Van egy kis (nagy) gond

This post was originally published on this site.

– Mélyen tisztelt Lókötők, Komiszok, Csirkefogók, Kópék, Gézengúzok és Bajkeverők!

– És Csibészek! – harsogta egy éles kis hang valahonnan a tömeg hátsó soraiból.

– Igen-igen – hebegte zavartan a színpadon álló lány. – Tudjátok… Olyan sokfélék vagyunk, nehéz észben tartani ennyi nemzetet – magyarázta társainak, bocsánatkérőn széttárva karjait a megjelent Csibészek felé.

Köhintett, megigazította szemüvegét és ünnepélyesen folytatta:

– Azért gyűltünk ma össze, hogy megvitassuk a Gondozók, Szülők, Gondviselők, Ősök és Nevelők egyikének, egy bizonyos H. Marci édesapjának játszótéren tett kijelentését. Idézem: „Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond”.

A lány tartott egy lélegzetvételnyi szünetet.

– Azt hiszem, sokunk nevében beszélek, amikor kijelentem, hogy nagy gyerekként jóval izgalmasabb az élet.

A tömeg erre egy emberként ujjongott, a szónok várt egy keveset, mielőtt megkísérelte túlkiabálni a zsivajt.

– Van köztünk olyan, aki mégis kisgyerek maradna?

Mintha távirányítóval némították volna el a gyereksereget, sehol nem volt már nyoma a korábbi lármázásnak. Egyetlen kéz sem lendült a magasba, többen szigorúan csóválták a fejüket.

– Akkor szavazzunk, barátaim, nagy gyerekek legyünk inkább?

Egyetértő morajlás, füttyszó és taps harsant mindenhonnan – a Bajkeverők kis csoportja még ütemesen dobbantgatott is a lelkesedéstől.

– Rendben – biccentett ünnepélyesen a gyerekek választott vezére. – A következő napirendi pontunk a kijelentés második fele: „nagy gyerek nagy gond”. Várom a javaslatokat, hogy miképpen tudnánk nagy gondot okozni…

De nem folytathatta, mert a színpadra felszaladt egy nyurga fiú, kezében lapot lengetve. A vezér lány azonnal látta, hogy egy Kölyökpostással van dolga. Azt pedig biztosra vette, hogy igazán fontos üzenetet hoz, ha félbe meri szakítani ezt a tanácskozást. Sietve átolvasta az üzenetet, sóhajtott, aztán kezét a magasba emelve újra szót kért:

– Kedves Társaim, újabb értékes információ került a birtokunkba. B. Emma édesanyja egy barátnőjének kávézás közben az alábbiakat mondta: „Bárcsak megállna az idő, és Emmus megmaradna vidám kis elsősnek! Akkor talán engedné, hogy gondoskodjak róla még pár évet. Úgy érzem, egyre kevesebb szüksége van rám, és ez végtelenül elszomorít.”

A szemüveges lány zavartan gyűrögette a papírlap egyik sarkát.

– Úgy érzem, nehéz döntés vár ránk. Ami engem illet, ilyenkor azért hiányoznak a gondtalan óvodás évek.

Egyes arcokon egyetértés, másikakon heves tiltakozás látszott.

– Vitára fel! – rikkantotta a porondon álló vezető.