvegy disznópásztor, de Merel anyja hajthatatlan volt, az újszülöttet a hátára kötözte, és elindult az erdőbe vezető folyóparti úton.

A trónörökös éppen a palota hosszú folyosóin függő festményeket nézegette az elődeiről, amikor Merel anyja maga mögött hagyta szülőfaluját. A vaskos aranykeretek közé szorított arcképek más-más stílusban és különféle technikával készültek, az évszázadok művészeti felfogásának változását követve hol a valóságosnál előnyösebb vonásokkal ruházták fel a portré alanyait, hol szigorúan tükröt mutattak nekik, még később absztrakt formákba rendezték arcvonásaikat. Abban az időben, amikor történetünk játszódik, éppen a mesterséges intelligencia divatja hódított, így az udvari festő és az udvari költő együttműködésének köszönhetően született meg a lírai leírás, aminek alapján az udvari mesterséges intelligencia megalkotta a trónörökös portréját. A folyosó legvégén, egy árnyék borította sarokban helyezték el, amit a trónörökös egyáltalán nem bánt, mert úgy vélte, a kép csöppet sem emlékeztet rá, ez a karvalyorrú, szúrós tekintetű férfi inkább a Nemzeti Gárda kórusvezetőjére hasonlít, aki minden állami ünnepen az emelvény közepéről dirigált. Sejtette, hogy a mesterséges intelligenciát az udvari újságok képes beszámolói téveszthették meg, de kellemetlennek érezte, hogy szóvá tegye a dolgot, mert az udvari festő és az udvari költő hetekig dolgozott a portrén, és nem akart hálátlannak tűnni.

az unikornisok

Miután a sasnak álcázott drón adathordozója megtelt a felvételekkel, lassú szárnycsapásokkal vitorlázva elindult a Frág folyó mentén. Elrepült a hatalmas legelők fölött, ahol az unikornisokat tenyésztették, hogy a szarvukból faragott mikrocsipekkel az ország GDP-jének 43%-át biztosítsák. A Gurvara-hegylánc csipkés kőszikláihoz érve elkanyarodott, átszárnyalt három nagyobb város felett, amelyekben úgy sürgött-forgott a sok ember, mintha halaszthatatlan dolguk volna. A sasnak álcázott drón megcsóválta a fejét, fél szemével fáradtan hunyorított, mert beletűzött a lemenő Nap fénye. Haladt tovább, egyre lassabban. Az akkuja vészesen ürült, olykor kissé tétovázott, elkerült egy léghajót, egy mentőhelikoptert, tizennyolc ballagáskor elengedett héliumos lufit és egy magánytól szenvedő valódi sast, aki azt hitte, végre társra lelhet. Amikor északnyugaton, a Malavel-tó mellett az országhatár közelébe ért, lejjebb ereszkedett, hogy visszatérjen gazdája kezébe. A sörétes puskából spriccelő lövedékek közül csak néhány találta el. Először megbillent, megrázta magát, de az egyensúlyát vesztve egy légáramlat felborította, és hiába csapdosott, a tó vizébe zuhant.

A Nemzeti Urándúsító Állomáson a Főtábornok éppen ekkor indult el a kantinba egy kávéra. Iszom egy kávét, vetette oda a számítógép monitorjába feledkezett ifjú Főtörzszászlósnak, aki elpirult zavarában. Mindketten tudták, hogy a Főtábornok szobájában álló kávéfőzőből sokkal jobb kávé csorog, mint amit bármilyen bögyös kantinoslány főz. Azt is mindketten tudták, hogy a Főtábornok nyolc hónapja rostokol a Birodalom délkeleti végén és a töke tele van a nemzeti urándúsítással. A Főtörzszászlós némán bólintott és kicsit igazított a sasnak álcázott drónon, amivel éppen a szomszédos Birodalom Nemzeti Urándúsító Állomásának őrségváltásáról készített felvételeket.

Merel anyja közben sebesen lépdelt az erdei ösvényen. A Megváltó úgy aludt a hátán, mintha nem is sejtené, hogy egykor majd az egész Birodalom sorsát tartja a kezében. Talán nem is sejtette, vagy ha mégis, úgy gondolta, addig is kipiheni magát. Az erdő állatai csendben figyelték az asszonyt, nem állták útját. Amikor megérezték a szagát, azt a jellegzetes, halból, elszántságból és izzadtságból kevert szagot, visszahúzódtak a vadon mélyére. A nő még vérzett, ahogy a méhe lassan húzódott össze, pár lépésenként sűrű, sötét cseppeket hullajtott az ösvényre, de a ragadozókat ez sem csalogatta közelebb, mert a vérének nem volt szaga. Talán a Megváltó volt az oka, vagy a folyami óriáspolip a halász testnedveivel együtt a halász feleségének vérszagát is magába szívta. Az asszony nem tudta, hogy a vérének nincs szaga, azt sem tudta, hogy a vadon állatai a sötétből figyelik, hogy a liánok és kúszónövények, a tüskés ágak és ragacsos bogáncsok elkerülik, hagyják, hogy szabadon menjen, amerre lát. Ment, lépett, tette egyik lábát a másik után, de nem tudta, hova tart.

kép | Bornemisza Eszter művei, Csillag Pál fotói