TÉNYLEG ILYEN SZÉP LETT VOLNA?

Fogarassy Miklós pontosan és láttatóan ír a gyerekkönyvek – és a gyerekkönyvtárak – jelenéről, de már ami a múltat illeti, meghökkenten kérdezem magamtól: tényleg ilyen szép lett volna? (Sokszor tapasztalom manapság – néha még magamon is –, hogy a múlt, amit akkoriban legalább annyit szidtunk, mint most a jelent, de sokkal nehezebben bírtuk elviselni [anyagi részletkérdésekről lehetne vitatkozni], egyszer csak valami rózsás ködben jelenik meg; nemcsak a Szovjetunió úszik ki a képből a maga koncentrációs táboraival és bornírtságával, gyilkosaival és áldozataival, hanem a puha diktatúra oly sok kiváló embernek láthatatlan selyemzsinórt küldő, vagy depressziót és italt rájuk szabadító szellem- és lélekgyilkos unalma is.)

*

Este van, Török Sándornál járok vendégségben, a Bimbó úton. Csak a kis asztali lámpa ég a nagy íróasztalon, és együtt hajlunk a szöveg fölé. Mikor is van ez? Hetvenes évek vége? A Móra már azt is megengedi magának, hogy elővegye a túlzottan is „istenes” Kököjszi és Bobojszát, az egykori nagy sikerű, a Kner gyerekek számára írt gyerekregényt, és javaslatot tegyen átdolgozott kiadására. Az átdolgozást maga a szerző végzi, Török Sándor, akinek sok jó embere van a Móránál – hiszen elő sem vették volna a könyvet –, s most mutatja nekem, hogy sokadik menetben – mit hogyan kell átdolgozni. Máig bennem van a döbbenet, ahogy nézem az aprólékos, nemcsak mondatonként, hanem szavanként haladó cenzori munkát, hogyan operáltatják át (Sándorkám! még így is megéri! még így is jobb lesz, mint annyi minden, amit ki kell adni!) a szöveget. Hogyan irtják ki belőle az eredeti atmoszférát, szellemiségét, a spiritualista világszemléletet (amit akkoriban idealizmusnak neveztek).

Például: „Amikor Andris leszületett erre a Földre…”

Itt jól emlékszem a lépésekre is.

Első változat: „Amikor Andris leszületett a Földre…”

Mert ugyebár az „erre” az henyeség, itt még nincs ideológiai probléma – látszólag –, mert hiszen a Föld az ez a Föld és kész.

Második változat: „Amikor Andris a Földre született…”

A szerkesztő rájött, hogy a „leszületett” a kulcsszó. Honnan született le? Csak nem a mennyekből? (Persze, hogy onnan.)

Harmadik változat: „Amikor Andris a Földön megszületett…”

Mert ugye „a Földre”, ebben még mindig benne van a leszületés maradványa, ott a „-re”-ben!

Negyedik változat: „Amikor Andris megszületett…”

Ez az! Most van kész! Mert „a Földön” (harmadik változat), ez még mindig sok! Hol születhetett volna meg máshol, mint a Földön? Miért kell ezt hangsúlyozni? Így a Föld elkülönül valamitől, ami nem Föld. Hanem akkor mi? Netán az embernek még eszébe jut, hogy a szentek születésnapja a haláluk napja – ekkor születnek meg, a túlvilág felől nézve. (Mint ahogy Török Sándor ezt nekünk nemegyszer elmagyarázta.) De: „Amikor Andris megszületett…” ebben aztán már tényleg semmi sincs. Se az eredeti szövegből és annak aurájából – se az „idealizmusból”.

*

Interjút készítek Weöres Sándorral.

Hatvanas évek vége.

Weöres panaszkodik.

– Istenem! az ember rossz percben, kínjában, mert megrendelték, megír egy oktató tartalmú versikét. Attól kezdve aztán biztos érzékkel, vagyis érzéketlenséggel az effajtát követelik tőle. Nem szabad hazudni, jól kell tanulni, jól kell viselkedni, tornászni kell… Így lassacskán az egész verset felváltja ez a bárgyú tananyaghalmaz, gügyögésben előadva.

(Az interjú többször is megjelent azóta, kérésre az adatokat megadom, utána lehet nézni, az idézet pontos.)

