TEGNAPUTÁN 6.

Új sorozatunkban folytatásos történetet indítunk, amelyben a részeket más-más szerző írja.

ELŐZŐ RÉSZ

A LEKVÁRFŐZŐK TALÁLKOZÓJA

Az ablaktalan helyiség hatalmas, foltos faasztalánál már ott ültek a Néma Kereskedők Háló­za­tának vezetői, a papíron halott egykori bányász, az elszánt Otravez göcsörtös gyökérre emlékez­tető, sötét arcá­val, mellette a tejfehér bőrű, teliholdképű zseniális Nala, az adatközpont megépí­tője, a műész kidolgozója és betanítója. Az összeesküvők első tanácsülésének résztvevői nem tudták, hogy száz év múlva az utódállamok történetírásába ezen a néven vonul majd be az esemény: a lekvárfőzők találkozója.

Egyelőre várniuk kellett. A trónörökös késve érkezett. Nyugtalanul rótta a folyosókat, attól tartott, kilesik, követik, szemmel tartják minden lépését. Talán még a gondolatait is lehallgatják. Indokolatlan kerülőket tett, húzta-halasztotta az érkezését, de aztán arra jutott, nem habozhat tovább, hiszen a bitorló hosszú távra tervez, híresen vigyáz az egészségére, ő meg, hogy nyugtalanságát oldja, céltalan élvezetekbe merülve lassacskán tönkreteszi magát.

Botrány! Ez az ember már császárnak hívatja magát, pedig de jure a trón üres. Apja halála után a hagyomány szerint őt kellett volna a trónra ültetni és gyámot rendelni fölé. Anyja, a császárné már nem élt, ezt kihasználva az apja kinevezte gyám, udvari gúnynevén Szemafor, addig jogász­kodott, addig magyarázta az alkotmányt, míg az nem kerekedett ki belőle, hogy a koro­názást el kell halasztani mindaddig, amíg a trónörökös kellő érettségre nem tesz szert. A közbeeső időben a tényleges hatalmat régensként neki kell gyakorolnia. Mihelyst azonban a hatalmat megragadta, a szőrszálhasogatásnak rögtön vége szakadt. Modern világban élünk, mon­do­gatta, a császári cím külsőségei manapság már vajmi kevés embert érdekelnek. A lényeg, hogy helyes döntések szülessenek. Ezeket természetesen ő hozta, s ahogy teltek az évek, az emberek, mivel a bonyolult magyarázatok nem érdekelték őket, az egyszerűség kedvéért császárnak nevezték, Szemafor pedig félretette aggályoskodó hajlamait: nem tiltakozott.

Ilyen ez az ember. Trónra soha nem ül, a koronát se illesztgeti a fejére, az unikornisfejjel ékesített jogar és a többi uralkodói jelvény a kincstárban pihen bársonypárnákon, viszont évről évre köteles­ség­szerűen megállapítja, hogy „a trónörököst éretlen gondolkodása, élvezetek körül forgó életvitele egyelőre sajnos nem teszi alkalmassá, hogy atyja nyomdokaiba lépjen”. Tennie kell valamit, hogy másfelé kanya­rodjon az élete. Be­nyitott hát a lekvárfőző helyiségbe.

– Jó napot, uraim!

Az asztalnál ülők mindannyian felemelkedtek.

– Fenség! Állunk rendelkezésére.

A lekvárfőzőt eleve bizalmas tanácskozásokra építették. Vastag ajtaját hangszigetelték. A látszat kedvéért ősszel csakugyan ládaszám hordták ide a szilvát, az asszonyok kimagozták, hatal­mas lábasokban fel­tették főni a páraelszívók alá, és órákig kevergették, míg a lekvár sűrű és kemény, sötét masszává nem állt össze. Az üvegekbe töltött lekvár a palota kamrájának polcaira került, a helyiség onnantól javarészt üresen állt.

– Leülhetnek uraim. Mi a biztosíték rá, hogy ami itt elhangzik, köztünk is marad?

– Az embereim, ahogy fenséged meghagyta, átnézték a szoba minden zegét-zugát, a páraelszívókat is. Tisz­ták vagyunk – jelentette ki Nala. – Telefon pedig senkinél nincs.

– Akkor megkérem önöket, vegyék ki belőle az akkumulátort, és tegyék ki az asztalra.

A beállt csöndben az összeesküvők értetlenül meredtek a trónörökösre.

– Vicceltem.

Otravez mélyen barázdált arca kényszeredett vigyorra húzódott. A többieké meg sem rez­dült.

