MINDEN ELVÉSZ

Egyszerűen nem találom. Tűvé tettem szekrényt, kosarat. Kihúztam a komód fiókjait, benyúltam a télikabátok zsebeibe, megtapogattam a nadrágok felhajtásait.

Nem hiszem el, hogy így el tudott tűnni. Mintha csak tegnap lett volna a kezemben. Emlékszem színére, alakjára, tapintására. Talán attól féltem, hogy odakap az étel, és leraktam a régi tálalóra? Vagy egy váratlanul betoppanó vendég elől sebtében a könyvek mögé rejtettem?

Felkelés után megint elkezdek keresni. Piszkosul furcsa, hogy semmi sem ott van, ahol lennie kellene. A dolgok eltünedeznek, és helyükön a legmeglepőbb tárgyak jelennek meg. Ahogy a házba időről időre új lakók költöznek, csapkodják az ajtókat, zörgetik a kulcsaikat.

a leglehetetlenebb helyek

A keresés rendkívüli módszerességet igényel. Nem lehet csak úgy találomra benézegetni ide-oda. Jól tudom, hogy a pulóverek kapucnija, a krepp ágyneműhuzat vagy a vécétartály mögötti rés is rejthet dolgokat. A leglehetetlenebb helyek sem kerülik el figyelmemet.

Vezetek egy táblázatot. Minden este feljegyzem, hol kerestem. Fejjel lefelé fordítom az acélkék, rozsdamentes termoszokat, felcsavarom a tarka rongyszőnyegeket, benyúlok a radiátorok bordaközein. Ha mindent felforgattam, elölről kell kezdenem.

Első időben kiszárította bőrömet a por. Csúnyán berepedezett és kisebesedett. Vettem egy mosható kertészkesztyűt, csak lötyög a kezemen. Az ujjak vége ernyedten lekókad, amikor fáradságot nem kímélve tapogatom a szekrények tetejét vagy az ajtó- és ablakkereteket.

Nincsen meg a régi gyűszű, a fa könyvjelzőt sehol se lelem. A gyűszű rücskeit feketére színezte a kosz vagy a korrózió, a könyvjelzőt egy orosz klasszikus lapjai közt hagytam. Emlékszem, olvasatlanul állítottam Tolsztoj mellé. Elképzelni sem tudom, hová lehetett.

Különös, hogy nagyobb tárgyak is el tudnak tűnni. Égen-földön nem találom a zöld kárpitos fotelt, az ernyős állólámpát meg az indukciós főzőlapot. Vagy azt a csípőben szűk, mályvaszínű dzsörzénadrágot. Az istennek se tudtam begombolni, hiába húztam be a hasamat.

Volt hozzá egy széles lakköv. Egy szőttes neszesszerben tartottam a szekrény aljában, ahol a műanyag zoknis kosarat. A talpas csévék meg a befűzők között találtam egy kitűzőt. Biztostűje megszúrt, ezért számba vettem és sokáig szívogattam koszos ujjamat.

Nem is hinné az ember, hová el tudnak bújni az elkallódott tárgyak. Találtam már vattapamacsok közt penészes uborkaszeletet. Zoknigurigát mosdókagylóban, narancssárga nyelű csillagcsavarhúzót prézlisüvegben, karikagyűrűt konzervdobozban.

Előfordul, hogy a szoba közepén találom, amit a sarokban keresek. Vagy a fal tövében, aminek a szék támláján a helye. A tévé tetején a kamrába valót, a poharak között a szögmérőt. A gépzsíros franciakulcs alatt az egyujjas kötött kesztyűt, amit az előszobában elejtettem.

Találtam egy márványos kék töltőtollat meg egy legyezőt. Eszembe jutottak a színes tintapatronok. Utoljára egy sárga alapon lila virágos fémdobozban láttam őket. A legyezőn japán motívumok: egy nő kifejezéstelen fehér arca a fehér telihold előtt.

nem fér be az ember keze

A szűk résekben a legvesződségesebb keresni. Nem fér be az ember keze, nem világít be a nap. Leakasztom a kampóról a kis kék elemlámpát. Az éles szélek megvágnak, az érdes felületek lehorzsolnak, a kiálló szegek megszúrnak. A pókhálók sejtelmesen fénylenek.