Igen. Nézzük csak meg: még a Bóbitában is, még a Tarka forgóban is ott virítanak ezek a Weöreshez és költészethez méltatlan (de sokszor mégis bájjal megoldott) versikék.

*

De emlékszem Weöresre még az ötvenes évekből is. Hatalmas zöldséges szatyorral állított be anyámhoz, aki akkoriban leírást vállalt, hogy valahogy megéljünk. Néhány szót szólt arról, hogy baromságokat kell írnia a Mórának, ha nem akar éhen halni.

Más kérdés, hogy ebből lett aztán a Bóbita, tündérekkel, angyalokkal, törpékkel és kigúnyolt, röptetett malacokkal, akikre Bóbita szárnyat igézett. A természet és elemi lényei hömpölyögnek be a gyerekversekbe. „Akkoriban szellemi szeszcsempészetet űztem” – vallja a későbbiekben Weöres Sándor. (Ugye értjük: szesz latinul spiritusz – a hamvasi spiritualizmus becsempészéséről van itt szó.)

Valakik – anélkül hogy vitatnám, hogy népszerű szerkesztők is voltak a Móránál – azért „biztos érzékkel, vagyis érzéketlenséggel” – egészen mást követeltek tőle, mint amit ő aztán – zömmel szállított. Persze megint másvalakik (vagy ugyanazok?) lehetővé tették (vagy csak elviselték? vagy észre sem vették? „ami versben van, az úgyse komoly, pláne nem a gyerekvers; persze, hogy tündér, az ilyen marhaság kell a gyerekeknek”), hogy a Bóbita mégiscsak megjelenjen.

*

Hogy jól fizettek volna? Nem!

Rosszul fizettek! Gyalázatosan rosszul – és nem csak, ha a pénzeket a nyugati szerzői díjakhoz hasonlítjuk.

Ötvenhat után jelentősen visszaszorították az írói honoráriumokat. („Ne ugráljanak annyira az írók.”) Maradt egy-két kivételezett nagy kereső. Honoráriumukat például a fiatalok számára létrehozott minisztériumi támogatási alapból egészítették ki, így aztán a fiatalok – ha jól emlékszem, elsősorban drámaírók – nem is kaphattak belőle. Ezt nekem a színházi osztályon magyarázták el a hetvenes években jóakaratú illetékesek. Az írói honoráriumok lényegesen alacsonyabbak voltak a grafikai vagy zenei honoráriumhoz képest, és lényegesen alacsonyabbak voltak a keleti tömbön belüli nemzetközi összehasonlításban is. (Igaz: ezzel együtt, ha valaki gyorsan lekente, lehetett vele keresni, és a tehetséges író sokszor ilyenkor is elég jót írt, ha nem is a lehető legjobbat.)

*

Ami pedig a nemzetközi gyerekirodalom megjelenítését illeti: roppant rafinált szűrőn jutottak be hozzánk a dolgok. Világnagyságok maradtak felfedezetlenül (például: Astrid Lindgren), és becsben tartott szakemberek (például: Binét Ágnes) is hiába ajánlották a szerintük jó (gyerekeknek jó) legújabb könyveket.

*

A politikai, ideológia éberség úgyszólván az utolsó percekig működött. Sok kiadásban megjelent már Mérei–Binét Ablak-Zsiráfja,amikor valakinek eszébe jutott, nemcsak az, hogy újonnan rajzoltatja – selten kommt etwas besseres nach! –, hanem az is, hogy a hiányzó Párt címszót is be kell vétetni a szerzőkkel.

Aztán a szokásos dolgok. Irtózatosan hosszú átfutási idők. Elfektetett kéziratok – megválaszolatlanul hagyott érdeklődő levelek, kérdések. Klikk-szempontok. Egyszer kiadott, azonnal elfogyott könyvek – utánnyomás nincs. Nem lehet azt mondani, hogy nem adták ki – de kapni se lehet.

És ami a döntő: a Móra monopol helyzete! Itt vagy sehol.

És ha még annak elemzésébe is belebocsátkoznánk, hogy a Móra hogyan és miképpen jelent meg a tankönyvkiadásban és a tankönyvekben felhasznált szövegek átírásában és átíratásában, ez aztán igazán messzire vezetne, de már egy másik történet volna.

kép | vecteezy.com