– Megérthetik, hogy nem szeretném a világhálón visszahallgatni a hangfelvételt. Bár ami ma itt elhangzik nyilván önöket is kompromittálni fogja. Vágjunk a közepébe. A vezérkar egyelőre az úgynevezett császár paran­csainak engedelmeskedik, de a többség már az én emberem. Ha jelt adok, átveszik az irá­nyí­tást. A belügyminiszter és beosztottai nem fognak ellenkezni. A sajtó is pontosan tudja, hogyan kell reagálnia. A tervnek ezek a részletei nem tartoznak ide. Engem az érdekel, pontosan hogyan alakítsuk át a birodalmi gazdaságot, és mit kezdjünk a jelenlegi rendszer érdekcsoportjaival. Kikkel lehet tárgyalni, kiket kell kiszorítani, elüldözni és kiket kell letar­tóz­tatni.

A Néma Kereskedők Hálózatának képviselői simára borotvált arccal, hallgatagon ültek elegáns öltönyeikben.

– No és persze a legnagyobb kérdés… – bökte ki némi habozás után a trónörökös – a titkosszolgálat.

A Hálózat meghatározó vezetőjének tartott Atropius felpillantott.

– Nincs itt semmilyen kérdés. Volt szerencsém megnyugtatni fenségedet, hogy a titkosszolgálat a kezünkben van.

– Mondta, igen, de engem mégis nyugtalanít…

– A titkosszolgálatnak titkos pénzforrásokra van szüksége. A többit gondolja végig.

– Na de…

– Nem azért jöttünk, hogy áltassuk egymást. A terv, amelyet fenséged felvázolt, gyermeteg és működésképtelen. Kötelességem, hogy figyelmeztessem erre.

– Hogyhogy?

– Puccsot akar? Mi lesz, ha a katonai vezetők nem is olyan megbízhatóak, és ahelyett, hogy megindulnának a császár ellen, letartóz­tatják önt? Vagy a keményvonalasok, ha már megindultak, önnel is végeznek, és az uralkodóház helyett katonai junta veszi át a hatalmat? Nem így kell csinálni. Ez a terv naiv és szakszerűtlen. Elfeledkezett valami nagyon fontosról.

A trónörökös megzavarodva nézte a foltokat a faasztalon.

– Mielőtt új rendszert építene – folytatta Atropius ugyanolyan könyörtelen hangon, – előbb porig kell rombolnia a régit.

– Mire gondol?

– A korszakváltást sokkal alaposabban elő kell készíteni. Vázolom. A bányaüzemek veze­tőinek – jól ismer­jük valamennyit – itt és a Szomszéd Birodalomban is mindenütt addig kell rontani a kitermelt uránérc minőségét más, érdektelen kőzetek hozzákeverésével, amíg már nem lehet elegendő anyagot kinyerni belőle: nem éri meg a befektetett energiát. Ez álta­lános válságot okoz. Az éhező, fázó, jövőjüket féltő emberek majd maguk követelik a változást. Ezután mind­két birodalomban elterjesztjük, hogy a másikban vannak a még használható, koncent­ráltabb, értékesebb uránérc-lelőhelyek. Kétségbeesetten háborút indítanak hát a szomszédjuk ellen. A két birodalom hadereje nagyjából egyforma, tehát nem bírnak egymással. Ebben a véget nem érő háborúban fognak felmorzsolódni a régi rendszer, a régens hívei, ennek esnek majd áldozatul a héják és a kemény­vonalasok. Titkosszolgálati információk alapján célra veze­tett drón­rajok végeznek velük. A nép helyzete tovább romlik, fiaikat ledarálja az állóháború, az éhezés sokkal súlyosabb, az energiahiány sokkal kínzóbb lesz, mint a háború előtt. Már senki sem fogja tudni, tulajdonképpen miért is folyik a harc. Akkor a meg­felelő pillanatban a régenst megöli egy palotaablakon bezúduló drón. Másnap fellép fenséged, hogy véget vessen a vérontásnak. Bejelenti, hogy új lelőhelyre akadtak (ami persze ugyanaz lesz, mint a régi, csak annyi a dolgunk, hogy vissza­állítsuk a valódi kitermelést), megoldódik az energia­hiány. Üdvrivalgás, fenségedet természetesen trónra emelik, hiszen a császári cím törvényesen megilleti. A Szomszéd Biro­dalomban hason­lóan járunk el, a puccsképes katonaság és fegyverei ott is megsemmisülnek. A háború véget ér. Új állami kitüntetést alapítanak, „Béke-babérkoszorú a csillaggal” néven, fenséged kapja meg elsőként. Ha a régi életszínvonalat nem is tudja visszahozni, a megsemmisülés torkából meg­menekült emberek már a puszta élet­ben mara­dá­sukért is hálásak lesznek Önnek.

A trónörökös elsötétült arccal meredt maga elé.

– De hogyan lesz ebből virágzás?

– Egyelőre a hatalomátvételről beszélünk.

A trónörökös úgy érezte, megint a derekába fúródott a kovácsoltvas unikornis. Pedig egyelőre nem a trónon ült, csak a lekvárfőző egyik székén. Felpattant, járkálni kezdett föl és alá, mint akit foglyul ejtettek.

