Odabent

This post was originally published on this site.

Alighanem elaludtam, gondolta, miközben igyekezett kinyújtózni. Körös-körül sötét volt. Puha és kissé nedves sötétség, mely úgy ölelte körül, mint magzatot a méh. Hogy kerültem ide?, tűnődött erősen, ám sehogy sem ötlött fel benne idejutásának mikéntje. Lehet, hogy eddig nem is voltam sehol, villant át fején a gondolat. Lehet, hogy most töprengek el először azon, hogyan kerültem ide. Vagy hogy ki is vagyok valójában. Végtére is olyan szűkös itt minden, még azt sem tudom megállapítani, én magam hogyan festhetek – nem tudom megérinteni az arcomat, a végtagjaimat sem tudom megmozdítani. Zavarba ejtő, különös helyzet. Annyira sötét van, annyira nincs hely a mozgásra, annyira lövésem sincs, micsoda lehetek, hogy egyszerre lehetek minden. Egyszerre vagyok minden. Igencsak szokatlan érzés ez. Ha egyszerre lehetek bármi, az egyúttal azt is jelenti, hogy igazából semmi sem vagyok. Ajaj. Ez a fejtörés bizony egyre súlyosabb problémákat vet fel. Mert ha semmi sem vagyok, akkor ki a fene gondolkodik most épp helyettem. Lehet, hogy ezek nem is az én fejemben megszülető gondolatok? Húha. Ezt a sok bizonytalanságot lehetetlenség épp ésszel elviselni. Muszáj hát cselekedni. Gyerünk!

Nagy erőfeszítések árán megmozdította zsibbadt testét. Furakodó, törekvő mozdulatokkal préselte, passzírozta előre magát a semmin és mindenen át, és mintha a távolban már felderengett volna valami halovány fényfoszlány. Gyerünk, kitartás, tovább! Hamarosan kijut innen, idebentről, és az odakint világában választ kap végre mindenre, de arra biztosan, hogy ki is, mi is ő tulajdonképpen.

Egy orvos kijelenti, hogy egészséges fiú vagy lány született. Hogy ember. Vagy nagy, érdes nyelv nyalja le róla a magzatmázat, és amint feltekint, látja, hogy zsiráfmama hajtja rá védelmezően jókora fejét. Talán zárt dobozból kijutva nyílik rá a valóság, és komoly arcú professzor bólogat, hogy hát igen, ezek szerint élő macska volt odabent. Esetleg a víz mélyén bukkan elő, hogy óvón bökdöső delfinorrok segítsék a felszínre fajuk legifjabb képviselőjét. Gyerünk, mindjárt kiderül!

A fény először élesen hasít. Aztán kisfiú arca körvonalazódik, mely – amint megpillantja őt – undortól torzul el: fúj, kiáltja a fiúcska, ez az alma kukacos! Az a jó, hallatszik most a fiú apjának megnyugtató, mély hangja. Minél csúnyább és minél kukacosabb egy alma, annál egészségesebb. Ő kicsusszan az alma édes szorításából és földre pottyan, hogy ott aztán megkezdje kukacléte újabb napját. Most már, gondolja elégedetten, vagyok valami.

mesemondó | Horgas Judit