Ha az ágy vagy a konyhaszekrény alatt keresek, leguggolok. Zavarón ropognak ízületeim. Amikor két térdem közé hajolok, kiszalad belőlem a szusz. Végigpásztázom a szegélylécet meg a csempelábat. A fejembe szálló vértől kivörösödöm.

Van, hogy lehasalok. Puha mellem szétlapul a konyhakövön. Szuszogva végigtapogatom a fugát, céltalanul matatok a laminált padlólapok illesztésein. A bútorok alatt ritkán találok valamit. Pedig azt hinné az ember, hogy a leggazdagabb lelőhelyek egyike.

Letérdelek a kupac mellé. A hajszálakat meg a porcicákat kiválogatom. Kicsipegetem az elszakadt nyaklánc szétpattogott gyöngyeit, az elgurult pénzérméket, a deformálódott koronakupakokat. A konzervnyitófüleket, az ablakos borítékokról leszakadt fecniket.

Nem mindennap tudok keresni. Kibírhatatlan, ha boltba vagy fodrászhoz megyek. Ha a kéményseprőt várom, ha szóval tart a szomszédasszony. Fájó sípcsonttal futok a járdán, idegesen toporgok a megállóban. A lepcses szájú postásnak már ajtót sem nyitok.

Olykor hívatlan látogatók tartanak fel. Ha kiesek a ritmusból, megrettenek. Mi van, ha elfelejtem, hol tartottam, mit húztam el, toltam félre, nyitottam ki? Küszöbömön ágaskodva próbálnak bekéredzkedni. Még csak az hiányzik, hogy valamit elmozdítsanak.

Az is megesik, hogy megfeledkezem a tárgyak létezéséről. Kihullanak emlékezetemből, mint plüssállatból a szivacsdarabok. Amikor kezembe akadnak, elcsodálkozom. Arcom megváltozik, nyakam libabőrös lesz. Megfeszül a fülem, kisimulnak a ráncaim.

hűlt helye

Előbb-utóbb minden elvész. Az üveggolyók, a sakkfigurák, a hűtőmágnesek. Hűlt helye a szögletes fejű fakanálnak, a karácsonyi izzósornak, a pasztellszínű ruhacsipesznek. Veszettül rázom a befőttesüveget, huzigálom a partvisnyelet.

A talált tárgyakat barna banánrekeszekben gyűjtöm. Amikor már erővel sem férnek be a konyhaasztal alsó rácsára, pufogva a büdös irhabundák alá költöztetem. Végeredményben azt sem zárhatom ki, hogy véletlenül az egyik ilyen rekeszbe keveredett.

Fel nem foghatom, hová tűnhetett. Lehet valamelyik fakókék iratpapucsban, a kézzel fonott polyrattan szennyeskosárban vagy az S-kampók tárolására szolgáló fadobozban. A fekete-kék szerszámosládában vagy a nejlonzacskókkal teli nejlonzacskóban.

Rosszabb napjaimon arra gondolok, hogy sosem lesz vége. Rámegy az egész életem. Hasztalan turkálok, kotorok, matatok, feleslegesen hajolok, guggolok, hasalok, nincs az a rés, polc, doboz, ahol rábukkanhatok. Hiába ropog csontom-ízületem.

Az is lehet, hogy már megtaláltam. Csak kifakult a naptól, vagy eltorzult a nagy nyomás alatt. Anyaga sprőd lett, széle kirojtozódott, felszíne megkopott. Elborították az elhullajtott hámdarabkák meg a karcolások. Belepte a légypiszok. Vagy elfelejtettem, hogy azt keresem.

kép | vecteezy.com