– Köszönöm…, erre majd még visszatérünk.

Feltépte a lekvárfőző ajtaját és elhagyta a helyiséget.

Az egylet tagjai is szedelőzködtek. A vigyorgó Otravez és a teliholdképű Nala elköszönt. Kopogó lépteik egyre halkultak. A folyosó végi üvegajtó zörögve kinyílt, aztán becsukódott. Az asztal mellett álló kereskedők összenéztek.

– Most nyíltan beszélhetünk – mosolygott Atropius, egyik kezével a nehéz asztalra támaszkodva. – A magunk teremtette súlyos készlethiány miatt az egekbe emelkednek az árak. A tiszta ércből egyedül mi fogunk kapni, így a visszaeső forgalmon is rettenetesen meggazdag­szunk: kibővítjük és felfuttatjuk a saját dúsítónkat. Mikor a háború eszkalálódik, a harcban álló felek előbb-utóbb sorban lebombázzák egymás létesítményeit, arra hivatkozva, hogy a másik atom­fegyvert akart elő­állítani (bár mindkettőnek van, és ezt tudják is egymásról; bevetni persze nem me­rik). Innen kezdve a dúsítás haszna is a miénk. Csak mi tudunk majd üzemanyagot szállítani a fűtőelemek cseréjére szoruló erőművekbe. A trónörökös hiú ember. Képtelen objektíven szemlélni a dolgokat. Álom­világban él. Nem sejti, hogy a háború őt is fel fogja morzsolni és el fogja söpörni. Az orszá­got nem ő fogja konszolidálni, hanem mi. Keresünk hozzá valami alkalmas bábut köztársa­sági elnöknek.

– No de mi van, ha a mi titkos dúsítónkat is lebombázzák? – vetette közbe Ricinius.

– Az kizárt. Mit gondol, a két versengő, egymást romboló és egyre lejjebb csúszó birodalom vajon miből finanszírozza majd a háborút? Honnan kapják kölcsön ehhez a mérhetetlen pénzt? Attól, akinek van. Tőlünk. Egyszerű ez, mint a faék. Alárendeltjeink lesznek, mi pedig megmondjuk nekik, hol ne háborúzzanak. Frág­kapa­tosnak még csak a közelébe se merészkedjenek. Egyébként sem jutna eszébe senkinek, hogy épp a természetvédelmi terület alatt a keresse a dúsítónkat.

Ricinius és társai elismerően pillantottak Atropiusra. Alig egy éve emelkedett ilyen magas­ra a csillaga, és lám, milyen terveket sző!

– Ezt jól átgondolta.

– Azt, remélem, megfigyelték, uraim – zárta le a beszélgetést Atropius, – hogy a trónörökösnek nincs semmilyen terve, nincsenek beépített emberei sem. Blöffölt.

Frágkapatos falusias jegyeket mutató peremvárosának kertes házai közé még nem hatolt be az aszfaltozás, hajnalonként innen-onnan még kakasszó is hallatszott. Frágvölgyben széles sugárutak helyett álmos, poros utcácskák kanyarogtak – mintha nem vinnének sehová. És valóban: ezek az utcák csak összekötötték a helyeket. Miért akarna bárki elmenni innen? Frágvölgy száz éve még önálló falu volt, de aztán bekebelezte a terjeszkedő kereskedőváros – legalábbis papíron. Utolsó háza egy lejtős útkanyar legalján épült, ahonnan már csak a közeli patakmedert övező ligeterdőkre lehetett látni. Loboncos hajú, rendetlen öltözetű fiatalember nyitott be a káposztáskert fakerítésének kapuján.

– Mali bácsi!

Féltérdre ereszkedett szakállas öreg nézett föl az ágyás mellől.

– Mi az, fiam?

– Óriási híreim vannak!

– No, attól még leülhetsz a kisszékre.

– Képzeld, miket halottam a Kilőtt drónban!

– Te oda jársz?

– Bandáztunk… az osztálytársaimmal. Az a hír járja, hogy megszületett a Megváltó.

Az öreg letette a kislapátot az ágyás mellé.

– Nocsak.

– Egy bábaasszony kürtölte szét a hírt. A születéskor meglehetősen csenevész gyerek egy nap alatt cso­dás átváltozáson ment keresztül. Mintha kicserélték volna. Kicsattanóan egészséges és szokatlanul gyorsan növekszik. Fantasztikus, sugárzó csecsemő. Láttam a világhálóra kikerült képeket. Csak úgy emlegetik, az Aranyszemű Gyermek.

– Aranyszemű Gyermek? Gondolkodj kicsit, fiam. Ő aligha lehet a Megváltó.

A fiú megakadva nézte a palántákkal teli ágyást.

– Ha a szeme arany, nem lát semmit.

kép | Bornemisza Eszter művei, Csillag Pál fotói